Évadforduló
Talán a járványon túl, még a háború árnyékában, de a Színházi Olimpia előtt – rendkívüli évadra készül a második igazgatói ciklusának utolsó évét tervező Vidnyánszky Attila. A Nemzeti Színház vezetője történelmi bűnökről és lehetőségekről, művészi szabadságról és szakmai nyitásról, valamint a foci inspirációjáról.
A 2022/23-as lesz a második ötéves igazgatói ciklusának utolsó évada. A Színházi Olimpia ennek az időszaknak a betetőzése?
– A Nemzeti Színházban eltöltött kilenc évben kialakult egy olyan szellemi műhely, amely a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) évenkénti megrendezésével egy rendkívül kiterjedt nemzetközi kapcsolatrendszert épített ki, ráadásul munkatársaimmal bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk egy ilyen összetett rendezvényt lebonyolítani. Ennek az egy évtizedes erőfeszítésnek, a külföldről is látható művészi teljesítménynek – és a magyar kormány támogatásának – is köszönhető, hogy a Nemzetközi Színházi Olimpia tekintélyes rendezőkből álló bizottsága ránk bízta a szervezést. Ez természetesen hatalmas felelősség számunkra, de nagy lehetőség is az egész magyar színházi szakmának arra, hogy megmutatkozhasson, mert a világ figyelme jó három hónapig Magyarországra irányul majd. Az olimpiához csatlakozó hazai teátrumok is kialakíthatnak határon túli és külföldi kapcsolatokat, úgyhogy a jövő húsvéttól Szentivánig tartó országos színházünnepnek hosszú távú hatása is lehet. Az olimpia nemcsak a második öt évet, hanem a 2013-as kinevezésem óta eltelt tíz év igyekezetét és harcait koronázza meg.
Hogyan hathat a Színházi Olimpia a magyar színházi világra?
– A magyar színházi világ a maga csodálatos sokszínűségével együtt is nagyon zárt. Ez természetesen részben az anyanyelvünkből adódik. Egyre inkább értem annak az isteni üzenetét, hogy a magyart csak mi értjük. Mindig a nyelvi elszigeteltségünk jön szóba, de így meghódítani is nehezebb bennünket, és begyűrni az egész világot eluralni akaró nagy eszme alá. De magát a zártságot nem tartom jó dolognak, kevés kivételtől eltekintve alig van nemzetközi kapcsolatrendszere a színházainknak. Pedig a külső hatás mindig inspiráló, és ebben a kontextusban tudjuk igazán lemérni az előadásainkat. Minket gazdagít, ha befogadjuk a világból mindazt, ami izgalmas, érdekes.
Abban bízom, hogy ha az olimpián részt vevő 50-60 hazai teátrum meghív egy-egy külföldi és határon túli társulatot, akkor kialakíthatnak megtermékenyítő partneri kapcsolatokat. Már a beregszászi színházzal is megtapasztaltam, milyen fontos a társulat számára egy külföldi vendégjáték: rendezi a sorokat, új gondolatokat szül. Most alig van magyar kőszínház, amelyik rendszeresen menne külföldre, vagy fogadna vendégrendezőket. Remélem, ezen változtathat a Színházi Olimpia. Az olimpia szervezőiként mi a kereteket biztosítjuk, a bekapcsolódó színházak számára teljes a szabadság abban, hogy kiket hívnak meg magukhoz. A társművészetek: a tánc- és a bábszínháztól az amatőr mozgalmon át a független szféráig minden terület szakemberei bekapcsolódnak, és megrendezik a maguk „olimpiáját”. Úgy látom, soha ekkora szabadságban nem szerveződött még Színházi Olimpia – ebben is különlegesek leszünk, ahogy abban is, hogy 1994 óta Görögországot és Lengyelországot leszámítva, „nagyhatalmak” rendeztek Színházi Olimpiákat, mint Kína, Dél-Korea, India, valamint Oroszország és Japán kétszer. Ezek szorosan a szakmát érintő kérdések, de szélesebb összefüggésben is lesz hatása az olimpiának: jövőre három hónapon át a színházról fog szólni az egyébként is rendkívül gazdag kulturális életünk. Ezt azoknak is be kellene látniuk, akik éppen miattam akarnak kívül maradni az olimpián. Ez a lehetőség szerintem minden zsörtölődésen és konfliktuson túlmutat. Ahogyan egy jó színházi bemutató – legyen az bármelyik társulatnál – az egész szakma jó hírét viszi, úgy az olimpia is mindannyiunkról szól. Nagyjából félszáz ország művészei érkeznek jövőre Magyarországra, és viszik a jó hírünket. Vihetik is, hiszen ez egy csodaország.
