SZÁSZ ZSOLT: Siófokon élt a családod, s te mégis Pesten születtél?
FLAMENT KRISZTINA: Igen, mert akkor nem volt még nálunk szülészet, és a kaposvárinak rossz híre volt, ezért történt így.
Sz. Zs.: Polgári családból származol?
F. K.: Úgy szoktam mondani, hogy „egyéb származású, államosított szülők” gyermeke vagyok. Apuéknak virágüzlete, kertészete volt, megsúgták neki, hogy ajánlja fel a Népköztársaságnak a virágüzletet, így aztán békén is hagyták őt. Anyuéktól elvették a szállító vállalkozást.
Sz. Zs.: Ugorjunk vissza az időben: a siófoki platánsor, a főkertészség és a főúri kastélyokkal való kapcsolat idejébe – kiterjedt családi hátteret sejtek e mögött…
F. K.: Ezt éppen most írtam meg egy kis elbeszélésben… Apai nagyapám francia volt, egy észak-francia kisvárosban született, és az École d’horticulture de Versailles-ba járt, ahol 1887-ben megjelentek a Légrády-testvérek[*]. Nagyapám ekkor tért vissza erre a mezőgazdasági főiskolára egyéves angliai ösztöndíja után. A Légrády-testvérek egy olyan fiatal, ambíciózus kertészt kerestek, aki hajlandó lenne eljönni Budapestre, hogy felújítsa a budai Nádor-kertet. Nagyapám elvállalta, és huszonöt évesen elindult Magyarországra. Ez a munkája olyan jól sikerült, hogy megbízták a tőketerebesi Andrássy-kastély hatvan hektáros parkjának a felújításával – ha jól tudom, Andrássy Tivadar volt, aki felkérte őt erre. A három évig zajló munka idején ott ismerte meg Roncsinszky Ilona kisasszonyt, aki egy kovácsmester lánya volt. Feleségül vette, kilenc gyerekük született, az első kettő Tőketerebesen, a többiek pedig már Siófokon, mert a kastélypark befejezése után a Balatoni Fürdő-Részvénytársaság Siófokra hívta őt. A ma is meglévő platánsort is ő ültette, a szabadtéri színpad mögött található Jókai Park létrehozása is az ő nevéhez fűződik, de dolgozott a Festeticseknek is. Három fia ugyancsak a kertészmérnöki pályát választotta, többek között az édesapám is. Én a nagyapámat már nem ismertem, 1944-ben halt meg.
Sz. Zs.: Ha jól számolom, nyolcvankét évesen.
F. K.: Amikor apukám született, ő már 51 éves volt, s amikor születtem, az én apukám már szintén 51 éves volt. Anyukám és közte 29 év korkülönbség volt. Így én a Flament-nagyszüleimet egyáltalán nem ismertem, csak fotókról, elbeszélésekből. Amikor láttam a televízióban, hogy felújítják az Andrássy-kastélyt, azt gondoltam, hogy a kastélymúzeumnak felajánlok valamit. Levelet írtam a szlovák igazgatónőnek, hogy szívesen ültetnék emlékfát, esetleg ajándékoznék fotókat, a nagyapa diplomájának a másolatát, rajzokat. Ő ezt örömmel fogadta, azóta is kapcsolatban állok vele.
Sz. Zs.: Ez a kastély a miniszterelnök Andrássy családjáé volt, a mauzóleum sokáig romokban állt, illetve kirabolták a kriptát. Ebben történt változás?
F. K.: Igen, mert még az ott élő szlovákokat is felháborította, hogy Tivadar koponyájával fociztak a gyerekek a felújítás előtt. A múzeum igazgatónője, Beata Kereštanova nagyon ambiciózus volt, járta a polgármesteri hivatalt, uniós pénzekre pályázott, így hozták rendbe. Kaptam tőle egy könyvet, amelyben fotón dokumentálták, milyen volt a kastély a felújítás előtt és után.
Sz. Zs.: Tehát a szlovák illetőségű helytörténet és a magyar történelem Trianon után talán már ebben a generációban össze tudna érni a közös értékek mentén…
F. K.: Szerintem az is meglepte őket, érzékeltem a polgármesteren is, hogy egy magyarországi magyar jelentkezik, és felajánl valamit. Náluk a Trianon előtt születettek nevét még ma sem lehet leírni magyarul, ez törvénybe van iktatva. Ha meglátja az ember a múzeumban, hogy Stefan Dobo, egy pillanatra kinyílik a bicska a zsebében…
Sz. Zs.: A családi tradíció hogyan folytatódott édesapáddal? Milyen volt gyerekkorodban Siófokon élni?
