Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2023. február 4. - Ráhel, Csenge Napja

Interjú

„A nyitottság és a tolerancia nagyon fontos”

Márta Istvánnal Regős János beszélget

REGŐS JÁNOS (R): Pályafutásod a 70-es évek közepén indult. Ekkor kerültél kapcsolatba a Brobo társulatával és Szikora Jánossal is. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

A Zeneakadémia 2011-ben, a felújítás előtt (fotó: Dozvald János, forrás: vendegvaro.hu)

MÁRTA ISTVÁN (M): Konzervatóriumi, majd zeneakadémiai hallgatóként, a pesti avantgárd-élet „át- és megélőjeként” a dolgok dokumentálására, archiválására egyáltalán nem fordítottam időt. Lényegtelennek tartottam. Most persze ennek iszom a levét, hisz sok fontos eseményt nem tudok kellően felidézni. 1975-ben végeztem a Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés tanszakán. Az Akadémia akkor egy végtelenül konzervatív, jó minőségű, de vaskalapos oktatási intézmény volt. A szakon minimum hat Kossuth-díjas tanár tanított, vizsgáztatott. Minden zenei tárgyat – zeneelmélet, hangszerelés, kötelező zongora – elvégeztem, amiről úgy gondolták, szükséges ahhoz, hogy egy hallgató professzionális kortárs komolyzene-szerzővé váljék. Ez nekem akkor kevés volt, ezért párhuzamosan több életet is éltem, ami miatt tehetséges deviánsnak minősültem. Az életemet végig kísérte egyfajta konfrontálódásra való hajlam. Ez azt eredményezte, hogy miközben megemeltem nem létező kalapomat a főiskola tanárai előtt, és az életutam is egyenesnek látszott a zeneszerzés felé, nem volt konfliktusoktól mentes a kapcsolatunk. Talán fontos megemlíteni, hogy faluról származom, mégpedig a Kiskunságból. A családban senki nem volt zenész. A kályhásmester nagyapámnak volt egy hegedűje, néha azon játszott magyar-nótákat. A dédnagymamám, aki egy földes parasztházban lakott Kiskunlacházán, a végrendeletében úgy rendelkezett, hogy a dédunokájának az ő kis megtakarított pénzéből vegyenek egy zongorát. Máig nem tudom, hogy jutott ez eszébe egy fejkendős parasztasszonynak. Meg azt se, hogyan fért el a hangszer a mi kis budapesti ötven négyzetméteres szolgálati lakásunkban. Utáltam gyakorolni. A Svábhegyen laktunk, de apám – aki nevelőintézeti magyar–történelem szakos tanár volt – nem oda, hanem a Lórántffy Zenei Általánosba íratott be, amit Kodály alapított. Fantasztikus tanáraim voltak. – Gyermekkoromban szerettem építőkockából és homokból várakat építeni. A hetedik osztály környékén rájöttem, hogy a hangok kiváló és izgalmas építőelemek. A gyakorlás továbbra is kínszenvedés volt, de nyolcadikos koromban már kantátákat „komponáltam”. Tehát minden adott volt ahhoz, hogy Zeneakadémiát végzett, hivatásos zeneszerző legyek. De valahogy bibi került a gépezetbe, mert nem csak az Andrássy út – Budapest-belváros – Televízió és Rádió háromszögében zajló életet láttam magam előtt, hanem érdekelt, izgatott a világ többi része is. Keruac-ot, Salingert és más beat-nemzedékbeli írókat, költőket olvastam – magam is tagja vagyok az úgynevezett második autóstoppos generációnak –, néztem a legfontosabb filmeket, benne voltam szinte az összes korabeli avantgárd mozgolódásban, ahol teljesen mást tapasztaltam, mint amit a főiskolán nekem tanítottak. Nem vetettem el a Zeneakadémiát, mert éreztem, hogy szükségem van arra, hogy a zeneszerzés technikáját, a művészet, a kultúra alapjait elsajátítsam. És bizony – így utólag visszagondolva – még arra is szükségem volt, hogy harmadévben kirúgjanak a Főiskoláról. Na, ez meg is történt! Elmentem az Ecseri úti piacra – talán ez már kapcsolódik a Brobóhoz, Szikorához, Ács Jánoshoz –, vettem három tárgyat. Volt egy ősi TESLA magnóm, és multi-play eljárással fölvettem e tárgyak hangját, összemontíroztam, kevertem, lelassítottam a hangjukat. Egy igen kezdetleges elektronikus zenét próbáltam összerakni Ecseri piaci harangokra és brácsára. Ezt vittem el vizsgadarabnak félévkor. Amire az egyik – általam nagyon tisztelt – Kossuth-díjas zeneszerző fölordított, hogy ez nem zene. Ez volt az a mondat, amivel sikerült belegázolnia a később is mindig túltengő önérzetembe, mire azt mondtam magamban: tűröm, szenvedem itt a kötelező gyakorlatokat, írogatom a menüetteket, fúgákat, hangszerelek liszti, bartóki és mozarti zenekarokra, de az élet nem ez, hanem az Ecseri piacon vett három harang és a brácsa. Mert igaz, hogy amit alkottam, azt nem lehetett besorolni egyik zenetörténeti stílusba sem, de éreztem, hogy valamilyen „utat török”; olyasmit csinálok, ami nem konvencionális, és ráadásul még értékes is – szerintem, persze. Ahogy ez akkor szokásos volt, a kirúgás után rögtön behívtak katonának. Aztán vissza is vettek, mert ez egy, úgymond, „pedagógiai célzatú” kirúgás volt, hogy lássam és belássam, ki az úr… Harmadévig – mint a Színiakadémián – egyáltalán nem lehetett publikum előtt szerepelni, mondván, hogy még nem teljesen felkészültek erre a növendékek, csak összezavarnák a közönséget, a közönség meg őket. Ez nekem nem tetszett, és ripsz-ropsz megalakítottam a Fiatal Zeneszerzők Csoportját a Zeneakadémián, azzal a fő céllal, hogy félévenként egy-egy nyilvános koncertet adjunk. A rektor engedélyezte, és a többi tanárt is meggyőztem azzal az érveléssel, hogy azért az nem jó, hogy nem tudjuk, a közönség hogyan reagál a darabjainkra, hogy nem kapunk visszajelzést akár tojás, akár rokonszenvező tapsorkán formájában. A kis Kurtág[1] volt benne a csoportban, Csapó Gyula[2], Tihanyi László[3] és még jó néhány fiatal növendék. Az első ilyen koncertre már egy olyan darabot vittem, amit két zongorára és papírhajókra komponáltam. A papírhajókat Szikora János, (akkor még) joghallgató eregette egy kopott lavórba. Önmagában az, hogy két zongorára írok egy konvencionális darabot, annyira nem érdekelt. De az igen, hogy egy olyan vizuális és egyben hangi elemet belevigyek, ami nem szokásos, meghökkentő, váratlan. Úgy éreztem, hogy valamilyen módon feszíteni, tágítani kell a határokat. Ebből megint csak botrány lett, ugyanazzal a tömör ítélettel: „ez nem zene!” A következő évben Szikora jelentkezett a színművészetire. Az egyik felvételiztetője az a zeneszerző-professzor volt, aki mindkét főiskolán tanított. Szikora szólt nekem, hogy beszéljek vele, és kérjem meg, hogy próbálja elfelejteni azt az egy évvel korábbi jelenetet, amikor ő hajót eregetett.