Van két külső tényező, ami alapjaiban rendezte át az életünket, és befolyásolhatja a következő évadot is. Az egyik a félig-meddig magunk mögött hagyott világjárvány…
– Már tavaly azt gondoltam, hogy a pandémia elmúlásával újra el kell nyernünk a közönség bizalmát, mert az emberek a bezárkózás idején elszoktak a színháztól, és ezen biztosan nem lehet gyorsan változtatni. A Nemzeti 96 százalékos látogatottsága jelenleg 80 százalék fölött van, ami jól mutatja, hogy ez tényleg komoly munka. A nézői óvatosságot és bizalmatlanságot az egész szakma megérzi, és mindenki keresi a megfelelő válaszokat. A nehézségek ellenére a helyzet inkább biztató, hiszen az üres nézőterekhez képest egyre növekvő létszámú közönséget fogadhatunk.
A Nemzeti Színház hogyan keresi a válaszokat?
– Számtalan módon próbáljuk újraépíteni a nézők színház iránti bizalmát. Részben ez az oka annak, hogy ősztől a színház munkatársai kirajzanak az épületből – iskolákba rendhagyó irodalomórákra, találkozókra, egyetemi körökkel, utazó előadásainkkal… Ennek az akciónak ugyanakkor van egy másik rendkívül fontos küldetése is: mindig hangoztattam, hogy miközben pezsgő színházi élet van Magyarországon, 2019-ben, vagyis a járvány előtti békeidőben lakosságarányosan a nyolcmillió megváltott jeggyel az elsők között voltunk Európában, a színház még mindig kevesekhez szól. A színházba járók ugyanis a teljes lakosság mindössze húsz százalékából kerülnek ki, és ennek a közönségnek igazából csak a fele az igazán elkötelezett, ők vásárolják a legtöbb jegyet, az ő életük szerves része a színház. A Nemzeti Színház folyamatosan próbált ezen változtatni, hiszen például a „Nemzeti mindenkié” program célja éppen az, hogy olyan embereket szólítsunk meg, akik még soha nem voltak színházban – ők ingyen jöhetnek a Nemzetibe előadásokat nézni. A kultúrpolitika is felismerte ezt a problémát, és az általános iskolásoknak szóló Lázár Ervin Program vagy az egyetemi hallgatókat színházba hívó Csontváry Program hatalmas jelentőséggel bír. E két program egyben a színházi élet egy másik rossz tendenciájára is választ kíván adni, mert mindenki szomorúan konstatálja, hogy a fiatalok kevésbé vonzódnak a színházhoz. Nem is értem, néhány színház miért vonja ki magát ezekből?!
A következő évad másik meghatározó kihívása a szomszédunkban zajló háború. Hogyan reagál a színház magára a tragédiára és annak következményeire?
– A legfontosabb, hogy nem lehet nem reagálni. Ezt már az Agón című előadásunk próbái során is megéreztük. Már csak egy hét volt a bemutatóig, amikor kitört a háború. Ez a félelmetes körülmény teljesen áthangolta a színészeket, és új feszültséggel töltötte meg Józsa Péter Pál színpadi vízióját. De ugyanígy járt a görög Theodórosz Terzopulosz is, aki a Bakkhánsnőket eredetileg nem a háború árnyékában tervezte színre állítani…
Sokat vajúdtunk a gondolattal, hogy a jövő évi bemutatóink közé felvegyük-e Bertold Brecht Kaukázusi krétakörét. Sokáig ódzkodtam a túlságosan kézenfekvő választástól, de a körülmények hatására nem tehettem másképp. Jön egy ember a Kaukázusból… jövőre ugyanis nálunk rendez a kiváló grúz rendező, Avtandil Varsimashvili, akit mindenképpen szerettem volna meghívni egy vendégrendezésre, hiszen rendkívül elismert művész. Grúziában vezeti a saját Szabad Színházát, igazgatja az orosz nyelvű Alexander Griboedov Állami Akadémiai Színházat, és – ami sokat elárul a megítéléséről – visszatérően rendez a világ egyik legjobb színházában, a moszkvai Vahtangovban. Ugyancsak a háború miatt kerültünk újra szorosabb kapcsolatba a Párizsba emigrált ukrán Vlad Troickijjal, aki egy Moszkvában élő ukrán szerző, Volodimir Klimenko Borisz Godunovról szóló szövegét állítja majd színpadra. Már a cím is mutatja, miben élünk: Zavaros idők. Megrázó irodalmi anyag, izgalmas felállás.