F. K.: Ahogy már említettem, a fiúk közül hárman választották a kertészmérnöki pályát, sajnos, a negyedik fiú fiatalon meghalt. Édesapám volt a legkisebb gyerek, volt egy bátyja, aki szintén kint tanult Versailles-ban, és ő ott is maradt, ott nősült meg, a másik bátyja szintén Siófokon dolgozott. A Flament név sokáig fogalom volt Siófokon, annak ellenére, hogy polgári származása miatt az édesapám soha nem kerülhetett a szocializmus idején vezető beosztásba. A siófoki téesz parképítő részlegénél dolgozott, s a termelőszövetkezetet mindig ez a részleg húzta ki a bajból, mert mindig voltak különböző külső megbízásaik. Ilyen volt például a szállodasor parkosítása, azt is apu tervezte meg. A Balaton körül nagyon sok munkájuk volt máshol is. Mondta is az egyik dolgozó, amikor prémiumot kaptak, hogy Flament úrnak kell megköszönniük, mert ő hozta ezeket a munkákat. Említettem már, hogy a virágüzlet felajánlása után nem nagyon piszkálták őt, igaz, hogy négyen jelentettek róla, de békén hagyták. A nyugdíja nagyon kevés volt, úgyhogy élete végéig dolgozott. Amikor nyugdíjba ment, kapott ajándékba egy hamutálat és egy üveg italt, ami azért volt szomorú, mert nem dohányzott és alkohol-allergiája volt… Ugyanakkor volt egy nagyon szép házunk egy szép saroktelken, nagy kerttel, ami sokáig volt menedéke a családnak.
Sz. Zs.: A turizmus révén a Balaton, különösen a Kádár-rendszerben, egyre inkább felértékelődött. De milyen volt ott élni télen?
F. K.: Csendes volt és nyugodt. Télen is jólesett kisétálni a partra, ott tanultam meg korcsolyázni. Siófokon végeztem az általánost és a középiskolát is. Van egy nagyon kedves barátnőm például, akivel nyolc évet „ültünk együtt”, mert ötödikben egymás mellé ültettek bennünket, és azóta is tart a barátságunk. Hatéves koromtól tizennyolc éves koromig sportoltam. De jártunk rendszeresen színházba is: anyu nagyon szeretett komolyzenét hallgatni, szerzett operabérletet, vasárnap délelőttönként fölmentünk Budapestre.
Sz. Zs.: Életrajzodból az derül ki, hogy a gimnázium után egyből a Madách Színházba kerültél dolgozni. Színésznek készültél?
F. K.: Akkor már nem készültem színésznek, de a rendezés és a dramaturgia érdekelt. Magyar-történelem szakra felvételiztem az ELTE-re, de a történelem felvételi annyira nehéz volt, hogy ki sem töltöttem a tesztet. Szüleimmel megbeszéltem, hogy mindenképpen színházban szeretnék dolgozni, ami nem volt idegen a számukra: apukám anno a cserkészeknek írt színdarabot, anyukám pedig otthon balettelőadást rendezett. Azt szoktam mondani, hogy az a bizonyos őrangyal segített engem bekerülni a Madách Színházba. Apukám ugyanis tervezett egy kertet a vívó olimpikonnak, dr. Fenyvesi Csabának, aki megkérdezte Marton Lászlót, a Városmajori Szabadtéri Színpad akkori igazgatóját, de náluk akkor nem volt nekem való munka. A Madách Színházban viszont éppen volt egy szabad öltöztetői állás, Marton tanácsára így kerültem oda. Akkor olyanok alkották a társulatot, mint Tolnay Klári, Almási Éva, Psota Irén, Márkus László, Mensáros László, Piros Ildikó, Huszti Péter, Schütz Ila – elképesztő névsor. Eleinte főiskolásokat öltöztettem, aztán például Papp Jánost, Cseke Pétert, Bajza Viktóriát, Juhász Jácintot, Gombos Katit. Neki kezdetben nagyon sokat köszönhettem: hihetetlenül precíz volt, meg kellett tanulnom, mit hová kell tenni az öltözőasztalán. Mondták is rémülten, hogy ki fog csinálni, de úgy látszik, látta rajtam, hogy menthetetlen színházi ember vagyok, így jóban lettünk. Kérdezősködött, mi van a nyelvvizsgámmal, a felvételi-előkészítőmmel. S megtanított arra, hogy mindig én köszönjek először, senki ne előzzön meg – ebben egyébként ketten jártak élen, Törőcsik Mari és Gombos Kati, őket nem lehetett megelőzni. Aztán megint nem sikerült a felvételim, ezúttal a magyar–francia szakra. Ekkor viszont már statisztáltam is darabokban: a Maude és Haroldban Tolnay Klárival, a Vízkeresztben Piros Ildikóval, Almási Évával, Gyabronka Józseffel, Huszti Péterrel, az Egy lócsiszár virágvasárnapjában Dunai Tamással, Sztankay Istvánnal, Avar Istvánnal állhattam a színpadon.
