„Bukásunk lesz a vesztetek”

Folyóiratunk ezzel a beszélgetéssel indítja útjára Félmúlt című új rovatát, melyben a hatvanas években szocializálódott „nagy generáció” képviselőit szólaltatja meg pályakezdésükről, életútjukról, művészi és/vagy politikai hitvallásukról, a rendszerváltozást követő negyedszázad közéleti tapasztalatairól. Balázs Attila, rovatunk munkatársa olyan ma is aktív, kiemelkedő személyiségeknek teszi fel kérdéseit, akik íróként, rendezőként, színészként szoros kapcsolatban állnak a színházi élettel.

 

Balázs Attila: Beszélgetőtársam író, drámaíró, irodalomtörténész, kritikus, nem utolsósorban politikus. A maga szerény mentegetőzésével kavargatja itt a költői nevű budai Angelika presszóban a teáját, hogy sajnos vannak még helyek, ahová nem látogatott el, vannak még mélységek, melyekbe nem kukkantott bele. Egyebek mellett hasonlítunk abban is egymásra, hogy mindketten olyan rendszerben nőttünk fel, ahol nem volt üdvös dolog a vallásgyakorlás, és eltiprásáig virágzott két egymáshoz hasonló haladó szellemű folyóirat a határ két oldalán (megjegyzés: a másik oldal a jugoszláv oldal), amelyekhez életünk egy-egy szakasza fűződött. Ezekről azonban később. Kezdjük a gyökereknél.

Kulin Ferenc: Annak ellenére, hogy a Rákosi-korszakban gyalázatos dolgokat műveltek az egyházakkal és a hívő emberekkel, nem mondhatom, hogy ki voltunk űzve a templomból. Szüleim Nagyszalontáról jöttek, egy színtiszta kálvinista városból, ahol nem pusztán a felekezeti hovatartozásuk kötötte őket a református hagyományhoz. Intenzív vallásos életet éltek, többen presbiterek voltak a felmenőim között, hagyomány volt tehát a családban a vallási értékek ápolása. Emlékszem, gyermekkoromban a pomázi gyülekezethez tartoztunk, lehetett járni hittanra, jártam is, sőt, testvéreimmel felváltva mi húzgáltuk a harangkötél végét, amikor már elértük. Zongorázni tanultam, így harmóniumon is játszottam, kísérgettem a zsoltárokat, egyházi énekeket. Mondhatom hát, hogy a teológiai érdeklődésemen túl többféle érzelmi kötődésem is van ehhez a hagyományhoz. Ennyit arról, hogy honnan jöttünk.

B. A.: És most száguldunk a Mozgó Világ felé, amely egészen más tapasztalatokkal gazdagította alanyunkat, azaz Téged. A magam részéről tudom, hogy a testvérlap, az újvidéki Új Symposion kulturális folyóirat szerkesztése nem csak szerkesztés volt anno a hetvenes években, a nyolcvanasok elején, hanem valóságos életforma. Próbáljuk meg itt beilleszteni ebbe a történetbe a Mozgót. Illetve majd a prófétai „Bukásunk lesz a vesztetek” címet, mint egy remek szállóigét!

K. F.: Ahhoz, hogy én a hetvenes évek közepén a M. V. szerkesztőségébe kerüljek, az is kellett, hogy akkor én már párttag legyek. Persze, nem azért léptem be a pártba, hogy szerkesztő lehessek. Az igazság az, hogy tizennyolc éves koromtól huszonvalahányig lázadtam a családi tradíciók ellen, meg az egyházam ellen, és valami nagyon önálló útra akartam térni. Ennek a lázadásnak volt végül is egyik fejleménye, hogy az egyetem elvégzése után, a pásztói gimnáziumban beléptem a pártba. Amikor az ELTE Bölcsészkarának a reformkori tanszékére kerültem, a főnökömmel, Pándi Pállal (aki a korszak egyik emblematikus figurájaként emelkedett ki az átlagból) kialakult kapcsolatom arra figyelmeztetett, hogy nem sok közöm van a „hithű” marxista-kommunistákhoz. Előbb a M. V. helyettes főszerkesztőjeként, később főszerkesztőjeként felerősödött bennem a bizonyítási kényszer, hogy engem nem lehet úgymond felhasználni politikai célokra. Ez egy újabb lázadást jelentett, amellyel a családomnak tartoztam elsősorban.

