Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2022. január 27. - Angelika Napja

Interjú

Csonka évadtól a teljesség felé

Vidnyánszky Attila tervekről, barátokról, kilátásokról, a dühödt múltfeledésről és a szellemi szabadságunkról

A Nemzeti Színház a többi teátrumhoz hasonlóan rendkívüli, félbe-szakadt szezont zárt, de Vidnyánszky Attila a bizonytalan járványhelyzet ellenére reménykedve tekint a következő, 2020/2021-es évadra.

 

Évforduló

Egy másik évfordulóra készültünk. 2019-ben azt gondoltuk, hogy a Nemzeti Színház a trianoni békediktátum megkötésének századik évfordulójának szentelheti az immár hátunk mögött hagyott évadot. Ez a szomorú centenárium alkalmat adott volna arra, hogy méltó módon számot vessünk veszteségeinkkel és – igen, bármilyen különösen hangzik is elsőre – nyereségeinkkel a szörnyű megalázottság után.

Ennek a gondolatnak a jegyében készültünk felolvasószínházi programjainkra, e sorozatból végül csak egyetlen állomás valósulhatott meg: Jezsó Ákos Megyek túlra című kötetével foglalkoztunk a színházban. Trianon jegyében avattunk volna új függönyt a felújított nagyszínpad elé. A Kustán Melinda textiltervező iparművész tervei alapján készülő műalkotás létrejöttét is a koronavírus-járvány hátráltatja.

Figyelmükbe ajánljuk a Nemzeti Magazin Trianon és színház című sorozatát, amelyet honlapunkon is  megtalál.

 

A történelmi Magyarország hatvan tájegységének motívumkincséből összeállított életfát hatvan hímzőasszony készíti Nyitrától Moldváig, a karantén ezt az összefogást is ellehetetlenítette – legalábbis egy időre. A Wass Albert írása és korabeli dokumentumok alapján, valamint a magyar delegációt vezető gróf Apponyi Albert nagyívű beszédére épülő Tizenhárom almafa című előadásunkat végül megtarthattuk – de a pandémiás kényszer miatt mindössze kétszer játszhattuk. Szóval egész működésünkkel a trianoni emlékévre készültünk. Ehelyett egy másik, nagyjából száz évvel ezelőtti eseménysort kellett újra megélnünk. 1918-ban a spanyolnátha-járvány, most a koronavírus miatt kellett a színházakat bezárni. Ez a drámai tény számvetésünket is újragondoltatja velünk. Ha a pandémiás helyzet engedi, a trianoni tragédiára ősszel visszatérhetünk, a csonka évad zárásakor azonban szokatlan mérleget kell vonnunk.

 

Veszteségeink számosak

Hiába készültünk rá az utolsó pillanatig, végül nem tudtuk megrendezni áprilisban a Madách Nemzetközi Színházi Találkozót (MITEM). Másik seb, hogy a Forró mezők című produkció bemutatója előtt kellett bezárnunk a színházat, holott Berettyán Nándor rendezése már készen állt a nézők fogadására.

A járvány miatt elmaradt a Forró mezők bemutatója, a fotós próbát még éppen sikerült megtartani - bemutató a terv szerint októberben.

A több ezres előjegyzéssel futó Egri csillagok mellett számos előadás maradt el, rengeteg nézőnkkel nem tudtunk személyesen találkozni, nem fogadhattuk a Lázár Ervin-program keretében színházba jövő gyerekek százait sem. Mindezt csak részben kárpótolta, hogy a karanténból napi kétórás online adással jelentkeztek művészeink.

A legnagyobb veszteség a járvány enyhülése után ért bennünket: 84 éves korában örökre távozott közülünk Csurka László Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész, aki – rövid megszakítással – 1958 óta volt a Nemzeti Színház társulatának tagja. (Itt olvashatja el a Nemzeti Magazin utolsó interjúját Csurka Lászlóval.)

Amikor magunkban soroljuk e csapásokat, mintha „gyengeségeinkkel kérkednénk”, és a Saulusból lett Paulushoz hasonlóan nekünk is meg kell látnunk az örömöt ebben a nehéz helyzetben.

 

Amit nyertünk

A koronavírus-járvány szerénységre int bennünket, és fontos, hogy ez a krízis hogyan alakítja gondolkodásunkat. Számos híresség írta alá idehaza is azt a felhívást, amely szerint a járvány elvonultával az emberiségnek „nem szabad visszatérni a normalitásba”. Ilyen hangzatos felszólításokkal persze könnyű lenne vigasztalódni, de megtévesztő elvárni (kitől is?), hogy „radikális átalakításra van szükség minden szinten”. A profetikus vagy sokkal inkább álszent médiapetíciók helyett talán több önvizsgálatra, a valósággal szembeni alázatra és önmérsékletre van szükség.