Sz. Zs.: Nyolc év alatt a művészeti főtitkárságig jutottál, ez minek volt köszönhető?
F. K.: Azt hiszem, látták bennem az alázatot, ami a színházi munkához a legfontosabb, de persze szerencsém is volt. Amikor harmadik alkalommal sem vettek föl az egyetemre, azt mondta a főügyelőnk, hogy van egy szabad súgói státusz, próbáljuk meg. Így lettem öt évadon keresztül súgó. Háy Gyula Mohács című darabjának volt a felújító próbája, amit a legendás Tarr Mari súgott, aki három nap szemlélődés után magamra hagyott, hogy csináljam. Hárman voltak a próbán: Horváth Lajos Ottó fh., Ráckevei Anna fh. és Csernák János. Szirtes Tamás rendezte az előadást, a stúdióban próbáltuk a páros jeleneteket. Arra koncentráltam, hogy ne lássák, mennyire remeg a kezem-lábam. Öt évadon keresztül súgtam. Az volt a szerencsém, hogy már ismertek, és nem kellett keresztülmennem a szokásos buktatókon. Aztán ’92-ben évad közepén, februárban otthagytam a Madách Színházat, mert akkorra már annyira kimerültem szellemileg, hogy otthon is összefolytak szemem előtt a betűk. Éreztem, hogy váltanom kell. Előtte elvégeztem egy idegenvezetői tanfolyamot, és francia csoportokat vezettem. Megtartottam A vád tanúját, illetve az Ármány és szerelmet a futó darabokból, de újba már nem fogtam bele. Közben elkezdtem Pécsett az egyetemen a színházi művelődésszervező szakot, és a gyakorlati időmet szintén a Madáchban töltöttem. Jeleztem Kerényi Imrének, az akkori igazgatónak, hogy ha akad más munka, szívesen visszajövök. Amikor a személyi titkárnője szülési szabadságra ment, szólt is, hogy jöjjek. Eleinte tehát az ő személyi titkára voltam, közben folyt a színház átépítése, én meg még jártam a pécsi egyetemre, a tandíjra valót is gyűjtögetnem kellett. Ma sem tudom, hogyan voltam képes elvégezni a harmadik évfolyamot. S amikor a tanulmányaim már nem engedték, hogy olyan sok időt töltsek Kerényi Imre mellett, átkerültem a művészeti titkárságra, Balogh Erzsi mellé. A művészeti főtitkárság csak később jött.
Sz. Zs.: 1984 és ’92 között egy nagy társadalmi változás is bekövetkezett, ami gondolom, a Madách Színházban is érzékelhető volt. Elhangzott két név, de Kerényi Imre és Szirtes Tamás előtt még Ádám Ottó is igazgatója volt a színháznak, melyet akkor még drámai színházként ismertünk. A Nemzeti és a Vígszínház mellett a Madách a főváros egyik legjelentősebb prózai színháza volt, majd fokozatosan zenés színházzá vált. Hogyan emlékszel vissza erre?
F. K.: Igen, az átalakulás fokozatosan történt. Ez számomra azért is nagyon nehéz időszak volt, mert ’89-ben meghalt az apukám. Emlékszem rá, amikor Ádám Ottó nyugdíjba ment, a Madách társulata volt az első, amelyik bejelentette: szeretnének beleszólni abba, hogy a főváros kit nevez ki új igazgatónak. Ma is előttem van az akkori tévéhíradó tudósítása Psota Irénnel, Szerednyey Bélával. A társulat Kerényi Imrét szerette volna, olyan nevek sorakoztak fel mellette, mint Psota Irén, Tolnay Klári, Huszti Péter, Almási Éva. A főváros nem is mert velük szembeszállni. Valóban fokozatos volt az átalakulás: az első olyan előadás, amelyben már volt zene is, Joshua Sobol Gettója volt Mácsai Pál rendezésében, de ez ugyanakkor egy nagyon komoly darab volt. Ezután Kerényi Imre megrendezte a dupla szereposztásos Hegedűs a háztetőnt, majd jött Szirtes Tamás rendezésében a Nyomorultak. De ezzel együtt az első Kerényi-évad egyik legnagyobb sikere a Bernarda Alba háza volt a stúdióban, ami több mint huszonöt előadást ért meg mindenféle reklám nélkül. Kerényi azt hangoztatta, hogy muszáj zenés darabokat játszanunk, mert szerinte efelé mozog a világ, de ugyanakkor azt is mondta, hogy „a kocsmai bevételből támogatjuk az antialkoholista propagandát”. Tehát hogy a Macskák bevételéből lehet megcsinálni a stúdióban a Széchenyit, vagy a Bernarda Alba házát.