A háború humanitárius-politikai-gazdasági következményei mellett elindult egy folyamat Európában: mintha ki akarnák törölni az orosz kultúrát a közös értékeink közül. Orosz műveket tesznek indexre, alkotókat utasítanak ki, társulatokat bélyegeznek meg. Hová vezet ez?
– Nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni. A frontról jövő hírek az őrületről szólnak, mocskos politikai játszmák folynak, és ezek átterjednek a közélet minden területére. Ami a kultúra világát illeti, szerintem történelmi bűn minden kísérlet az orosz kultúra kiradírozására. Ez egy jellegzetesen posztmodern válasz egy tragikus politikai helyzetre. Még a második világháború után sem akarta senki eltörölni Goethét, Schillert vagy Wagnert. Ez téboly. Még a háború előtt hívtam meg egy rendezésre Valerij Fokint, a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház vezetőjét a Nemzeti Színházba. Remélem, nem lesz akadálya annak, hogy rendezését bemutathassuk Budapesten. Már csak azért is, mert ez a szöveg, amelyet a rendező fia, a huszas éveiben járó orosz írósztár, Kirill Fokin jegyez, mintha éppen ezekre a dilemmákra keresné a választ. A REX egy utópia, amelyben az éppen megalakult új világrend, a globális Egyesült Államok elnökéről szól. Azt hiszem, izgalmas előadása lesz ez a jövő évadunknak.
Amely idén is a Gyulai Várszínházzal és a Csíksomlyói passióval indul…
– Örülök, hogy mindkét hagyományt tudjuk folytatni. A nyári Gyulai Várszínházban a Tündöklő Jeromossal tisztelgünk a 125 éve született Tamási Áron előtt. Ez a bemutató is része annak a sorozatnak, amely a közelmúlt klasszikusainak – Márai Sándor, Weöres Sándor, Székely János, Szabó Magda – egy-egy színpadi remekművét kívánja középpontba állítani. A Csíksomlyói passiót pedig 2018 óta minden évben a Nagyboldogasszony és államalapításunk ünnepéhez közel játszottuk szabadtéren, sok ezer néző előtt. Csíksomlyó, Esztergom, Debrecen után idén augusztus 20-án Kolozsváron kisebb közönség előtt, az Állami Magyar Színházban mutatjuk be a passiójátékunkat.
Mivel gazdagodik még a 2022/23-as évadban a Nemzeti repertoárja?
– Elsősorban a jól felépített repertoárunkra támaszkodunk, amelyen minden egyes címnek története van. Egy olyan darabot rendezek meg újra, amit időről időre előveszek: operában, szabadtéren, stúdiószínpadon. Jövőre a 2017-es kamaraverzió után a Bánk bánt a nagyszínpadon rendezem meg, teljesen új szereposztással, társulatunk fiatal színészeivel. Az Egri csillagok májusban ünnepelte az ötvenedik előadását, de továbbra sem rövidül a tömeges előjegyzési lista rá, ezért egy tavalyi tervünket váltjuk valóra azzal, hogy ősszel csinálunk egy nagyszabású produkciót, és az idén átadott, budapesti lélegzetelállító MVM Dome multifunkcionális csarnokban is előadjuk nagyjából tízezer néző előtt. A grandiózus díszleteket már legyártottuk, remélem, felejthetetlen élményt nyújt majd az az este mindenkinek. Ha Isten is segít, ugyanott december 9-én pedig a Kodály-év alkalmából Kodály egyfelvonásos daljátékának, a Székely fonónak a helyszínhez igazított változatát is szeretnénk előadni – a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola ifjú énekkarával közös produkcióban. A sportcsarnokban rendezett fellépések után ezek az előadások „visszaszelídülnek” a Nemzeti Színház méreteihez, de valamiért azt gondolom, hogy szükség van ilyen nagy, közösen megélt érzelmekre. Ráadásul vannak olyan kulturális témáink, amelyek alkalmasak erre. Megtapasztaltuk ezt már Csíksomlyón 2018-ban, amikor a somlyói nyeregben több mint 25 ezer embernek adtuk elő a passiót. Néha eljutok focimeccsre, ahol több ezer ember szíve dobban egyszerre. Még most is lúdbőrös leszek, ha a franciáknak lőtt Európa-bajnoki gólunkra gondolok. Abból az érzésből szeretnék egy kicsit lecsípni a színháznak...
Lukácsy György
| fotók: Eöri Szabó Zsolt
(2022. június 4.)