Miközben a kulturális intézmények is rengeteg tapasztalatot szereztek a karantén okozta válság megoldása közben, sok színház a következő őszre akarná bezsúfolni elmaradt programjait. Persze nagy a kísértés arra, hogy mi is már előkészített eseményeket halmozzunk az új évad elején, de ha komolyan vesszük a felismeréseinket, akkor józan tervezésre van szükség.

Hatalmas öröm számunkra, hogy nemzetközi partnereink a Berliner Ensemble-tól a milánói Piccolo Teatrón át Robert Wilsonig az utolsó pillanatig velünk együtt keresték annak a lehetőségét, hogy a MITEM-et ősszel megtarthassuk. Végül a sok bizonytalanság miatt úgy döntöttünk, hogy jövőre halasztjuk a mindannyiunk számára kedves találkozót. Ezen külföldi társulatok kollegialitása és – bizonyos esetekben nem túlzás ez – barátsága a mi nagy nyereségünk. Azt bizonyítja, hogy a MITEM nemcsak nekünk fontos. 

Az a tény, hogy rengeteg nézőnk döntött úgy, hogy nem kéri vissza jegye és bérlete árát az elmaradt előadások után, szintén azt jelzi, hogy a közönségünkkel olyan kapcsolatot tudtunk kialakítani, hogy számíthatunk egymásra a bajban. Ezek a mi győzelmeink, és ebből a szemszögből érdemes ránézni nagy dolgainkra, távlatos ügyeinkre.

 

Sikeres a trianoni utótörténet?

A trianoni békeszerződés centenáriumára készülve rádöbbenhettünk: hiába uralta száz évvel ezelőtt a hazai közhangulatot a nemzethalál gondolata, mi mégis itt vagyunk. Megfogyva, megalázva, számtalanszor próbára téve, de túlélve: ki gondolta volna 1920-ban, hogy száz évvel egy ekkora trauma után is minden elcsatolt országrészben beszélnek még magyarul? Ahogy a Tizenhárom almafa című előadásra készülve rájöttünk: az Úristennek terve van velünk. Wass Albert szavaival: „Mert Isten, aki a kivágott csonkból termőfát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek.”

Ez a felismerés nyereség

Kiszenvedett győzelem, de közös sikerünk. Talán ezért is övezi hatalmas érdeklődés az előadásunkat. Olyannyira, hogy örömmel engedve a nézői elvárásoknak, ősszel sokszor játsszuk majd „trianoni utótörténetünket”. A darab bemutatója előtt tizenhárom olyan településen ültettek almafát színészeink, ahol a trianoni határok változást hoztak az ott élő emberek életében, például mert a falu egy részét elcsatolták.

Társulatunk  "faültető" tagjai, indulás előtt

A faültetés lelke Szarvas József, a facsemetéket az ő évtizedes barátja, Kovács Gyula, a Tündérkert Projekt alapítója ajánlotta fel. Ősszel – ha a pandémiás helyzet is engedi – a határ túloldalán is ültetünk egy-egy Pónyik almafát az ottani, magyarok lakta településeken is.

A váratlan helyzet szült két megtisztelő feladatot is: június 4-én az A38 Hajón a Nemzeti Színház művészei készítettek emlékműsort Rátóti Zoltán rendezésében, majd ugyancsak színészeink működtek közre a sátoraljaújhelyi Magyar Kálvárián felállított centenáriumi Turul-szobor avató ünnepségén. Ahogyan az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézettel közösen (OSZMI) tovább dolgoztunk azon a kültéri, interaktív terepasztalon, amelyen az összes – 1920-ban működő – magyar nyelvű színház megjelenik majd. Ezt a bronzba öntött műtárgyat ősszel avatjuk fel a Nemzeti Színház területén.

 

Vetés, aratás

Az előző a vetés éve volt, és reménykedhetünk benne, hogy a következő évadban arathatunk is. A színház épületének műszaki-gépészeti felújítása a közönség számára nem látványos folyamat, de nézőink kényelmét és magas színvonalú kiszolgálását teszik majd lehetővé a május óta zajló munkálatok: a színpad műszaki rendszerének felújítása, a kihívással élőket segítő akadálymentesítés fejlesztése.