Rockerként, 1970 körül (Márta István archívumából)

R: Tehát az akadémiai penzumot, ha döccenőkkel, néha botrányokkal kísérten is, de csak letudtad.

M: Végül is jelessel diplomáztam, de igazán a valós és jelképes falakon kívül éreztem jól magam. Úgy gondoltam, hogy az igazán fontos ügyek a kortárs színház, film és a képzőművészet nem hivatalos területein történnek. Csapatra volt szükségem.

R: Voltak-e ott a Zeneakadémián ebben társaid?

M: Természetesen voltak. Ma többnyire jó nevű zeneszerzők és zeneoktató tanárok, professzorok.

A hetvenes évek legelején az Andrássy úton (Márta István archívumából)

R: Az akadémián kívüli világban viszont találtál olyan emberekre, akik értékelték, amit csinálsz.

M: „Köszönhetem” ezt az akadémia rendkívül profi konzervativizmusának is. Szorgalmas kor- és pályatársaim egy része „úgy maradt”, és ezt most nem pejoratív értelemben mondom!

R: Solténszky Tibor említette Paál Isti kőszínházi pályával kapcsolatban, hogy ő egy adott pillanatban úgy érezte, mindent kipróbált, és hogy „szakmából” bármikor tud jó előadást csinálni, de a továbblépéshez ebben a közegben már nincs sok lehetősége[4].

M: Én később azokat a tanulmányokat, amiket fogcsikorgatva végigcsináltam, nagyon jól fel tudtam használni a kultúra különböző területein. Az évtizedek során sok nagyon tehetséges barátom, alkotótársam is volt, aki épp a szakmai alapismeretek hiánya miatt ragadt bele a rutinba, a mindannyiunk által gyűlölt művészi közhelyek konform-érzetet adó világába.

A „szabályos” művész (Márta István archívumából)

R: Hogyan került képbe nálad a színház?

M: Novák János barátommal – aki gordonka szakos volt (most a Kolibri igazgatója) – sokat „zenészkedtünk”. Beat- és folkbeat-zenekart is alakítottunk. Zsenge ügyek voltak ezek. Később aztán valahogy elkerültünk a Kazimír Károly vezette Thália Színházba. Egyszerűen pénzt akartunk keresni, de ott is rengeteget tanultunk abból a fajta színjátszásból, ami azért nem a legkonzervatívabb volt, hiszen Kazimír próbálkozott más színház-kultúrák, egzotikus irodalmi művek adaptációjával is.

R: A maga módján…

M: Ezek valójában az indiai, a japán, a török, a sumér tradíció imitálására épülő előadások voltak.

R: Számomra ez akkor vált nyilvánvalóvá, mikor a mi mozgásszínház-fesztiváljainkon megjelentek ezek a tradíciók originális formában is.