Sz. Zs.: A drámai színjátszás helyett vagy mellett tehát a kereskedelmi szempont érvényesítését választotta a vezetőség. E mögött ott volt az ország és a színházak nagymértékű elszegényedése is. És egyfajta gazdátlanságot is lehetett érzékelni ebben az időszakban a kulturális élet terén. A színészeknek ugyan nagyobb mozgásszabadságuk lett, de az anyagi biztonságukat elvesztették. Ezeket a változásokat hogyan éltétek meg a társulaton belül?
F. K.: Amikor Ádám Ottó idejében én odakerültem, még nagyon nagy nyugalom volt, mintha a színház nem függött volna a külvilágtól. Még Kerényi időszakában is ez volt a jellemző, de akkor már voltak jelei a változásnak: nem tudott mindenkinek szerződést adni, emlékszem olyan színészre, akinek azt mondta, hogy még egy évadot tud neki biztosítani, de közben keressen magának más helyet, lehetőséget. Akkor is fővárosi intézmény volt a Madách, ugyanúgy, mint most. Sokat harcoltak a színházak a fővárossal, és emlékszem, Demszkyéknek volt egy olyan javaslatuk, hogy minden színház összegszerűen ugyanannyi támogatást kapjon. Próbálták megmagyarázni, hogy akinek harmincnyolcas lába van, arra ne adjanak harminchatos cipőt, vagy fordítva. Nyilván, hogy a Radnótinak vagy a Komédiumnak kevesebb a villanyszámlája, mint a Vígszínháznak vagy a Madáchnak. De biztosan azért is ment el a zenés műfajok irányába a mi színházunk, mert erre volt igény, mert meg kellett tartani a nézőket.
Sz. Zs.: A Madáchban volt még egy érdekes folyamat: ahogy a Nemzeti Színházról levált a Katona József Színház, úgy a Madách Kamarából is lett Örkény Színház néven egy új, önálló intézmény.
F. K.: Így van. Annak idején Kerényi azzal pályázta meg az utolsó ciklusát, hogy ő saját jogon szeretné leválasztani a kamaraszínházat. Mert ha ezt az önkormányzat teszi meg, akkor mindenkit elküldenek, így viszont megmaradhatnak az állások, a színészek, a műszaki stáb, mindenki meg tud maradni, ha fokozatosan választjuk le a kamaraszínházunkat – mondta. Huszti Péter volt a művészeti tanácsadó, aztán átvette Mácsai Pál, és szépen, fokozatosan sikerült önállósítani az Örkényt, úgy, hogy megmaradt a műszak is.
Sz. Zs.: Ebben a korszakban általános kérdés volt az, hogy művészszínházat akarunk, vagy kereskedelmi színházat. Volt kísérlet arra is, hogy önálló művészszínház jöjjön létre Budapesten, de ez a vállalkozás a politikai viharverés áldozata lett. Ez mennyire volt akkor beszédtéma színházi körökben? Feltehetően hasonló törekvés indította el a Madách stúdiójának a leválását is.
F. K.: Elképzelhető. Az rémlik nekem, hogy az önkormányzat eleve szét akarta választani a Madách Színházat és a Kamarát, erre ajánlotta föl Kerényi, hogy megteszi, de belülről. A Művész Színház ügye, megmondom őszintén, számomra is csak a híradásokból volt ismert, pedig elég nagy port kavart.
Sz. Zs.: Aztán ’97-től 2002-ig nem is egy, hanem két politikai kurzusváltás történt: az MSZP–SZDSZ koalíció, a Fidesz–KDNP–Kisgazdapárt után ismét az MSZP–SZDSZ koalíció került hatalomra. Nem véletlen tehát, hogy a Nemzeti Színház állandó székhelyének megépítése kapcsán is folyamatosak voltak a csatározások. Hogyan emlékszel vissza erre a korszakra?
F. K.: Arra jól emlékszem, hogy amikor 1998 áprilisában az Erzsébet téren letették az alapkövet, majd leállították az építkezést, ennek valódi okát igazából nem tudtuk meg. Arra is emlékszem, hogy a Radnóti Színpadon Koltai Tamás összehívott egy szakmai beszélgetést, ahová Balogh Erzsi, a művészeti főtitkárunk elvitt engem is. Ez arról szólt, hogy írjuk alá a Nemzeti Színház megépítését támogató nyilatkozatot. Az viszont már nem hangzott el, hogy az Erzsébet téren, mert akkor már úgy lehetett tudni, hogy más helyszínen lesz. Csak az aláírás után tették hozzá, hogy az Erzsébet téri épületről van szó. Utóbb derült csak ki, hogy Koltai vezető dramaturg lett volna, ha megépül az Erzsébet téren a színház.