B. A.: Akkor most a folyóiratról – mindennek tükrében. Az ellenzékiség hátszeléről.

K. F.: A lap szellemiségében tulajdonképpen már az indulásától kezdve ellenzékinek számított. Nem azért, mert mi, szerkesztők ilyenné akartuk formálni, hanem mert kiderült, hogy a fiatal író- és művésznemzedék már nem akart integrálódni a „létező szocializmus” rendszerébe. Ezt politikai szinten persze nem tudták vagy nem akarták tudomásul venni.

B. A.: Ugorjunk, hisz hosszú, ugyanakkor jórészt ismert ez az út. Érdekes, miként ugyanakkor a maga módján szomorú, hogy Bibó István okozta a Mozgó Világ vesztét.

K. F.: Közvetlenül igen, ám már korábban is szinte mindegyik szám megjelenése után jött valami feddés. Hol figyelmeztetés, hol fegyelmi. Hol betiltási kísérlet. Ha ez nem ment, akkor a terjesztését állították le, közben mindannyiunkban megérett az érzés, hogy nincs miért alkudozni. Akármit csinálunk, abba belekötnek. Ha leírjuk a lapban, hogy szegénység van itthon, akkor hoznak egy politikai döntést, hogy a magyar sajtóban a szegénység szót nem szabad leírni. Ehelyett a hátrányos helyzetű kifejezést kell használni. Ezzel kapcsolatban fogalmazott úgy Czakó Gábor, hogy aki hátrányos helyzetű, az a leghátrányosabb helyzetű…

B. A.: Bocs, a kortárs magyar irodalom egyik jeles yuppie képviselője szerint immár ki kellene űzni valahogy a József Attila-i szegénység, a nyomorúság fogalmát a magyar irodalomból, mint az öreg ördögöt. Hisz már oly unalmas!

K. F. (nevet): Tanulságos. Nos, lényeg az, hogy jóban voltam ifj. Bibó Istvánnal, aki felajánlotta, hogy az édesapjának a halála előtti vasárnapi ebédeknél magnóra vett előadásait átengedi nekünk. A sorozat Az európai társadalomfejlődés értelme címen állt össze egyetlen publikációvá, melyet azután, visongva a gyönyörűségtől, nyomdába adtunk. Aczél elvtárs rögtön úgy reagált, hogy a megjelenés szóba se jöhet. Erre az volt a válaszom: csak letilthatják, én nem vonom vissza. Azt javasolta, hogy legyen legalább egy kerekasztal-beszélgetés, ahol akadémikus történészek értelmezik marxista szellemben a Bibó-szöveget. Lezajlott a beszélgetés, megmutattam Aczélnak, mire az asztalra csapott, hogy ez így sem jelenhet meg. Ugyanakkor rá kellett döbbennie, nyilván rémületére, hogy nem csak egy lázadó ifjú generáció gondolkodik immár ilyen renitens módon, hanem több nagytekintélyű tudós is. Ekkor le akart mondatni, amire nemmel válaszoltam. Kétségtelen, hogy Bibó több helyütt valóban kíméletlenül bírálta a marxizmus alaptételeit, s miután nem láttam be, hogy miért ne tehetné, jött a leváltás. Több mint húsz évig biztos voltam benne, hogy neki, Aczélnak köszönhetem ezt, s csak a rendszerváltás után olvashatóvá vált dokumentumok derítették ki, hogy közvetlenül Kádár János intézkedett a M. V. ügyében. Már 1983 őszén megérlelődött bennem az elhatározás, hogy mindezt feldolgozom: megírom a Kölcsey-drámát, és azt a címet fogom neki adni, hogy A bukásunk lesz a vesztetek. Nem az lett a címe, viszont a Kölcsey-drámát is tartalmazó kötetemé igen.