Kozák András és Drahota Andrea a Csusingurában, 1972 (szihaziaddattar.hu)

M: Például a Csusinguránál kénytelenek voltunk beleásni magunkat a japán zenekultúrába. Feltúrtuk az Zeneakadémia könyvtárát eredeti zenékért, csináltattunk hangszereket. Éreztem, hogy azért nincs teljesen rendben ez a történet a Tháliában, de elég szépen kerestünk és dolgoztunk is sokat. A szorosan vett feladaton kívül megismerkedtünk a profi színházi működéssel, benne a profi színészek világával Rátonyi Róberttől Esztergályos Cecíliáig, a Thália pincéjétől a zsinórpadlásig sok mindennel. Egy új világ tárult föl előttem, amiből én mindig próbáltam elemeket integrálni a későbbi dolgaimba, több-kevesebb sikerrel. Amennyi hasznos volt az én UTAM számára, annyit fölhasználtam, a többire pedig azt mondtam, hogy e munkákért járó honoráriumok jól jönnek az ösztöndíj mellé. Ezzel párhuzamosan, keresve a Zeneakadémián hiányzó társakat, a Színművészeti Főiskola felé is elkezdtem tájékozódni. És bár ott sem volt föllelhető az a pezsgő avantgárd élet, amibe én már benne voltam, de akadt egy tanárom, Petrovics Emil, a magyar kortárs zeneszerzői gárda egyik atyamestere, aki itt is, ott is tanított, és aki sok film- és más alkalmazott zenét is csinált. Mondom neki, Tanár úr (akkor már csináltam néhány Szikora- és Ács-vizsgadarabhoz zenét), én olyan sokat tanulok ezekből a színházi zenékből, miért nem hozza össze a zeneszerző növendékeket a színházrendező növendékekkel. – Erre nincs szükség, mert aki akarja, úgy is megtalálja egymást – mondja nekem –, célozva arra, hogy én már Szikorával és Áccsal is dolgozom. A színin Mrsán János rendezőszakosnak (ma Németországban él) eszébe jutott, hogy Juhász Ferenc A Szent Töltöttkáposzta című művének egy részét megcsinálja az Ódry Színpadon. Felkért zeneszerzőnek. Akkoriban tagja voltam a repetitív és minimál zenét játszó (kora-alternatív) 180-as csoportnak. Vittem őket is. Ott egyenrangú volt a zene a színpadképpel, a szöveggel, csakúgy mint az Ács Jani rendezte Szöveg és zene című Beckett-darabban[5], amelyben magam – természetesen – a „zene” szerepét játszottam. A színházi zene furcsa egy képződmény: különféle módon kell alkalmazkodnod rendezőhöz, színészhez, színházhoz stb. Nagyszerű az a helyzet, amikor a próbafolyamat közben megtörténik, hogy te is jól érzed magad mint zeneszerző, mert a zene – ami például Szikoránál, Aschernél, Vidnyánszkynál mindig nagyon fontos – az előadás egyenrangú alkotóelemévé válik. Sokszor egyáltalán nem partner a rendező, vagy mert fogalma sincs a zenéről és mindent rád bíz, vagy túl tudálékos, és minden egyes hangot ő akar meghatározni.

Petrovics Emil 1930–2011 (fotó: Felvégi Andrea, forrás: muzsikalendárium.hu)
A 180-as csoport 2014-ben ünnepelte 35 éves jubileumát
Kroó György 1925–1997

R: A 180-as csoporttal nagyon sok hangzó és nem hangzó színházi elemmel tágítottátok a műfaji határokat. De ami igazán új volt benne, hogy egyszerre széles tábora lett annak a kortárs zenének, aminek akkoriban csak nagyon belterjes és szűk közönsége volt.

M: Volt az Új Zenei Stúdió[6]: Sáry, Vidovszky, Jeney, Kocsis, Wilheim András. Ők nagyrészt egy generációval idősebbek voltak, mint mi, akik a 180-as csoporttal más alapokról és máshogy indultunk. Nekünk fontos volt a közönség, az, hogy eljussunk az egyetemekre, miután a Zeneakadémiára nem mehettünk. A 2015-ös zeneakadémiai „emlékező koncertünkre” előhalásztam Kroó György[7] egy anyagát (ő egyébként a zenetörténet-tanárom volt). Fantasztikus nagy tudású és kiváló ember volt! Ő ebben a bizonyos rádiós zenekritikában beszélt az egyik koncertünkről, és benne volt az a mondat, hogy nagyon jók vagyunk, rendkívül jók, de a Zeneakadémiára nem valók. Teljes tudathasadásom volt, mert ezért az emberért tűzbe mentem volna. Megfordult a fejemben, hogy most kinek van igaza. Tudjátok mit? Nem is akarunk a Zeneakadémiára menni! – gondoltam. De persze, azért mindenkinek a titkolt vágya volt, hogy ezeket a bástyákat valahogy bevegyük. Persze mi alaposan kilógtunk a hivatalos kortárs-zenei világból. Nagyon igazságtalannak tartottam, ami az akkori Zeneszerző Szövetség ülésén elhangzott, hogy a Jeneyék zenéje zen-buddhista zene, és nem támogatandó. Ültem ott huszonévesen, és nem hittem a fülemnek.

