Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. február 22. - Gerzson Napja

2022. március 15.

Hétre ma várom a Nemzetinél - Poós Zoltán avató beszéde "az óra alatt"

A régi Nemzeti nevezetes órája az új Nemzeti előtt

 

Marcel Proust szerint egy óra nem csupán óra, hanem hangokkal, hangulatokkal, tervekkel teli tárgy is. A Blaha Lujza téren, a Nemzeti Színház mellett álló randevúóra is tele volt hangokkal, hangulatokkal, tele volt tervekkel is, hiszen azt is megmutatta, mik lesznek a következő évad bemutatói. A leglátványosabb, a legszomorúbb és egyben a legutolsó előadás maga a színház épületének felrobbantása volt 1965. március 15-én. Tudjuk, az órák robbantás hatására megállnak, és a detonáció időpontját mutatják… Ilyen volt 1945 elején a Mechwart liget melletti Regent ház is, melynek pincéjében lőszerraktár volt, és felrobbant. A beszámolók szerint az épület romjai alatt maradt órák ugyanazt az időt mutatták. Van tehát, amikor kimerevedik a pillanat, amikor – ahogy a sláger mondja: Megáll az idő. Talán a randevúóra mutatói is megálltak a robbantás pillanatában.

Utoljára a Lear királyt játszotta a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház, 1964. június 28-án. A dráma utolsó megszólalásában hangzott el Alban szájából – akkor Gelley Kornél előadásában: „Nehéz idő sújt: itt engedni kell”. Mindenki értette, hogy miről van szó, nem volt véletlen, hogy húsz percig tartott az előadás végén a tüntető vastaps. Mindenki tudta, hogy az épület hamarosan el fog tűnni, egy olyan viharban, amelyet – ha akarjuk–, szintén a Lear király idéz meg a harmadik felvonás elején: „A földet tengerbe sújtani/ Vagy örvénylő hullámmal a világot borítni el, hogy változzék meg arca / vagy véget érjen.
És a vihar eljött, hogy változzék meg a világ arca, de nem az égből csapott le, hanem a föld alól tört föl, a pincéből, amit teleraktak robbanótöltetekkel.

Poós Zoltán

Ironikus, hogy egy épület, amely túlélte a második világháborút, túlélte 1956-ot, sőt a forradalom után fel is újítottak, már nem élte túl az úgynevezett konszolidáció időszakát. Nem a háború vagy a forradalom sodorta el, hanem a metró, annak építése, ha egyáltalán igaz, hogy nem volt menthető, ugyanis számos olyan terv született, mely elkerülte volna a bontást.

Nemcsak a hely tűnt el Blaha Lujza térről, de eltűnt az idő is, eltűnt a híres randevúóra, ami akkoriban ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a Moszkva (majd később Széll Kálmán téri) óra, vagy a forgó óra a Skála Metró előtt. A Blaha Lujza téri azonban más volt, része volt az identitásunknak, úgy énekeltük a Hétre ma várom a Nemzetinélt, mint valami népdalt. A refrénben ott van a várakozás, a nagy találkozás izgalma, ami mindenkinek ugyanazt jelentette, függetlenül attól, hogy a Nemzeti Színház előtt találkozott a kedvesével, vagy egy falusi művház előtt.

A dalszöveg szerint, amíg a hős szerelmes várakozik, addig kiolvassa a hirdetési oszlopot is. Azaz megnézi, mi lesz a Nemzeti Színházban, és ha szerencséje van, még színészeket is láthat, amint a művészbejárónál cigarettáztak. A randevúóra mellett nemcsak a kicsi nőkkel, a zavarban lévő, csokrokat szorongató diákokkal lehetett találkozni, hanem színészekkel, színdarabokkal is. Azaz a kultúrával is. A randevúóra tehát azt is kifejezi, hogy ideje újból és újból találkoznunk a kultúrával, ami ugyanolyan izgalommal járhat, mint egy régi randevú.