B. A.: Az Új Symposion összeomlása Újvidéken hasonlóképp következett be, ilyen értelemben valamiféle testvérség érzete jött létre közöttünk. Az istenek intézik felülről a sorsunkat, mint a görög drámákban.

K. F.: Igen, egyidejű volt ez, sőt, nem csak mi jártunk így, Szőcs Gézáék ügye is akkor robbant ki Romániában. Nem mellékesen volt abban igazság, amire Aczél György hivatkozott a maga stílusában, hogy: értse meg, Kulin elvtárs, nem arról van itt szó, hogy nekem mi tetszik, vagy nekünk, hanem arról, hogy nem packázhatunk itt mi a KGST-ben meg a Varsói szerződésben az elvtársakkal, tessék inkább megbarátkozni a gondolattal, hogy itt valamiféle alkalmazkodásra van szükség. Erre persze azt találtam válaszolni, hogy mást se csinálunk egyfolytában, mint alkalmazkodunk. A csatlós államokban egyébként tényleg működött valamiféle egyeztetési kényszer. Jugoszlávia természetesen nem ebbe a kategóriába tartozott, mert nem volt tagja ennek a közösségnek, de a tény, hogy ugyanakkor, ugyanolyan érvekkel történt a leszámolás, ami mégiscsak arra utal, hogy itt össze voltak hangolva az intézkedések. Szegény megboldogult Sziveri Jancsi, az akkori főszerkesztőtök gyakran járt nálunk, ahol egymás keblére borulva sírtuk el bánatunkat.

B. A.: Sziveri János azóta, mint Kölcsey, drámai hőssé vált, ám ez most más lapra tartozik. Vissza tehát. Némelyest már lerágott csont a Mozgó–Sympo-ügy, de nem szabadna ezt az egészet elfelejteni, ugyanis számos tanulsággal szolgálhat, ugyanakkor több aspektusában máig homályos. Például léteznek olyan teóriák, amelyek a függönyön átnyúló, egyeztetett intézkedésekről, úgymond közös rendezésről szólnak, ha így vesszük. Hallottál-e ilyesmiről?

K. F.: Valószínű, hogy így volt, de hiteles dokumentumot erről nem olvastam. Az viszont utólag feltűnt, hogy kísértetiesen összefügg a Mozgó indulása meg a betiltása. Két olyan nagy politikai döntés volt mindkét esemény hátterében, amely már nem a Moszkva–Budapest vonalat jellemezte, hanem a Budapest–Washingtonét. Magyarország ekkor (1974-ben) kezdte el felvenni a hiteleket. Akkor kapott a Kádár-rendszer engedélyt arra, hogy kezdjen kiépíteni egy kísérleti gazdaságot. Gazdaságtörténész barátaimtól, Vass Csabától és Bogár Lászlótól tudom, hogy olyannyira a csőd szélén állt az ország, hogy a nyugati hitelfelvételek nélkül összeomlott volna. A hitelfelvételek viszont ahhoz voltak kötve, hogy a kommunista kormány valamiféle látványos gesztust tegyen a kultúrpolitikában. A szólásszabadság és hasonlók, a sajtószabadság területén… Tökéletesen nem volt teljesíthető, de azért valami mégis történt. Ez a valami volt többek között a M. V. indítása. Sokáig nem értettem, hogy amikor a bajok kezdődtek, egyszerűen miért nem tiltották be rögtön a lapot. Ma már tudom: mert nem kaptak volna hiteleket. És miért jött a betiltás nyolcvanháromban? Mert akkorra már a Nyugat elérte, amit akart. Beléptünk a valutaalapba, az úgynevezett washingtoni konszenzust aláírtuk, nem érdekelte őket tovább a kultúra. Nem is az lehetett a célja Washingtonnak, hogy itt szabadon szárnyaljon a szellem, hanem az, hogy belecsalja ezeket az országokat az adósságcsapdába.

B. A.: Az Új Symposion bukását mi odaát úgy éltük meg, mint valóságos tragédiát. Közben valamiféle katarzist éreztünk, ha nem is minden szempontból hasznosat és gyönyörteljeset. Sziveri Jánost a gyászos végkifejlet arra késztette, hogy belevigye a politikumot a költészetébe, másokat másra, amit a hatalom cinikusan segélykérő palackpostázásnak nevezett. No de félre, említetted a Kölcsey-drámád. Műveid hogyan épültek rá – kissé bővebben – erre a bukás-élményre?