A Fiatal Művészek Klubja az Andrássy (az akkori Népköztársaság) úton az 1970-es években

R: De téged mintha pont ezek a lakonikus ítéletek hajtottak volna tovább a magad útján.

M: A színház világából ott volt a Thália és a Brobo. De volt még egy műhely, ami meghatározta az életemet, a 25. Színház. Ez a kettő sokáig párhuzamosan volt jelen az életemben. Az egyik volt a pénzszerzési lehetőség, a másikba meg beleszerelmesedtem. A Brobo és a Thália között volt valahol ez a színház, a „megengedem, de mégis csak” határán. Itt egy olyan csapatot találtam, ami egyedülálló volt akkor Budapesten. Zala Márk, Jobba Gabi, Jordán Tamás, Galkó Balázs, Berek Kati. Ez egy nyüzsgő, színházi nagycsalád, alkotóműhely volt, nagyon más, mint a Thália. Próbák éjjel-nappal, Szigeti, Jancsó Miklós, Iglódi. Nem beszélve arról, hogy a 25. Színház pont szemben volt a Fiatal Művészek Klubjával (FMK), a folyamatosan megfigyelt kultuszhellyel, ami szinte az egyetlen avantgárd szellemi „meeting point” volt Budapesten. Én voltam a zenei szekció vezetője. Tudjuk, hogy minden harmadik ember megfigyelő volt, de mégis csak lehetett akciókat, performance-okat csinálni. Rengeteget tanultam ott is. Annyira szerettem az FMK-t, hogy gyakorlatilag szinte ott laktam. Költőkkel, írókkal, filmesekkel, képzőművészekkel találkoztunk, dúlt a fluxus, a dokumentarizmus és a new wave, ott volt Bódy Gábor és Bukta Imre, meg a Wahorn András. (Később kiderült, hogy egy olyan költő-barátom jelentett rólam, akinek a verseit megzenésítettem!)

Jelenetképek a Don Quijotéból, 1972 (fotó Iklády János, forrás: szinhaz.net)

A 25. Színházba konkrétan úgy kerültünk be Novák Jánossal, hogy a Sebő, Halmos és Koltay Gergő trió – akik a Berek Kati által rendezett Don Quijote[8]-darabnak a zenészei voltak – hirtelen kapott egy japán meghívást. Őket kellett helyettesítenünk. Halmos egy hét alatt megtanított nagybőgőzni, Novák helyettesítette Sebőt. – Cseh Tamással is itt találkoztunk először. A Dal nélkül című műsorhoz hívtak bennünket kísérő muzsikusnak. Addig csak annyit tudtam róla, hogy szerepel a Jancsó-filmekben. Ami fontos volt, hogy a dalainak a szövege mindenképpen részévé vált az én világomnak. A zenéje nem volt rám olyan nagy hatással, de Tamás egy fantasztikus kisugárzású egyéniség volt. Persze azért is irigyeltük, mert nagyon sok lány fordult meg a koncertjein. A koncertnek nagy sikere volt, és maradtunk a 25. Színházban, ami teljesen más volt, mint a Csusingurában japán zenészekként, besminkelve muzsikálni. Itt megint összetűzésbe kerültem az egyik főiskolai tanárommal, akit elhívtam az egyik fellépésünkre. Azt mondta, hogy ez se énekelni nem tud, se gitározni, az akkordokat se ismeri. – De tanár úr, ez nem arról szól – így én. Nem Bachhal, Vivaldival meg Mozarttal kell ezt összehasonlítani. Másról szól a dolog: itt olyan szövegek, dalok vannak, amelyek furcsa és egyedülálló módon egy egész generáció érzésvilágát fogalmazzák meg. – A 70-es 80-as években sok rendezővel dolgoztam. Szerkesztettem, írtam, zenéltem. Csiszár, Jeles, Szikora, Ács, Paál Isti, Ascher… Egy idő után azonban rájöttem, hogy bizony a Népköztársaság útja (ma Andrássy út) és a Liszt Ferenc tér szűk és belterjes világánál többet és mást is szeretnék látni, tapasztalni.

Cseh Tamás egy 1995-ös koncerten a kapolcsi Banya Tanyán (forrás: volgytortenet.hu)

R: Tehát a „további tágítás” jegyében elindultál Moldvába a csángókhoz.