Sz. Zs.: Koltai Tamás volt a legnagyobb ellenzője annak, hogy a Nemzetit 2002-re a jelenlegi helyén a FIDESZ kormányzat építse föl. Ha jól tudom, neked már az épülő színházhoz is volt közöd.
F. K.: Annyi közöm volt, hogy a 6-os villamossal jártam a Madách Színházba dolgozni, és láttam, amikor Budáról Pestre jöttünk át a Petőfi hídon, hogyan nő ki az épület a földből. S emlékszem, hogy 2002-ben, amikor ekhós szekérről elkezdték árulni a jegyeket a Blaha Lujza téren, milyen tömeg volt. Március 15-én volt az épületavató. Mi éppen akkor adtuk el a siófoki házunkat, és mivel már elegünk volt a dobozolásból, anyukámmal úgy döntöttünk, hogy megnézzük az új Nemzeti Színház épületét. Nagyon szép idő volt, rengetegen eljöttek, még ismerősökkel is találkoztunk. Ha nekem akkor azt mondja valaki, hogy két hónap múlva én leszek itt a művészeti főtitkár, kikacagtam volna. Este néztem tévén a közvetítést, de nem tudom, milyen volt a Tragédia, mert annyira szurkoltam, hogy minden jól menjen a színpadi gépezetben. Ráadásul – mint utólag kiderült – akkor folyt a nagy vita a miniszterelnök és Schwajda György, a Nemzeti kormánybiztos igazgatója között, aki a közvetítés után föl is állt. Az volt a véleménye, hogy nem lenne szabad élőben közvetíteni ezt a nyitó előadást a televízióban, de a politikai körökben ragaszkodtak hozzá.
Sz. Zs.: Az évadot még Schwajda tervezte meg?
F. K.: Teljesen kész volt a következő évadterv. És egyszer csak behívott Kerényi, s azt mondta, vegyem úgy, hogy „ki vagyok rúgva”, mert megyek Huszti Péterrel a Nemzetibe. Ez májusban volt valamikor. Amikor felhívtam Huszti Pétert, ő azt kérdezte, holnaptól tudok-e jönni. Így kerültem ide. A Madáchban arra sem volt időm, hogy rendesen elköszönjek, csak egy levelet tudtam írni a társulatnak, s a következő napon már itt kezdtem, mint a Nemzeti Színház művészeti főtitkára. Néztem a színészek névsorát: Törőcsik Mari, Garas Dezső, Blaskó Péter, Udvaros Dorottya, Básti Juli, Sinkó László, Molnár Piroska… S akkor azt gondoltam, úristen, én most hazamegyek. Hogy kerülök én ide? Márton Éva, aki Schwajda mellett volt művészeti főtitkár, mindenben segített, mindent átadott, előkészített. Addig nem is ültem az ő székébe, amíg véglegessé nem vált, hogy elmegy. Mintha azt mondanák valakinek, hogy akkor holnaptól te vagy a köztársasági elnök személyi titkára. Nyáron egyebet sem csináltam, mint bifláztam a szereposztásokat és a dátumokat, hogy átlássam az egész működést. Októbertől aztán már nekem kellett összefésülni a műsort.
Sz. Zs.: Huszti Péter nem maradt hosszan…
F. K.: Csupán három hétig. Ez részben a rossz kommunikáció következménye volt, amiben mindenkinek megvolt a maga sara, a Fidesznek is. Mert a fenntartó a részvénytársaság élére kinevezhet pályázat nélkül vezetőt, de ’90-től már teljesen megszokottá vált a színházi életben, hogy pályáztatnak. Ha akkor megvédték volna Huszti Pétert, talán másként is alakulhattak volna a dolgok. Nagyon méltatlanul bántak el vele. Azóta is tartjuk Piros Ildikóval és a Tanár úrral a kapcsolatot.
Sz. Zs.: 2002 októberében, amikor kiírták a pályázatot a Nemzeti Színház vezetésére, Mártha István pályázata révén én is érintett lettem ebben a történetben. Mennyire ismertétek, kik pályáznak, és hogy milyen értékeket képviselnek?
F. K.: Tudtuk, hogy kik pályáznak, de egyértelmű lett egy idő után, hogy Jordán Tamás lesz a befutó. A Nemzeti Színház igazgatása mindig politikai kérdés volt, akár bevalljuk, akár nem. Minden kurzus azzal az emberrel dolgozik, akiben megbízik.
Sz. Zs.: Közvetlen kormányzati fenntartásban működik az intézmény, úgyhogy ez érhető is, csak sajnos, a Nemzeti Színház helye, szerepe körüli vita azóta is tart. Itt kérdezném meg: ismerted-e Vidnyányszky Attila korábbi munkásságát?