K. F.: Egyetemista koromtól próbálkoztam az asztalfióknak írni különféle jeleneteket, sztorikat. Figurákat megrajzolni. Az első nagy ambícióm az volt, hogy Janus Pannoniusról csináljak egy történelmi játékot, és ezt elmeséltem Ruszt Józsefnek, aki akkoriban a Kecskeméti Színház igazgatója volt. Ruszt nagyon biztatott, hogy írjam meg. Megírtam, megmutattam neki, mire megdicsért, és azt mondta, hogy bemutatja. Nem mutatta be, mert közben leváltották, azonban telt-múlt az idő, és egyszer csak azzal lepett meg, hogy szívesen rendezne belőle egy tévés játékfilmet, és ha benne vagyok, próbáljam meg átalakítani a darabot. Az ő ötletei alapján meg is csináltam, meglett a film, sikere is volt, többször is vetítették az évek folyamán, ahogy később a Kölcseyt is. Az első tehát a Janus Pannonius volt A békíthetetlen címmel. Annak is az az ihlető gondolata, hogy hogyan is működik a bizalom a hatalom és az értelmiség viszonyában. Azzal, hogy ezt Mátyás és Janus kapcsolatában próbáltam megragadni, azt akartam kifejezni, hogy érteni vélem a Mátyás-féle hatalmi koncepciót, ugyanakkor érzelmileg azonosulni csak a vele szemben lázadó költővel vagyok képes. Ezt a vonzalmat a lázadó poéta iránt nem annyira politikai tapasztalataim magyarázták, sokkal inkább azok a boldog órák, amelyeket Janus költészetének köszönhettem. Kellemes meglepetésként ért, hogy a hivatalos kritika azért a politikai üzenetet is felfogta. Például a Népszabadságban Zappe László azzal vágta le a darabot, hogy az egy átlátszó rendszerkritikai parabola akart lenni. Bosszantott ugyan, hogy többet nem értett meg belőle, de meg is nyugtatott, hogy rossz a lelkiismeretük.

B. A.: Az általában jó érzéssel jár, ha nem is mindig a következményeiben.

K. F.: A következmények akkor még nem tűntek vészjóslónak. „Janusi” lázadásom akkor annyiban merült ki, hogy önként távoztam a Mozgó Világ szerkesztőségéből, de egy év múlva visszahívtak főszerkesztőnek. Ekkor, 1980-ban kezdődött a második „mozgós” korszakom, s ez zárult le az 1983-as vesztes ütközetünkkel, amikor is kirúgtak. A Kölcseymben már ezt az élményt dolgoztam fel. Nemcsak politikai értelemben volt mögötte több és mélyebb indulat, mint a Janus mögött. Irodalomtörténészként akkor már évek óta foglalkoztam Kölcseyvel és a reformkorral, így hát jobban ismertem ezt a hősömet, mint Janust. Az alapképlet hasonló, mint A békíthetetlen esetében. Más is persze. Különbözik tőle nyersanyagában is, amennyire a romantika különbözik a reneszánsztól. És itt már többről volt szó, mint a költő és a hatalom konfliktusáról. Kölcsey nem egyszerűen poéta volt, hanem egy politikai alternatíva professzionális képviselője is, s ezért az ő bukásában már nem a művész idealizmusa maradt alul az úgynevezett reálpolitikával szemben. Amikor „mozgós” dühömet megint drámaírással próbáltam levezetni, az érzelmi töltetű Kölcsey-élményemnél erősebb volt már bennem a politikai indulat. Hogy nem is tudtam jól palástolni, azt két tanulságos reflexió is bizonyította. Évekkel később, amikor a darabom a tévé képernyőjére került, fölhívott Aczél György, és megkérdezte: „maga írta, maga írta”? Igen, válaszoltam. Erre ő: „ne érzékenykedjék, Kulin elvtárs, ne érzékenykedjék!”