M: A Zeneakadémia miatt nem nagyon mehettem Nyugatra. Nem kaptam útlevelet, merthogy az állam sokat invesztált a tanulmányaimba. Így csak a szocialista országokban csavaroghattam. Olyan világokat fedeztem fel, például Lengyelországot, ahol – mintha Nyugaton jártam volna – közel negyvenezer kilométert utaztam autóstoppal. Wrocławba, Krakkóba, Varsóba jártunk koncertekre, kiállításokra, fesztiválokra. Egy kicsit megtanultam lengyelül is. A mostaniak el sem tudják képzelni, hogy amíg itthon tiltották az autóstoppot, odakinn hivatalos autóstop-könyvecskét (Książeczka autostopu) is adtak az embernek. Az ebben lévő szelvényeket átadtuk a sofőrnek, ő meg nyerhetett velük egy autót az év végi sorsoláson. A másik felfedezésem Erdély volt. ’73-ban, teljesen véletlenül, két barátommal eljutottam a moldvai csángókhoz. Akkor róluk még szinte semmit nem tudtunk. Az akadémián nekem kötelező volt a népzene mint tantárgy, államvizsgáztunk belőle. Nagyon nem szerettem a népzenét, rossz tanárom is volt, egy olyan professzor, aki tudományos alapon analizálta a népdalokat. Szárazon, unalmasan. Mindenhez köze volt, csak éppen az élő népzenéhez nem. Jó, leállamvizsgázok, de akkor halljak népzenét, mikor a hátam habzik, nem érdekel – gondoltam magamban. Benne voltam a nyüzsgő, budapesti avantgárd-életben. A népzenéről ezekben a körökben egyáltalán nem vettek tudomást. A táncház még kezdeti állapotban volt. Én a Sebő–Halmos helyettesítőjeként tudtam csak valamit ezekről. Stoppal mentem, és Kolozsváron Selmeczi György[9] zeneszerzővel, Balla Zsófia[10] költővel, Orbán György[11] és Demény Attila[12] zeneszerzőkkel találkoztam. Egészen furcsa világ volt. Félelem uralkodott. Sötétség és rettegés. Hogy a fenébe tudnak ezek a kiváló művészek itt egyáltalán élni? – kérdeztem magamban. Selmeczi végigvitt engem a Székelyföldön autóval. Mindent megmutatott. Kezdtem beleszerelmesedni Erdélybe. Megálltunk egy faluban, ahol egy öreg bácsika énekelt. Ez mégsem olyan hülyeség, mint ahogy nekem tanították, gondoltam, és elkezdett érdekelni a dolog. Ismét elővettem Bartók, Kodály, Vargyas, népzenekutatási anyagait. Saját szempontjaim szerint „újravizsgáltam” a népzenét. Rájöttem, hogy egy terület nincs feldolgozva általuk, ez pedig a moldvai csángóké. Megnéztem, hogy ki gyűjtött ott: Domokos Pál Péter[13]. Megtaláltam az 1931‑ben írt A moldvai magyarság című könyvét a Zeneakadémián. A benne lévő cédula alapján előttem hét évvel vette ki valaki utoljára. 1971–’72-őt írtunk. ’73 nyarán úgy adódott, hogy stoppal egy ponyva alatt, a Békás szoroson keresztül egyszer csak egy Trunk nevű 400 lelkes faluban találtam magam, Bákótól olyan 15–20 kilométerre délre, ahol aztán hét nap alatt egy 100–150 éves időutazás részese lehettem. Először is maga az életforma volt szokatlan. Az archaikus nyelv akkor még élt, a hasonulást nem ismerték, akklimatizálódnom kellett két-három napig, míg százszázalékosan megértettem őket, és ők is megszokták a pesti nyelvezetemet. Ami anyagot ott kaptam régi stílusú népdalokból és balladákból, az egyedülálló volt. Nem hittem a fülemnek, hogy még vannak a 20. század végén így éneklő emberek. Új stílusú dalra vagy katonadalra alig volt példa, csak régi stílusúakat hallottam. Ez egy kincs! Akkor még nem ismertük Kallós Zoltánt. Bementem Sárosi Bálinthoz[14] a Népzenekutató Intézetbe azzal, hogy egy kis kazettás magnóval szeretnék egy olyan gyűjtést végezni, ahol van tárgyi néprajzos, filmes, én pedig csak a zenével foglalkoznék. Mindent megszerveztem. Ő azt mondta, ad egy 32-es kamerát, de nem akarja tudni, hogy ezt mi kivisszük az országból. Szóltam a barátaimnak, figyelmeztettem őket, hogy kicsit kockázatos lesz az utazás, de fantasztikus, hogy mit fogunk ott találni. Mikor kint voltunk, kérték, hogy csináljak fotókat róluk, azokról, akik nekem énekeltek, öreg nénik, bácsik. Vagy 100–120 fotót csináltam, előhívtam, és szépen egy csomagban feladtam nekik. Ez iszonyú baklövésnek bizonyult. Néhány hónap múlva kaptam egy táviratot románul, hogy „Ne jöjjön többet!”. Tudtam, hogy valami gáz van. Kiderült, hogy a fotókkal teli csomagot a szeku lekapcsolta Bákóban, és mindenkit megbüntettek, akik a fényképeken láthatóak voltak. Tilos volt a folklórgyűjtés. Maga a felvett anyag megvan. Soha többet nem jutottam oda vissza.

R: Azért elég különös, hogy miközben a kortárs/kísérleti zene világában éltél és alkottál, ilyen komoly energiákat kötött le nálad a népzenekutatás és -gyűjtés.