F. K.: Nem láttam tőle előadást korábban. Tudtam róla, hogy jön majd rendezni. Olvastam az előadásairól, de személyesen csak akkor ismertem meg őt, amikor a Bánk bánt jött rendezni.
Sz. Zs.: Nem lehettetek könnyű helyzetben. A történet azonban 1985-ig nyúlik vissza, amikor Gobbi Hilda gyűjtést kezdett, hogy megépüljön az állandó Nemzeti Színház. Ebben a nehéz első évadban a közönség részéről mit tapasztaltatok? Hallottam olyanokról is, akik azért simogatták a falat, mert évekkel korábban ők is hozzájárultak téglajegy formájában az építéshez.
F. K.: Igen. Nagyon sokan voltak így, de valljuk be, elsősorban az épület érdekelte az embereket, és csak aztán a színház, s ami benne létrejön. Akkor már nekem is az motoszkált a fejemben, hogy valahogy a téglajegyeseket meg kellene hívni egy előadásra. Végül egy Peer Gynt előadásra hívtuk meg őket. Megkaptuk a minisztériumból a listát a téglajegyesekről, ami nem volt ugyan teljes, de azért használhatónak bizonyult. Ez az a Peer Gynt volt, amit Kai Johnsen rendezett, és Rátóti Zoltán játszotta benne a címszerepet. November elején volt ez az előadás, amire zöld lámpát kaptam, akkor Bosnyák Miklós volt az ügyvezető igazgató. Hihetetlen szeretet áradt az emberek felől, nagyon örültek, hogy meghívtuk őket. Ezt még ma is tapasztalom a színházbejárásoknál. Ha jön egy nyugdíjas csoport, és valaki nagyon nézi a falat, mindig meg szoktam kérdezni, volt-e, van-e téglajegye a hölgynek vagy az úrnak. Általában az a válasz, hogy igen. S ilyenkor próbálom nekik azt a tanácsot adni, hogy ne a falat nézzék, hanem színházi előadást.
Sz. Zs.: Ma is folynak a teoretikus viták arról, a 21. században miként fogalmazható újra a nemzetiszínház eszméje. A közönség oldaláról tapasztalatod szerint ez a kérdés hogyan vetődött fel?
F. K.: Nagy öröm volt, hogy egyáltalán megépült a Nemzeti Színház. Nekünk a történelmünk is úgy hozta, hogy a Nemzetinek mindig egyfajta spirituális, lelki többlettel kellett bírnia, a gyökereinket is jelentette a léte. De már Jordán Tamás is leírta a pályázatában, hogy ő nem nagyon tud mit kezdeni a nemzeti jelzővel, hozzátéve, hogy szerinte nagyjából azt jelentheti, hogy ez a színház mindenkié. Jordán Tamás vitathatatlan érdeme, hogy létrehozott egy jól működő népszínházat. Elindította ezen belül a Megyejárás Programját, s ezzel lecsillapította a hisztériát az épülettel kapcsolatban, ami korábban a látogatócsoportok részéről is megnyilvánult. Jött a „Nemzeti Különjárat”, a vonat itt állt meg a HÉV-sínen, aztán hatszáz ember állva tapsolt az előadás végén, mert tudták, hogy ők voltak az elsők, akik felülhettek erre a vonatra Debrecenben. Beültek a nézőtérre, és A vihar című előadás aznap csak nekik szólt. Annyira megható volt, hogy a tapsrendet végigsírtuk a takarásban. Jöttek a különböző vidéki színházak, kiállítók bemutatkozni, és már egyre többen mondták, amikor kedvesen fogadtuk őket, hogy ja, hát ez egy szép épület… Ha ezek közül csak egy is mesélni kezdte ismerőseinek a maga élményét, az többet ért bármilyen reklámnál.
Sz. Zs.: Amikor 2002-ben Vidnyánszky Attila megrendezte itt a Bánk bánt, az szerintem nemcsak az ő pályáján volt fordulópont, hanem a magyar rendezői színház történetében is. Elsősorban azért, mert a magyarságismereti háttér megjelent nála szimbolikusan is a színpadon. Egyrészt a nevezetes körtáncban az ötödik felvonás végén, másrészt a díszlet egészében és részleteiben is, a Párkák által szőtt kárpittal például.