B. A.: Maga megbolondult, maga megbolondult, hogy mindent kétszer…?

K. F.: Alig hiszem. Ez a telefonhívás inkább azt jelentette, hogy nem sokat tanult a történtekből. Hinni próbált abban, hogy meggyőzhet a saját igazáról. Aztán Király Istvántól, aki nagyhatalmú irodalomtörténész, irodalompolitikus és kritikus volt, kaptam egy baráti levelet, amelyben kioktatott, hogy én teljesen félreértem a szocializmust.

B. A.: És mi volt az elképzelése, hol történt a félrehallás?

K. F.: Teljesen nyilvánvalónak találta, hogy én a metternichi kancelláriát maradéktalanul azonosítom a kormánnyal, és a magyar reformpolitikusok Bécshez való viszonyát azonosítom az ő Moszkvához való viszonyukkal, ami szerinte nem volt jogos. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, mert amit mondott, az nekem egyszerre jelentett kudarcot és sikert. Kudarcot, mert ő is parabolaként értelmezte a drámát, és sikert, hiszen bevallotta, hogy a hatása alá került. Mindenesetre alkalmat adott, hogy kifejtsem neki: én nem hasonlóságokat, nem párhuzamot, hanem folytonosságot látok történelmünk múltbeli és „jelenkori” léthelyzetei között, s ezért szükségszerű, hogy régebbi korok látleletei alapján a mi nemzedékünk is magára ismerjen. Egyszóval én tulajdonképpen dokumentumdrámát írtam, s nem tehetek róla, hogy mikor mit lehet kiolvasni belőle.

B. A.: Nem fordult meg a fejedben, hogy ez a mű mind tematikáját, mind mondandóját illetően olyasvalami, amit az ország első színházában kellene színpadra állítani?

K. F.: Soha nem fordult meg a fejemben, hogy a Nemzeti Színházban játszhatják,^* de az igen, hogy a Vígszínházban, mert amikor a fiatal drámaírók zalai seregszemléjén első díjat nyertem, Radnóti Zsuzsa jóvoltából itt kaptam egy féléves ösztöndíjat. Egy ideig reménykedtem benne, hogy színpadra kerülök, de aztán másfelé sodort az élet. Később írtam még egy drámát, ezúttal Bessenyeiről. Ő is író, Mária-Terézia mellett testőrködik, aztán hazakerül stb., tehát valahol ugyanaz a képlet, mint a Janusé és a Kölcseyé, csak más megvilágításban. Ez az írásom tizenkét évig lapult a fiókomban, s csak a közelmúltban mutattam meg András Ferencnek, aki azt tervezi, hogy tévéfilmet csinál belőle. Most itt tartunk.^[*]

B. A.: Ha élcelődnék, mondhatnám, hogy bukást tehát csak a folyóirattal éltél meg, nem a színházban. Bukott hát a Mozgó Világ, évekkel később jött az általad mintegy beharangozott rendszerváltás, amelynek te a politikában, a közéletben nem csupán közeli tanúja, hanem egyik mozgatója voltál. Nos, sokan sérelmezik épp a színház berkeiből, hogy a rendszerváltozás közben/után a javak újraosztása történt, és új törvények születtek, szabályok módosultak, s az életet jelentő deszkák valahogy kikerültek a figyelem centrumából.

K. F.: Nem mentegetem a mundér becsületét, mert teljesen igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy nem figyelt kellően a rendszerváltozás idején a kultúrpolitika a színházra. Tudomásul veszem, hogy ez a kritika jogos az én szerepemet illetően is, hiszen ha valaki három évig elnöke a Kulturális Bizottságnak, mentsége nem lehet, legfeljebb magyarázkodhat. Nos, az általam vezetett bizottság majdnem két évig a médiatörvénnyel volt elfoglalva éjjel-nappal. Ez azt jelentette, hogy hetenként voltak kulturális bizottsági ülések, és létre kellett volna hozni a kétharmados törvényt, melynek alapján a magyar kormány megpályáztatja és kiosztja a kereskedelmi tévé- és rádió-csatornákat. Ez a médiaháború, ami elsősorban az MDF és az SZDSZ között zajlott, minden időmet, energiámat felemésztette. Egy parlamenti irattárostól tudom, hogy a bizottsági ülések jegyzőkönyvének terjedelme több mint tízezer oldal. Haszontalan szélmalomharcnak bizonyult az egész, hiába csináltam azzal az illúzióval, hogy a médiatörvény lehet a rendszerváltozás első, szimbolikus értékű sikere.

