„Ilyen volt”

Szűk lépcső vezet le a „rókalyukba”, ahogy vendéglátónk, Varga Imre a villája alagsorában lévő műhelyét nevezi. Lent félhomályban járunk, balkézre kisebb szobaféle nyílik, benne hősugárzó, fotel és festőállvány, azon vázlatok, fotók, kéziratos lapokon versek, amiket itt ír a mester reggelente, amikor lejön dolgozni. 

A labirintus végén nyíló ajtón keresztül világos, üvegfalú műterembe jutunk. Közepén hatalmas fehér gipszalak. Ezt jöttünk megnézni: Schwajda György készülő szobrát.

Összevont szemöldök, szigorú száj, karba font kezek. Már-már barátságtalan. Varga Imre szerint: kemény. Olyan, aki végig tudta vinni az akaratát. Öntörvényű. Magányos.

Schwajda György drámaíró, rendező, igazgató. 1999-ben kormánybiztosnak nevezik ki: vezényelje le a Duna parton álló mai Nemzeti Színház felépítését (a munka befejezése után viszont nem folytathatja igazgatóként). Schwajda pályáztatás nélkül Siklós Máriát bízta meg a tervezéssel, és ezzel az egész építészszakma felháborodását magára vonta, nem beszélve azok dühéről, akik egy másik koncepciójú Nemzetit akartak (vagy tagadták egy efféle intézmény létjogosultságát). Az épület Az ember tragédiája bemutatójával nyílt meg 2002. március 15-én, a premiert Schwajda határozott kérése ellenére közvetítette a tévé (lásd erről keretes írásunkat), ezért nem vett részt az eseményen…

Schwajda a Nemzetiről



„Egy biztos: 1837-től nagyon sokan megpróbálták a Nemzetit létrehozni, nagyon sok mindenkinek nem sikerült, és akinek nem sikerült, beleértve Széchenyit is, nagyon sok ellenséget szerzett. Ha én akkor nem vagyok következetes, ha az alatt a négy év alatt érzelgős vagyok, vagy mérlegelem, hogy mi éri meg inkább, hogy rámegy az idegrendszerem, vagy hogy álljon ott az épület, ha ezen én egyáltalán nekiállok morfondírozni, akkor abból sincs semmi.

​Hogy miért nem voltam benn az épületben (2002. március 15-én – a szerk.), az külön történet. Volt egy vita. Én azt mondtam, hogy legyen közvetítés a Nemzetiből, akár egész napos, interjúkkal, akármivel, de magát az előadást ne közvetítsék. Amire bizonyos helyen azt mondták, hogy de igen. Jó, akkor tiétek a színház, és én addig hazamegyek szabadságra. Hajszálpontosan tudtam, hogy én ebből csak vesztesként kerülhetek ki. De hogy az épület állni fog, és százhetven év után lesz egy Nemzeti Színház, azért megéri.”

– Ilyen volt. Határozott. Mert szembe menni… Én az igazságot akarom megmutatni. A lényeget. Más nem érdekel. Az se, ha valakik ettől el akarnak tántorítani – mondja a 92. évében járó Kossuth- és Herder-díjas szobrász, akinek olyan ismert művei juthatnak eszünkbe, mint a budapesti Nagymező utcában álló Radnótit, vagy a Parlament mellől nemrég elköltöztetett Károlyi Mihályt ábrázoló alkotása, hogy csak kettőt említsünk abból a mintegy háromszáz köztéri szobrából, amely Magyarországon és szerte a világban látható.

A felkérés közvetítők útján Orbán Viktortól érkezett hozzá. Ahhoz, hogy 2015. április 19-ére, vagyis Schwajda halálának ötödik évfordulójára elkészüljön a szobor, gyorsított tempóban kellett munkához látnia. Ezért nem készült előtanulmányként kisplasztika. A rajz-vázlatok után egyből a műteremben álló alak formázásához kellett hozzáfogni.

– Napi két-három órát dolgozom. Egyedül, segítség nélkül. Többet nem bírok – mondja a magas kora ellenére is rendkívül energikus Varga Imre.

Később visszajönne a fotósunk, hogy munka közben is készülhessenek képek, vetjük fel – ám Varga Imre ezt mosolyogva, de határozottan elutasítja.

– A munka, az alkotás a fejemben zajlik! Hogy éppen faragom vagy simítgatom a gipszet, olyan mellékkörülmény, ami teljesen érdektelen – magyarázza, miért nem tűri, ha eközben akarják őt fotózni, filmezni.

A kis műteremben hatalmasnak tűnik az alak, rá is kérdezünk, nem lesz-e túl nagy a szobor kint, a Nemzeti Színház épülete előtti szoborparkban.