F. K.: A 2002-es Bánk bán engem is zavarba ejtett. Sok mindent csak akkor értettem meg, amikor ezt követően a Miskolci Bölcsészegyesületben magyarságismereti tanulmányokat folytattam. Azt rögtön tudtam, hogy itt valami nagyon izgalmas dolog történik, de csak jóval később fogtam fel az előadás szimbolikáját. Azért az sokat sejtet, hogy még hónapokkal később is bevillant egy-egy részlet, ami akkorra vált kerek egésszé. A nézők nem igazán tudtak mit kezdeni ezzel az újszerűen megjelenített őstudással, össz-művészeti formanyelvvel. Valljuk be, a kommunizmus évtizedei lepusztították ezt a kultúrát, amit az iskolában kellett volna elsajátítanunk. A nemzeti érzelmeket is igyekeztek elfojtani.
Sz. Zs. Említetted a Megyejárás Programot, annak úgy tudom, az „arca” voltál.
F. K.: Ha az „arca” nem is, de valóban háziasszonykodtam benne, Márton Évával ketten bonyolítottuk. Hollósi Frigyes tréfálkozott is: „ha nincs Trianon, akkor nyugdíjas állásotok volna, mert a hatvannégy vármegye sokáig kitartana.” Minden megyére kaptunk négymillió forintot a költségvetésből, ezzel tudtunk gazdálkodni. Szinte mindenki, akit megkerestem a Megyejárás kapcsán, készséges volt és együttműködő, pártállástól függetlenül. Két megye volt mindössze, amellyel nem sikerült megtalálnunk a hangot. E program keretében mindenki bemutatkozhatott egy háromnapos hétvégén, hozhatta a színházát, balett-együttesét, zenekarát; kiadtuk a Pro Arte Hungarica-díjat is, melyet minden alkalommal az a személy vagy szervezet kapott meg, amelyik a legtöbbet tette a maga megyéjéért.
Sz. Zs.: 2008-ban aztán jött egy újabb igazgatóváltás az életedben…
F. K.: Igen, Alföldi Róbert. Jordán már nem pályázott újra, felajánlották neki, hogy alapítson színházat Szombathelyen. A társulat Balikó Tamás pályázatát támogatta, de lehetett tudni, hogy az a kurzus, amelyik 2006-ban kezdődött, Alföldit fogja támogatni. Ha ugyanaz a fiatalember jött volna vissza, akit én 2002-ben megismertem a Tragédia előadásában, akkor mindannyian beálltunk volna mögé, és tettük volna a dolgunkat. De sajnos, nem így történt. Nagyon bíztam benne, hogy a 2010-es kormányváltás után változni fog a helyzet, de nem így lett. A végső lökést a távozáshoz az a kiállítás adta meg nekem, ami a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból premierje előtt volt az előcsarnokban: az Amerikában élő képzőművész, Havadtőy Sámuel kiállítása finoman szólva is heves indulatokat váltott ki. S jött Siklósi Beatrix szerkesztő-műsorvezető, hogy lefilmezheti-e a kiállítást, az Echo Tv-ben aztán le is ment róla egy tudósítás. Ezt követően behívatott Alföldi, hogy tudom-e, ki engedte be Siklósi Beát a kiállításra. Mire én azt válaszoltam, hogy én voltam, nyilvános a kiállítás, miért ne engedtem volna be? Erre kaptam tőle hideget-meleget, csak jót nem. Akkor este döntöttem el, hogy nem csinálom tovább, ehhez már nem tudom a nevemet adni, elég volt. Fölhívtam egy ügyvéd ismerősömet, akinél megvolt a szerződésem másolata, hogy van-e benne felmondási idő, és mivel azt mondta, hogy nincs, másnap bementem, összepakoltam. A gazdasági osztályvezető megkérdezte, hogy én akarom-e bevinni a felmondásomat, de azt válaszoltam, hogy nem. Tizenegykor kiléptem a színházból, senki sem tudta, mi történt. Írtam egy levelet a társulatnak, nehogy az terjedjen el, hogy kirúgtak. Azt írtam, nagyon büszke vagyok, hogy ennyi éven keresztül ennek a társulatnak lehettem a munkatársa, de volt egy vitám az igazgató úrral, ami úgy gondolom, csak ránk tartozik, és most felállok, lépnem kell.
Sz. Zs.: Léptél is egy nagyot, mert a színházi közegből rögtön a minisztériumi közegben kötöttél ki.