M: Lelkileg kötődtem azokhoz az öreg nénikhez és bácsikhoz, akik ott énekeltek nekem. Amikor aztán az egyik nagy amerikai zeneműkiadó aligazgatója itt járt, a Rózsavölgyi Zeneműkiadó hozzám küldte őt. Magyar zeneszerzőt kerestek, akinek megrendelést adhatnak egy vonósnégyesre a kaliforniai Kronos Quartet részére. Ők egy kizárólag kortárs zenét játszó, világhírű együttes. Egy évig gondolkodtam, hogy mit csináljak. Mozart, Beethoven és Bartók után nem illik vonósnégyest írni. Mit tudok én hozzátenni a zenetörténethez ebben a műfajban? Az ötlet onnan jött, hogy ők mindig használnak „life-electronic” technikát, többnyire erősítéssel játszanak. Végül arra jutottam, hogy írok nekik egy olyan vonósnégyest, amiben van egy ötödik szólam. Fölhasználtam a moldvai gyűjtésemet mint elektronikus alapot, és ezt összedolgoztam a négy hangszerrel. Tizenkét perces darab lett Sóhaj (Doom. A Sigh) címmel. Ebben megzenéltem azt a tragikus történetet, ami Trunkon történt. Ekkor zajlottak a délszláv háborúk, ekkor találtam rá Kapolcsra, ami egy tetszhalott állapotban lévő falu volt. Nagyon rossz, spleen-es hangulatom volt akkoriban. Végállapotokat láttam, éreztem. A Kapolcs riadóTámad a szél (1987) című lemezem is – többek között – ezért született. Látlelet egy faluról, ahol van egy darab kocsma, furcsa emberek, ahol a világ megállt, és ami valószínűleg Gyűrűfű[15] sorsára jut. Ugyanezt éreztem Moldvában is. A vonósnégyesem azóta járja a világot, nagyon sokan előadták. Az idő tájt kezdtem el gondolkodni, hogy én itt sírogathatok a világ tönkrementén, de attól még az tényleg tönkremegy. Valahogy nekem egy másik utat kéne választanom.

A Kronos Quartet lemeze, a Sóhaj felvételével
Kapolcs riadó – Támad a szél, az 1987-es LP hátsó borítója 

R: Az a türelmes kocka- és homokvárépítés, amit gyerekkoroddal kapcsolatban emlegettél, sok más, nem kifejezetten zenei vállalkozásodat is jellemezte, gondolok itt elsősorban a Művészetek Völgyére, de a pécsi munkálkodásod is ide sorolható[16].

M: Mindig nagyon sokat vállaltam magamra, de azon szerencsések közé tartozom, akik mindig útközben lehettek. Igaz, hogy az enyém egy igen kanyargós, oda-vissza tartó út volt, sokszor kerültem zsákutcába is. De az életemben mindig volt egyfajta dinamika, és mindig azt csinálhattam, amit szerettem. Ha már nem szerettem, akkor egy idő után abbahagytam. Vagy abbahagyatták velem. Most persze – hatvanhárom évesen – némileg bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ez az út majd mi felé visz. Kapuzárásos idő ez. Nyugdíjas lettem, elvileg öregednem kéne. Ha színházba vagy koncertre megyek, akkor élből irigy leszek, majd’ megőrülök, mert elismerem és nagyon élvezem, amikor valami jót és minőségit kapok. A Zsolnayt és benne a Kodály Központot vezethettem több mint három évig. Ott sem mint vezető örültem a sikernek, hanem mert fantasztikus koncerteket hallgathattam fantasztikus előadókkal. Rájöttem, hogy mennyi darabot, zeneszerzőt nem ismertem addig, hogy mennyi kiváló koncertről maradtam le.

R: De te azért mindig megtaláltad a neked való pályát.

M: Vagy én találtam meg, vagy ők találtak rám. Nem szabad semmibe belesüppedni, főleg a rutinba nem. A nyitottság és a tolerancia nagyon fontos.

R: Az biztos, hogy benned a komponista, a muzsikus, a színházi ember, a nagyszabású fesztiválok, kulturális vállalkozások kitalálója, a kulturális ügyvivő és lobbista jól megfér egymással.

A Mandel Quartet jubileumi koncertje (forrás: donmarcello.hu)