A nagyszínpad, felújítás közben hat emelet magasságból   |  Fotók: Eöri Szabó Zsolt

De a lényeg természetesen az, ami a színpadon zajlik. És ebben valóban kiteljesedésre számítunk. Korosztályi értelemben is. Régóta hiányzik a Nemzeti repertoárjáról a legkisebbeknek szóló új darab. Szilágyi Andor Leánder és Lenszirom című meséje elbűvöli majd a legkisebbeket. Márkó Eszter rendezése igazi beavatószínházi előadásnak ígérkezik, sok humorral és a jó győzedelmeskedésével. Márai Sándor egyik kiemelkedő művét, A kassai polgárok című drámát Szabó K. István rendező állítja színre. A Gyulai Várszínházzal közös produkció minden bizonnyal új árnyalattal gazdagítja a Nemzeti Színház kínálatát. Visszatérő vendégrendezőnk, Szász János egy másik klasszikust, Csehov Ivanovját gondolja újra. A hozzánk ugyancsak hazajáró, norvég származású Eirik Stubø pedig Szabó Magda Az ajtó című regényét dolgozza majd fel.

A kassai polgárok bemutatója a Márai Napokon Gyulán

 

Ahogy mindnyájunk szemléletmódján változtatott a járvány okozta karantén, ez az előadás is újszerűnek ígérkezik. Szabó Magdát mi magyarok ismerjük és szeretjük. Bizonyos értelemben megszoktuk, hogyan gondoljunk műveire. Stubø viszont elfogulatlanabbul tekint majd erre a rejtélyesen szép történetre. Talán részletezni sem kell, miért várunk nagyon egy másik vendégrendezést: a macedón Aleksandar Popovskit ugyanis arra kértük fel, hogy rendezze meg nálunk a 20. század egyik legnagyobb regényét, Bulgakov hatalmas vízióját, A Mester és Margaritát.

A karantén idején sok mindenben hiányt szenvedtünk, és ez a lelki kiéhezettség nagy vállalkozásokra indít bennünket. A kételyek, bizonytalanságok közepette Shakespeare szerelmes tragédiájából, a Romeó és Júliából szeretnénk töltekezni. A Mészöly Dezső gyönyörű fordításából készülő előadást azért szerettem volna mindenképpen megrendezni, mert hiszem, hogy a mostani megrendült létállapotunkban szükséges újra közösen szembesülnünk az emberi élet egyik legnagyobb adományával, azzal, hogy képesek vagyunk a szerelemre.

Az ősszel kezdődő új évadban folytatjuk azt az utat, amelyet a Rocco és fivérei című előadásunk során kezdtünk kitapogatni. A jelen kor társadalmának megrendítő átalakulásaira reagál majd A liberalizmus diszkrét bája című előadásunk, amely nem véletlenül utal Luis Buñuel 1972-es, A burzsoázia diszkrét bája című szatírájára. Igaz, a spanyol rendező látásmódja ironikusabb annál, mint ahogyan mi látjuk a globális közállapotokat.

Jelenet a Rocco és fivérei című előadásból

 

Az idei év legfontosabb eseménye a koronavírus-járvány mellett az a forrongás, amely a felszínre hozott megannyi lappangó társadalmi tünetet. Az előadásunk Dante poklába (Isteni színjáték) vezet, korunk szellemi dekadenciáját járja majd be ahhoz hasonlóan, ahogy a Petronius Satyriconja barangolt a hanyatló Róma kulisszái között. Olyan költői víziót szeretnék rendezni, amely korunk feszítő kulturális jelenségeit mutatja be. Rendkívül kifinomult korban élünk, minden szavunkkal, megfogalmazásunkkal vékony jégen járunk, aztán azt tapasztaljuk, hogy az Egyesült Államokban a rendőri brutalitás nyomán kibontakozó jogos tiltakozást olyan erőszakhullám követi, hogy azt korábban nem képzeltük volna. A mikroagressziót, vagyis a nem szándékolt előítéletességet emlegető, a 1990-es években születettek „hópehely nemzedéke” olyan megértő az utcai erőszakkal és a múlt végleges eltörlésének szándékával, hogy az zavarba ejt bennünket. A mindennapos gondolatdiktatúrában és a mostani dühödt múltfeledésben a szellemi szabadságunk rendül meg. Ami ma Seattle és Párizs utcáin történik, holnap Pesten, Kecskeméten vagy Pécsett ütheti fel a fejét. A Nemzeti Színháznak ezért ezekben a nagy sorskérdésekben is meg kell nyilvánulnia.

 

lejegyezte: Lukácsy György

(2020. augusztus 24.)