– Pontosan akkora, amekkorát az „ünnepélyes nagyságú” méret megkövetel – hangzik a művész határozott válasza, és le is vezeti nekünk: ha az életnagyság 180 centi, akkor ennek a negyede 45, tehát 180 + 45 = 225. Ezt hívják ötnegyednek. – A látásnak törvényei vannak, és azokat figyelembe kell venni, ha azt akarjuk, hogy a szobor életnagyságúnak hasson szabad térben is. Nem én találtam ezt ki, hanem egy Polükleitosz nevű ókori görög szobrász, aki az emberábrázolás arányait máig érvényesen meghatározta – zárja a kérdéskört Varga Imre.

A villa nappalijában folytatjuk a beszélgetést. A mester kedvenc fotelje körül karnyújtásnyi távolságban rengeteg könyv. A kupacok között vázlatok a Schwajda-szoborról és fotók a Nemzeti Színház parkjáról.

– Az alak – vagyis a mű – egy lelki folyamat eredménye. Sem előzetes magyarázatra, sem utólagos igazolásra nem szorul. Ennyi – jelenti ki Varga Imre, amikor az alkotás születéséről faggatnám. Ám mielőtt meg is szakadna a beszélgetés, elmagyarázza: Benedetto Croce olasz filozófustól idézte ezt a mondatot, aki esztétikájában megkülönböztette az intuitív és a fogalmi (tudományos) gondolkodást. A kettő összefüggését pedig a jogosítvány megszerzésének példájával világítja meg. Az emberrel megtanítanak rengeteg mindent az autó műszaki dolgairól, be kell vágni a KRESZ-t is, és csak aztán ülhetünk a volánhoz. És az elmélet megismerése után csak akkortól kezdjük megtapasztalni a vezetés valóságát, annak élményét, bonyolult összetettségét, szépségét és veszélyességét…. A művészetben is így van ez: ott kezdődik a valós ismeret, amikor fogalmakon túl az intuíció kezd működni, és létrejön valami, aminek tartalma, lényege, üzenete van… A műalkotás.

Leendő művészeknek tehát Crocét ajánlja Varga Imre, és legkevésbé Lukács Györgyöt. Akinek a tükrözési elméletét – a művészet a valóságot csak visszatükrözi – legfeljebb akkor tartja érvényesnek, amikor eső után az általa készített Lukács-szobor mellett egy pocsolyában tükröződik vissza a tudós alakja.

Schwajda Györggyel sosem találkozott, de ahhoz, hogy jó szobor készüljön, ez teljesen érdektelen körülmény. Viszont mindent elolvasott róla és tőle. Amit abból leszűrt és megjegyzett, az elég. De mi kell ahhoz, hogy a szobor hasson a nézőre?

– Két-három határozott karakterjegy – jön az egyértelmű válasz, és hozzá a magyarázat: – Ha egy ismerősöddel találkozol az utcán, ötven vagy akár száz méterről is kiszúrod a tömegben. Miért? Egy emberi alak pontosan leírható mondjuk ötven karakterjeggyel, de kettő-három is elég, hogy azonnal ráismerj. Egy szobornak is ez a lényege, így hat.

A színház sosem érdekelte Varga Imrét. Shakespeare-t is csak olvasni szereti. Tizenhárom-tizennégy éves lehetett, amikor egy estélyen, ahol pénzt gyűjtöttek valami nemes célra, hallotta Bajor Gizit.

– Két verset szavalt el, de olyan hosszan és méltóságteljesen, hogy alig lehetett kivárni – idézi fel az élményt, majd hozzáfűzi: később sem értette, miért tartják olyan nagy színésznőnek. 

– 92 évesen nemigen szokás szobrot csinálni – magyarázza huncutul csillogó szemmel Varga Imre, nagyjából félúton járva a Schwajda-szobor gipszalakjának befejezéséig, hogy aztán jó tíz nap múlva vihessék a figurát az öntőműhelybe. – Bonyolult a világ, és nem is mindig olyan örömteli az élet. De ezzel együtt jó élni, és én különösen hálás vagyok a sorsnak, mert rengeteget dolgoztam. Ha nem lenne ez a munka, meg az ezzel járó vesződségek sora, bizony hiányozna... Akkor mit csinálnék?! Csak ücsörögnék itt, és olvasgatnék. Mert szeretném elolvasni azokat a könyveket, amiket egykor azért vettem, mert úgy gondoltam, fontosak – de soha nem jutott rájuk időm… Persze hogy tudom, már nem is fog. Most Montesquieu van soron, és van itt a kezem ügyében egy másik, amit az unokám fordított – azt is figyelmesen át kellene olvasnom még…

Kornya István

(2019. december 10.)