M: A világlátás nagyon fontos volt ebben. Említettem, hogy zeneakadémistaként nem nagyon mehettem Nyugatra. Először úgy jutottam ki, hogy a Mandel Quartettel turnéztunk Nyugat-Berlinben. Középkori, reneszánsz és kora-barokk zenét játszottunk. A Quartet csembalistájaként járhattam a világot, nem mint turista. Ez sokat számított. Az ötlet, hogy Kapolcson valamit kéne csinálni, a német turnék alatt született. Amikor ott játszottunk, az irigységtől sápadtan néztem, hogy a németek mennyiféle teret alakítottak át koncerthelyszínné az ottani kisvárosokban és falvakban. Pajták, kocsmák, ilyen-olyan nyári színházi helyszínek ezek. Nem hittem el, hogy ezt Magyarországon ne lehetne megcsinálni. És mihelyst valamennyire gyökeret vertem a kapolcsi kocsmában, már tudtam, hogy hamarosan belekezdünk majd valamibe. A Kapolcsi Művészeti Napok megszületése előtt még egy zenei látleletet rögzítettem – hangnapló formában. Ez volt a Kapolcs riadóTámad a szél című lemezem 1986-ban. Fontos volt a csapatmunka és a különböző műfajokat mívelő zenészbarátaim rutinmentes közreműködése Dés Lászlón, Nagy Ferón, Sebestyén Mártin, az Amadinda együttesen, Cseh Tamáson át a kapolcsi lakosokig. Majdnem két esztendőt dolgoztunk az anyagon. Ebben a különös „utazásban” társam volt Szkárosi Endre és Bernáth/y Sándor.[17] Mit látunk? Mit érzékelünk? Hogyan hat ránk a környezet, és mi hogyan hathatunk egy nem városi környezetre? Dés az éjjeli patakparton, Cseh Tamás a templomtoronyban énekelt, majd beültettem az evangélikus templomba, mögé állítottam a nyolcfős asszonykórust, akikkel egy zsoltárt énekeltek. Monostorapátiból hoztam egy cigány szaxofonost, aki összesen vagy két hangot tudott fújni. Gőz Laci harsonázott az orgonakarzaton. Ebből a negyvennyolc órányi hanganyagból lett aztán a lemez. Egy olyan zenei világot próbáltam megteremteni, ami csakis ott és akkor születhetett meg. – Sokan, sokféleképpen használták a zenémet: táncjáték, balett és filmzene is lett belőle. Aztán született egy különös performance is. A Kapolcsi Opera a Várszínházban egy egyszer előadott, és soha többé meg nem ismételhető előadás volt 1988/89 körül. Selmeczi György csinált egy kortárs zenei sorozatot a Várszínházban, ami akkor a Nemzeti Kamaraszínháza volt. Felkért, írjak egy operát. Élből komolytalan ötlet volt. Aztán egyszer csak láttam egy plakáton, hogy Márta István új operájának a bemutatója ekkor és ekkor… Most már ott vagy, mondta, csinálj valamit. Jó, mondom. Fölhoztam a Cili nénit és kapolcsi kocsmájának teljes közönségét a Várszínház színpadára, és csináltunk egy nem előre kitervelt performance-ot. Igazi pult, igazi ital, a törzsközönség, meg a négyfős kapolcsi cigányzenekar. Hátul egy kis dobogón Galántai György[18] (háza van Kapolcson) hegesztett. Oldalról néha bejött Dés, Hobo, én pedig a zenekari árokban az elektronikus kütyüjeimmel egy hangburkot vontam a színpad köré. Forgatókönyv nem volt, csak mint egy egybeforrt „ügyelő-rendezőasszisztens” jeleztem, hogy ki mikor jöjjön be. Az illető leült, iszogatott egy kicsit, csinált valamit. A TV rögzítette (valahol meg is van), kérdezték, hogy a kamerákat hova helyezzék el. Mondom, teljesen mindegy, telepedjetek le ti is a kocsmában, egyetek, igyatok, legyetek ti is szereplők. Az italozásra engedélyt kértünk (és kaptunk), mert a színpadon tilos alkoholt fogyasztani. Ebben az esetben kötelező volt! Vayer Tamás[19] színpadot kreált és – „improvizatíve” – bevilágította az egészet. Csodálatos jelenetek történtek a színpadon. Az is igen szép és drámai volt persze, amikor épp semmi nem történt.

Jelenetképek a Kapolcsi Operából (Márta István archívumából)

R: Ezt soha nem csináltad volna meg a zeneakadémiai akciók, a Brobo meg a moldvai gyűjtőútjaid nélkül.

M: Meg egyfajta „közösségi tudat” nélkül! Városi fő- és alművészek, rockisták, „szomorúzenészek” (idézet Pressertől), kapolcsi lakosok, cigányzenészek, kocsmárosné, aktmodell – egy nagy-nagy és sebesen pörgő körhinta szereplői voltak! Gázsi nem volt! Márvány Gyula, kapolcsi gáz- és vízvezeték szerelő barátom nagyon gyorsan, nem tájszólással, hanem csúnyán és hadarva mondott el egy szöveget. Kérdezem tőle, mi volt ez. Mondja, egy Villon vers. Kapolcs közepén, egy gáz-és vízvezeték szerelő Villont szaval! Neki építettem egy magas emelvényt, hátul a színpadon. Ott ült a feleségével, semmi más dolguk nem volt, csak rántottát kellett sütniük. Büdös egy színházi akció volt, biz’a! Titokban egy aktmodellt is beszerveztem. Az volt a dolga, hogy teljesen meztelenül sétáljon be a színpadra, ott a kocsmában néma kedvességgel, szeretetteljesen illegesse magát egy kicsit, s utána a bal egyes járáson menjen ki. Képzelheted, ahogy a kapolcsi művész-kocsmatöltelékek előtt egyszercsak megjelenik egy ilyen látomás. Egy angyal! Nem hittek a szemüknek. Kiálltam a zenével. Beállt a tökéletes csönd. Aztán – néhány pillanat múlva – a rántottát sütő barátom a következőt kiáltotta oda a feleségének: „Anyukám! Anyukám! – Kapolcson így hívják a nejeket – Leszaladok a kocsmába, de visszajövök ám mindjárt!” Na, az ilyen véletleneket imádtam, imádom. Hozzáteszem, a közönség is. Nagyon-nagyon lassan kialakult egy „retro” kocsmakép, fölül a színpad fölött lógott egy nyitott, nemzetszínű ejtőernyő. Azon függött az egyik Vigántpetend-csórompusztai (!) grafikus srác barátunk. A darab végén ez az ejtőernyő lassan ráereszkedett a színpadra, és beborított mindent. Ötkamerás „közszolgálati felvétel” készült róla. Soha nem ment adásba. Az előadás után – néhány nap múlva – a Bartók Rádió Új Zenei Újságjában Kroó György a kritikájában kielemezte, megmagyarázta és mennybe menesztette az új magyar kortárs operát. John Cage-hez hasonlított. Megmagyarázta! Egy olyan darabot dicsért, ami művészi kvalitásait tekintve inkább csak tett-értékű volt.