F. K.: Igen. Egy hónapom volt, hogy munkát találjak, jöttek is a megkeresések, és egyszer csak fölhívott a dramaturg barátnőm, Balatoni Monika, akinek a közbenjárásával a nemzeti ünnepek, emléknapok csapatának tagja lettem Kovács Zoltán államtitkárságán. Nagyon jól tudtam hasznosítani a színházi tapasztalataimat, és a kapcsolataimat is. Világéletemben azt mondtam, hogy színházban soha nem lennék ügyelő, hát itt három évig ez is a feladatom volt. A Kossuth-díj átadás volt a kedvencem március 15-én, melyre olyan színészt kellett találni, aki jó kiállású, jó orgánumú, tud „blattolni”, mert lehet, hogy csak előző nap kapja meg a kitüntetettek névsorát. Színházi forgatókönyvet készítettem arról, hogy ki honnan jön, mikor hova ér, mikor lép be a fanfár, satöbbi. A narrátor szövegébe, a forgatókönyvbe mindig egy-egy irodalmi idézetet csempésztem bele. Nagyon szerettem, ha a Parlamentbe voltam beosztva. A Kupolatermet a nemzeti ünnepeken megnyitottuk, és nagyon sokan megfordultak benne. Csak amíg én ott dolgoztam, a három év alatt ezeken a napokon 86 ezer ember látta a koronát. Óriási szám, de nagyon élveztem, ha oda voltam beosztva. Igen komoly munka folyt az operatív törzsnél is, elképesztő logisztikával működtek. Mi csak a tartalmi részét adtuk az ünnepségekhez, de azt láttam, milyen elképesztő munka zajlik a háttérben. Sok nagyszerű emberrel ismerkedtem meg, és máig büszke vagyok rá, hogy kormánytisztviselő lehettem. De valahol tudtam, hogy ez nálam átmeneti állapot, előbb-utóbb vissza fogok találni a színház világába.
Sz. Zs.: Hogyan kerültél Vidnyánszky Attila mellé személyi titkárnak, ami ráadásul bizalmi feladat, főként olyan valaki esetében, aki annyi mindennel foglalkozik, mint ő?
F. K.: Amikor 2012-ben lezajlott a pályázat, és kiderült, hogy Attila lesz az igazgató, az átadás-átvétel Fekete Péter feladata volt. Ő egyszer felhívott, segítséget kért valamiben. Mondtam neki, hogy jövök vissza szívesen, ha van feladat. Aztán Attila megbízott, hogy legyek a személyi asszisztense. Nagyon megtisztelő volt a felkérés, és bevallom, hogy nagy elégtétel is.
Sz. Zs.: Mi volt ebben a feladatban számodra a kihívás, az újdonság?
F. K.: Az például, hogy Attila a rendezésen kívül nagyon sok más, színházzal kapcsolatos dologgal is foglalkozik, és ezeket a tevékenységeket a lehető legjobban össze kell hangolni. Az első évben még izgultam is, ha megcsúsztunk a tervezett programmal, aztán szép lassan hozzászoktam a tempójához, rájöttem, miben tudom megkönnyíteni a munkáját, a koordinálását annak a rengeteg embernek, aki megfordul nála. Nekem Balogh Erzsi a Madách Színházban ezt mondta: a jó színházi ember olyan, mint egy észrevétlen fogaskerék, úgy kell dolgoznia, hogy ne tűnjék föl a működése. A színház egy olyan üzem, ahol mindenki munkájára szükség van. Ma már nagyon sok mindenben szabad kezem van, és jó néhány kreatív feladatban is részt tudok venni. Ilyen volt például a Bessenyei 100, amelyre összehoztam egy komplett gálaműsort: az anyagokat én válogattam, a színészeket én kértem föl, s egy kiállítást is én szerveztem hozzá. Természetesen a kollégák sokat segítettek! Az ilyen feladatokat is nagyon szeretem.
“The Right Theatre Person Is Like An Unnoticeable Gear…”
Krisztina Flament Is Asked by Zsolt Szász
Krisztina Flament has been the executive assistant to the director general of the National Theatre in Budapest for eight years. As it transpires from the interview, she knew at the age of eighteen that for her it was the world of theatre which meant the familiar medium of existence and creative activity. After leaving secondary school, she worked as a dresser, then a prompter, later the director’s personal secretary, and finally the artistic secretary of Madách Theatre, Budapest. This way she wittnessed from the inside since the mid-1980s the transformation of the capital’s leading art theatre into a popular musical theatre and that of its studio theatre into the independent Örkény Theatre. She recalls as a personal experience the professional conflicts prior to the construction of the new National Theatre, the inauguration of the building on 15 March 2002, the success of crowdfunding, and the first period when she filled the post of the new theatre’s artistic secretary under the leadership of Tamás Jordán, who, in her view, created a well functioning popular theatre. From 2003 to 2010 she worked as a coordinator of the County Walk programme, as a hostess of events, and then as an economic and production assistant. Following a three-year detour, in 2013 she rejoined the National Theatre which had been renewed by Attila Vidnyánszky. At the end of the conversation, she sums up the experiences of the recent era from the perspective of her highly responsible job.
[*] Légrády Károly (1834–1903) a francia gyümölcstermesztési módszer elterjesztője. Testvérével, Légrády Tivadarral egy híres nyomdát és kiadóvállalatot is működtettek.
(2020. november 15.)