Szimbolikus, ahogy 1964 nyarán elkezdődött a Nemzeti Színház széthordása. Az épület tárgyai az ország egymástól távol eső pontjain tűntek fel, szóval, nem szűnt meg a szelleme, csak messze kerültek egymástól a darabjai, és csak arra vártak, hogy összeillessze valaki azt, ami eltörött. A földszinti zsöllye a szegedi színházban lelt otthonra, a páholyok a filmgyárba kerültek, de csillárokat kapott a nagykőrösi művelődési ház, és aranyozott tükrei a ráckevei kastélyban leltek otthonra. Néhány díszt, (ajtókat, székeket) Gobbi Hilda mentett meg a Bajor Gizi Színészmúzeum számára, illetve elvitt még néhány relikviát emlékül hétvégi házába is. Törőcsik Mari velemi nyaralójában egy aranyozott páholydísz található, de Őze Lajos is hazavitt egy stukkót.
Közismert, mely szerint Gobbi Hilda olyan mérges volt a bontást támogató Major Tamásra, hogy azt mondta neki: "A te ajtódból vécéajtót csinálok!"

Humoreszkek születtek arról, hogy a bontás idején a Corvin Áruház felőli oldalon komoly üzletelés folyt a relikviákkal a színészek, a rajongók és a kivezényelt kiskatonák között. Ha mindenki egybehordaná az emlékeit, mint egy puzzle-ben, talán újra összeállna a régi Nemzeti sziluettje. Mert a kultúra részben emlékeink, emlékezetünk összessége. És most ebbe, a nagy történelmi kirakóba egy újabb emléket hoztunk vissza a randevúórával, a találkozás, a várakozás szimbólumát.

A pontot, ahonnan elindulnak a dolgok. Ahol meglátjuk a plakátot, a színlapot, a kedvesünket, mielőtt kezdetét venné az előadás.

 

 

A visszaállított randevúóra az egyik leggyorsabban elkészült városi műtárgy, vagy object. Január 30-án került ki egy fotó a Facebookra, ami az egykori randevúórát ábrázolta, és alatta egy megjegyzés:  milyen jó is lenne ezt visszaállítani. Még aznap jött egy komment, hogy a Nemzeti Színház örömmel visszaállítaná. Kerek másfél hónap telt el a véletlenül megtalált fotó, és a hozzárendelt ötletelős poszt megjelenése óta, és az óra már itt áll előttünk.

Azt mondja Lewis Carroll, hogy az álló óra is naponta kétszer a pontos időt mutatja. Azaz egy nap kétszer is van olyan pillanat, amikor a megállított időnek igazsága van. A pártállami évek alatt is voltak pillanatai az igazságnak, és ezeket a pillanatokat sokszor a színházakban élhettük meg. A színházi órák képzeletbeli mutatói sokszor böktek rá a drámaírók igazságára, és most itt az óra, amelynek szintén van igazsága. Nemcsak az eljövendő percet mutatja meg, hanem visszahozza az eltűnt időt is. A randevúóra, tehát egy afféle meeting point, ami nemcsak az időt jelöli ki, de egyben a helyet is. A randevú, a találkozás helyszínét.

Lope de Vega szerint „a színházhoz nem kell más, mint három deszka, két színész, és egy közös szenvedély”. És – tegyük hozzá – azt sem árt, ha van hirdetőoszlopa is, amin egy óra mutatja a valós, és egyben a szubjektív időt is.

Törőcsik Marinak azt mondták a robbantás előtt, hogy még utoljára simogassa meg a Nemzeti óráját, és ahogy ő az egyik visszaemlékezésében mondta: „Nem hagyták meg ezt az órát, és ezért a szívem szakad meg.” Most, Kedves Mari - mert tudjuk, hogy itt van -, most újra megsimogathatja, és megsimogathatjuk mi is.

 

Siklós Mária a Nemzeti Színház vezető építésze, Poós Zoltán író és Rátóti Zoltán felavatják a "Randevú-órát"  ::  Fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

(2022. március 16.)