A parttal, a néppel, kapolcsi akció 1999-ben (forrás: volgytortenet,hu)

De nem beszéltem még az avantgárd zenei fesztivál-szervezéseimről, a filmzenéimről, a 22 órás Satie zongoradarab előadásáról, Szolnokról és Kaposvárról, a Fiatal Művészek Klubjában felépített, majd egy éjszaka alatt megrothadt kiállításomról. Nem esett szó a vidéki értelmiségi (pince)klubok cigi- és italszagos levegőjéről, az egyetemi klubok akkori világáról, a végtelen József Attila-estről Galkóval, a március 15-i tüntetéseken való (meg)meneküléseimről, a magam szerkesztett/forgatott/vágott video-szösszeneteimről, a színészbüfék és -szállások ihletet adó világáról, a szamizdatterjesztés rejtelmeiről – egyszóval fiatal korom véletlen történéseinek és kacskaringós útjainak további gyönyörűségeiről. Tanán majd legközelebb…

 

It’s Very Important to Be Open and Tolerant”
János Regős Talks to Isván Márta

Isván Márta (b.1952) has a many-sided career, being a well-known contemporary composer, theatre director, founder and organiser of festivals. He conceived the Kapolcsi Művészeti Napok (Art Days in Kapolcs) in 1989, which, under the new name Művészetek Völgye (Valley of Arts) since 1996, has become the largest cultural festival in Hungary. The interview reveals that István Márta has simultaneously tried to cultivate the career of a composer and make the best of semi-professional arts movements: having graduated from the Department of Composition at Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola (Liszt Ferenc Academy of Music) as an art teacher in 1975, he worked in 25. Színház (25th Theatre) and Thália Színház (Thália Theatre), but he was a member of the alternative Brobo band, too. Besides taking field trips to Moldva to collect csángó folk music, he organised happenings, performances and contemporary music festivals in the ’70s and ’80s. The paradigm shift in Hungarian musical life during the collapse of communism is shown by the interview: the conservatism of education and public taste in music has gradually given up its place to ambitions to establish a modern musical language.

 

[1]     Ifj. Kurtág György (1954–): Zeneszerző, zenepedagógus

[2]     Csapó Gyula (1955–): zeneszerző

[3]     Tihanyi László (1956–): zeneszerző, karmester, éveken át a BME Szimfonikus zenekar művészeti vezetője

[4]     A „pengék” és a Saját Színház. Solténszky Tiborral Regős János beszélget. Szcenárium, 2015. szeptember, 90–104.

[5]     1978. Szinház- és Filmművészeti Főiskola, Ódry Színpad

[6]     Sáry László (1940–), Jeney Zoltán (1943–), Eötvös Péter (1944–), Vidovszky László (1944–) és Kocsis Zoltán (1952–) voltak, később csatlakozott hozzájuk Dukay Barnabás (1950–), Serei Zsolt (1954–), Csapó Gyula (1955–) és Wilheim András (1949–) muzikológus is.

[7]     Kroó György (1926–1997): zenekritikus, zenetörténész

[8]     Gyurkó László: A búsképű lovag Don Quijote de la Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörűszép halála (1972)

[9]     Selmeczi György (1952–) Erkel-díjas zeneszerző, zongoraművész, karmester, operarendező, érdemes művész

[10]   Balla Zsófia (1949–) erdélyi magyar költő, újságíró

[11]   Orbán György (1947–) erdélyi Kossuth-díjas és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző

[12]   Demény Attila (1955–) romániai magyar operarendező, zeneszerző, zongoraművész

[13]   Domokos Pál Péter (1901–1992): magyartanár, történész, néprajzkutató, a csángók történetének, kultúrájának kutatója

[14]   Sárosi Bálint (1925–) Széchenyi-díjas magyar népzenekutató, a zenetudományok akadémiai doktora

[15]   Gyűrűfű 1974 óta Ibafához tartozó település Baranya megyében. Elnéptelenedett, majd ökofaluként éledt újjá.

[16]   Márta István 2012-től 2015-ig a pécsi Zsolnay Örökségkezelő NKft. ügyvezetője volt, miközben a POSZT vezetését is ő vette át.

[17]   Bernáth/y Sándor: (1949–2012) alkalmazott grafikus, festő, zenész

[18]   Galántai György (1941–) képzőművész, a Balatonboglári Kápolnaműterem eseményeinek szervezője, az ARTPOOL alapítója

[19]   Vayer Tamás (1941–2001) díszlettervező, kétszeres Balázs Béla-díjas, érdemes és kiváló művész

(2023. január 15.)