B. A.: És aztán hogy alakult tovább?

K. F.: A médiaháború közepéig úgy nézett ki, hogy győzni fogunk. A szocialistákkal együttműködve, akiket a bizottságban akkor Kósa Ferenc filmrendező vezetett, el is jutottunk a törvényszöveg kidolgozásáig, és már ott tartottunk, hogy a következő héten benyújthatjuk a kormánynak, majd a plenáris ülésre, amikor is a szocialisták visszarendelték Kósát a delegáció éléről. Gellért Kis Gábort küldték be helyette, aki bejelentette, hogy felmondják az eddigi megállapodásunkat, és a következőkben kizárólag a szabaddemokratákkal együtt fognak javaslatokat beadni. Nemcsak az dőlt el ekkor, hogy nem lesz médiatörvény, de az is kiderült, hogy a kulisszák mögött már ekkor, 1991-ben ̶ létrejött a szocialisták és a szabad demokraták koalíciója. Miközben a nyilvánosság előtt bennünket vádoltak, hogy lepaktáltunk az MSZMP jogutódjával, ez az alku közöttük váratlan volt és meghökkentő.

B. A.: A színház meg árván maradt, mint Szabó Magda trianoni árvája. Vagy mint Twist Olivér.

K. F.: Igen, mert a médiatörvény „elvérzése” után azonnal neki kellett rugaszkodnunk a közoktatási, a felsőoktatási és az akadémiai törvényeknek. Nyilvánvaló, hogy a színház ügyében a kulturális tárcának lett volna mit tennie, de azt is tudni kell, hogy ez az időszak a gazdaság és a szociálpolitika összeomlásának az időszaka volt, amikor szó szoros értelmében a csőd szélére került az ország. Infláció, munkanélküliség és a többi, s olyan lehetetlen helyzetbe kerültünk, hogy humánpolitikai ügyekre vagy kulturális célokra semmiféle többletet nem tudtunk előteremteni. Kilencvenben, tehát az első év szeptemberében az akkori pénzügyminiszterünknek meg kellett mutatnia Washingtonban a következő költségvetési tervet (ne felejtsük el, hogy a hitelezőink voltak!), és azzal jött haza – a frakcióülésen sírva mondta el –, hogy semmiféle béremelést, kulturális és egészségpolitikai helyzetjavító intézkedést nem tervezhetünk. A hitelezőink úgy vélekedtek, hogy ha van pénzünk, azt akkor fizessük csak szépen az adósságok törlesztésére. Megértek mindenkit, aki úgy érezte, hogy a politikának kellett volna segíteni a helyzetén, de azt is tudom, miért volt a kormány tehetetlen.

B. A.: Kálloy Molnár Péter színművész, költő kifakadását olvastam a minap. Mondani sem kell, az egységes, mindent átfogó és megregulázó, az egzisztenciális kérdéseket is rendező jogszabályokat hiányolta a színháztörvényből elsősorban.

K. F.: Nem akarom megkerülni a kérdést, de nem hiszek a mindent átfogó és megregulázó törvényekben. Az a médiatörvény például, amely 1996-ban végül is megszületett, papírforma szerint megfelelt az alkotmányosság, a nemzetközi egyezmények és a jogállamiság szellemének. Az a minőség viszont, amit a köz- és a kereskedelmi médiumok a törvény védőernyője alatt produkáltak, a pártállami idők teljesítményét is messze alulmúlja. Amióta nem vagyok gyakorló politikus, nem látok bele a jogszabálygyártás kulisszatitkaiba, nem tudom tehát megítélni, menyiben múlik a képviselőkön s mennyiben a szakmán, hogy a szellemi élet belháborúinak véget vessen valamiféle békeszerződés. Egészen biztos, hogy van itt teendőjük a politikusoknak is, de azt gondolom, hogy amit ők tehetnek, az csak a szükséges, de nem elégséges feltétele a „végső” megoldásnak. Nem számíthatunk ugyanis arra, hogy a rendszerváltozás során szembenálló táborokba tömörült magyar értelmiség viszálykodása belátható időn belül „elvérzik (majd) a csatákon”. Abban azonban hiszek, hogy a pártpolitikai ütközetek színterét és a „szellemharcok” terepét el lehet különíteni egymástól, s arról is meg vagyok győződve, hogy ennek a profiltisztításnak a sikeréért ma az úgynevezett jobboldali értelmiség tehet többet.

B. A.: Akkor is, ha minden oldalról politikai támadások érik?

K. F.: Igen, mert ma a jobboldal van abban a helyzetben, hogy a politikai támadásokra ne csak politikai válaszokat adjon. Induljunk ki abból, hogy az az áldatlan állapot, amelyben élünk, immár negyedszázados múltra tekint vissza. S az önmagában is példátlan a magyar történelemben, hogy egy politikai fordulat után ilyen hosszú ideig el se kezdődjék a konszolidáció. Hogy miért van ez így, arra sokféle feleletet lehet adni. Lehet ennek a kommunizmus örökségéből, s lehet a jelenlegi nagyhatalmi erőviszonyokból levezethető magyarázata, az azonban biztos, hogy vannak olyan okai is, amelyek kizárólag magunkban keresendők. Vagyis abban, hogy nem tettünk kellő erőfeszítéseket arra, hogy megpróbáljunk legalább olyan kérdésekben közös nevezőre jutni, amelyek nem érintik közvetlenül a pártpolitikát és a napi politikát. Ilyen az esztétikum kérdése, és e fogalomkörön belül az irodalmi, művészeti, színházi jelenségek sokasága. Tehát azt az erényt kellene megpróbálni türelemmel gyakorolni, hogy legalább beszéljünk arról: miért gondolkodunk bizonyos értékekről másképpen, mint az ellenfelünk. Már csak azért is érdemes erről diskurzust folytatni, mert ha őszinték vagyunk magunkhoz, be kell látnunk, hogy az esztétikai és a világnézeti kérdésekben tapasztalható ellentétek nem a pártpolitikai törésvonalak mentén húzódnak.

B. A.: Amikor azt mondod, hogy „ne csak” politikai válaszokat adjunk a bennünket érő kihívásokra, azért nem zárod ki a politikai válaszokat sem.

K. F.: A mindenkori ellenzéknek tisztában kell lennie azzal, hogy amióta a közoktatás és a kultúra finanszírozását az állam vállalta magára, egyetlen kormánytól sem várható el, hogy kultúrpolitikai döntéseiben ne érvényesítse a saját értékfelfogását. A kérdés csak az lehet, hogy a kormányok végrehajtókat vagy partnereket keresnek-e a szellemi életben, felelősségük gyakorlása során. Én biztató jeleit látom annak, hogy ma az utóbbiról van szó. Ha nem így látnám, nem vállaltam volna el a Magyar Művészeti Akadémia elméleti folyóiratának főszerkesztői tisztét.

B. A.: De hiszen maga az Akadémia is kormányhivatalnak minősül a másik oldal szemében….

K. F.: Aki vette a fáradságot, hogy elolvassa az intézmény működését szabályozó törvényt, nem gondolhatja ezt. Ugyanazokra az elvekre épül, mint a Magyar Tudományos Akadémia statútuma.

B. A.: És mit felelnél azoknak, most már függetlenül az Akadémiától ̶, akik szerint a Nemzeti Színházba is befészkelte magát a politika. Túlságosan beleült ott a székbe, nem lehet kiebrudalni, közben az indulatok egymásnak feszülnek a különféle világlátások mentén, meg a kőszínház meg nem kőszínház mentén, az újítók és hagyományőrzők színes, szétválaszthatatlannak tűnő gubancában. Mit lehet tenni?

K. F.: Visszatérnék egy korábbi kérdésedhez. Ha van felelőssége a mindenkori kulturális kormányzatnak abban a tekintetben, hogy milyen tananyagot taníttat az iskolákban, akkor az iránt sem lehet közömbös, hogy mi történik a nemzeti kultúra tradicionális értékeivel. Ne felejtsük el, ez esetben nem hatalom-technikusok avatkoztak be drámaelméleti kérdésekbe, hanem a nemzeti elv létjogosultságát valló és a nemzeti érdekeket a világpolitika minden fórumán képviselő kormány vette komolyan, hogy van egy olyan színházunk, amelyiknek a nevében is benne van a nemzeti szó. Én az ellenzék helyében nem vitatnám el a kormányoknak azt a jogát, hogy egy-egy elektronikus médium, egy-egy könyvkiadó és kulturális intézmény vezetőit közvetlenül nevezhessék ki, s maguk vonják le a következtetést, ha döntésükkel szembe mennének a közvéleménnyel. Ha tehát olyan műhellyé válik a Nemzeti Színház, amely a maga esztétikai értékrendjét nem kívánja a színházi világ egészére rákényszeríteni, ha nem korlátozza az alkotás szabadságát, a művészet szabadságát, viszont deklarálja azt, hogy milyen módon értelmezi a nemzeti szót, és a nemzeti eszmét, nem kell benne a politika trójai falovát látni. Tekintsük inkább olyan kísérleti színháznak, amelynek működése révén majd a kultúra lesz képes befészkelni magát a politikába.

 

“Our Downfall Is to Be Your Ruin”
Attila Balázs’s Interview with Ferenc Kulin

Szcenárium is launching a series of interviews in its column “Recent Past” with the desire to introduce through the representatives of “the great generation’’, socialised in the 1960s, the political processes and cultural epoch-makers that have determined the theatre world in Hungary to this day. The interviewer in the series is Attila Balázs (b. 1955), a leading author, dramaturge, radio editor, who moved to Hungary from Újvidék (Novi Sad), Voivodina right after the fall of communism. His first interviewee, Ferenc Kulin (b. 1943), an outstanding figure in our intellectual life since the beginning of the 1970s, is a writer, dramatist, literary historian, reviewer, even a politician as well as the editor-in-chief of the MMA (Hungarian Academy of Arts) quarterly, Magyar Művészet (Hungarian Art) currently. A central topic of the discussion is the period between the middle 1970s and 1983, when a new generation of opposition intellectuals had its voice heard through the journal Mozgó Világ (Moving World). As a former colleague and later editor-in-chief of this journal, Ferenc Kulin gives an account of the economic processes as well as the Western loans to the country on the verge of bankruptcy, which – as it later transpired – were granted provided that the communist government made a spectacular gesture of some sort in culture policy. It is evident today, he says, that the launch of Mozgó Világ was owing to that bargain, to economic policy in the background, just like its ban in 1983: “...by then the West had achieved what they wanted. We joined IMF, signed the so-called Washington Consensus, so they were no longer interested in culture. It could surely not have been the aim of Washington to see intellect soar high here. Instead, it set up a debt trap for these countries.” Then Kulin answers questions concerning his literary ambitions, giving details of the role which his experience of public life and work as a literary historian, with the 19^th century Hungarian Reform Age in its focus, played in the creation of dramas about Janus Pannonius, Kölcsey and György Bessenyei. Finally, the question of the present situation of theatre in Hungary is discussed. According to Attila Balázs, this field, together with the entirety of human culture, got ignored after the so-called political transition. As former president of the parliamentary Cultural Committee, Kulin alludes not only to “the period being that of the collapse of economy and welfare politics”, but also to the protracted delay of the creation of the media act, the clashes between political parties and the conflicts within Hungarian intellectual life. It is timely to make a distinction between these two spheres since “differences in matters of aesthetics and worldview do not overlap with differences in party politics”. He emphasises the responsibility of the current cultural policy in what is happening to the traditional values of national culture. The interview is rounded off by Ferenc Kulin’s striking answer reflecting on debates around the status of the National Theatre: “Let us consider [the National] an experimental theatre which prompts culture to nestle into politics.”

(2023. január 16.)