MITEM Krónika IX.
Brutalitás és kifinomultság, vérfürdő és költészet, bosszúvágy és anyai szeretet. Az ukrán Ivan Franko Nemzeti Drámai Színház Coriolanus-előadása e kiengesztelhetetlennek látszó ellentéteket is képes volt feloldani. Még mielőtt a kijevi társulat produkciójának titkát boncolgatnánk, a MITEM krónikájához hűen álljunk meg egy megjegyzés erejéig egy jelentős esemény említésénél. Tegnap ugyanis az idei Madách Nemzetközi Színházi Találkozón is bemutatkozott Eugenio Barba világhírű társulata, a dániai Odin Teatret. A holstebroi színház A fa című előadását láthatta már korábban is a magyar közönség Budapesten, de e helyütt nem ebből az okból nem időzünk el az Odin mellett, hanem mert a szombati nap gyakorlatilag róluk szól majd. Csütörtökön fellépnek Nagyvárosok a Hold alatt – Koncert Bertold Brecht című produkciójukkal, szombaton pedig a The Chronic Life című előadásuk mellett két szakmai program és egy koncert is az Odin színház művészeit mutatja be. Barbáéknak külön fejezetet szentelünk majd, a szerdai MITEM-krónika főszereplője legyen ezért a kijevi Coriolanus!
Az ukrán nemzeti színház előadásának titka, vagyis az ellentétek egyidejű drámai felmutatása meglepő okra vezethető vissza. „Azért játszanak sok helyütt a világban Hamletet, mert Shakespeare rengeteg értelmezési lehetőséget ad benne. A Coriolanus viszont gyakorlatilag minden kaput bezár az értelmezői szándék előtt, csak egyet hagy nyitva. Ez pedig szokatlan kihívás elé állítja a művészeket, hiszen látszólag leszűkíti a mozgásterüket” – világított rá Shakespeare egyik utolsó darabjának sajátosságára Dmitro Bogomazov rendező. És valóban: a Coriolanus talán a legvéresebb Shakespeare-dráma, igazi politikai vérfürdő, amiben a rettegett római hadúr legyőzi a volszkokat, de a csatatéri győzelme után hiába tér haza diadalittasan, a hatalmi irigység – a néptribuni ármánykodás – miatt száműzik Rómából. Hová? Természetesen az általa legyőzött volszkok közé. Ott azonban nem számolnak le vele, hanem maguk mellé állítják Coriolanust, és feltüzelik: álljanak együtt bosszút Rómán. Árulás, bosszú, hatalmi manipuláció egyenes vonalvezetésű története ez, és Bogomazov szavainak megfelelően nem hagy teret sokféle értelmezésnek. A kijevi előadás mégsem hasonlítható a filmszínházakban reneszánszukat élő bosszútörténetekhez. Nemcsak Coriolanus önmarcangoló személyisége miatt, hanem mert a néző érzi, a megalázott római hadúr történelmi igazságtételénél jóval nagyobb tétje van az előadásnak.
Bogomazov szerint a Coriolanus az ószövetségi világból vezet át az újtestamentumiba, vagyis Shakespeare drámája voltaképpen az áldozathozatal, önfeláldozás motívumán keresztül egy irgalmas istenkép felé való elmozdulásról szól. Ezért is jelenik meg röviden, de rendkívül hangsúlyosan Coriolanus és a felesége, valamint az édesanyja közötti kapcsolat. A két asszony – az őket alakító színésznők játékának köszönhetően – mindenki másétól eltérő szemlélettel tekintenek sorsukra. Az előadás csúcspontja az addig alig-alig feltűnő Volumnia irgalomról szóló monológja, amelyben Coriolanus édesanyja azért esdekel fiához, hogy mondjon le a bosszúról. „Nézz ide, / E gyermek nem mondhatja, mit kiván, / De térdel és kezét föltartja, vélünk, / És több erő van kérelmébe’, mint / Makacsságodban” – utal Volumina Coriolanus megszületendő gyermekére. Ráadásul – árulta el érdekességképpen Verebes Ernő dramaturg, mi magyarok ezeket a gyönyörű sorokat Petőfi Sándor fordításában ismerhetjük. „Sok Coriolanus van manapság Ukrajnában, és ugyanannyi Volumnia is, aki a frontra eltávozott fiáért aggódik” – helyezte az előadásukat a jelenbe a Volumniát alakító Natalija Szumszka. Volumnia karakterét Shakespeare saját édesanyjáról mintázta, így megemlékezve az elhunytról – tette ehhez hozzá Verebes Ernő. Az anya tehát sors- és történelemfordító erővel bír Shakespeare-nél, szelíd tanúja egy birodalom alkonyának. Amint a közönségtalálkozón kiderült, éppen emiatt volt betiltva a Coriolanus a Szovjetunióban – Róma végnapjai túlságosan is kézenfekvő párhuzamnak tűntek a diktatúra cenzorai számára.
A Szovjetuniónak időközben bealkonyult, de Ukrajna ege továbbra sem felhőtlen. Több színész is megemlékezett a közönségtalálkozón a keleti fronton szolgáló vagy már elesett honfitársaikról, és kifejezték aggodalmukat a régóta tartó nehéz politikai helyzet miatt. Mint tudjuk, ez utóbbi a két ország – Ukrajna és Magyarország – viszonyára is kihat. „Miközben a politikai kapcsolatok nagyon furcsák lettek, Mihajlo Zaharevics főigazgató és Dmitro Bogomazov főrendező urakkal elhatároztuk, hogy a normalitás talaján maradunk – mondta el Vidnyánszky Attila. – Tavaly ősszel ünnepeltük a beregszászi színház fennállásának 25. évfordulóját, és hatalmas megtiszteltetés és öröm volt számunkra, hogy az Ivan Franko Nemzeti Drámai Színház elfogadta a meghívásunkat. Nehéz Budapesten érzékeltetni, micsoda jelentősége van ennek Kárpátalján. Akkor és ott, ahogy a MITEM-en csütörtökön is látható lesz a Vaszilij Sztefanik novellái alapján színre vitt Morituri te salutant című előadás. Ez a produkció kiváló alkalom arra, hogy mindenki megszeresse az ukránokat, mert nagyon is érdemes szeretni őket – a hatalmas lelkük miatt.” A Coriolanus irgalmat hirdető szellemiségéhez méltó volt a közönségtalálkozó éjszakába nyúló befejezése. Mihajlo Zaharevics, az Ivan Franko Nemzeti Drámai Színház főigazgatója mondott köszönetet a lehetőségért, egyúttal meghívta Vidnyánszky Attilát, hogy jövő májusban rendezzen egy előadást a kijevi teátrumban, és kifejezte reményét, hogy Vidnyánszky Attila is lehetőséget ad egykori kijevi színi akadémiai társának és barátjának, Dmitro Bogomazov rendezőnek a pesti Nemzetiben. (Mindkét rendező a kijevi Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett, igaz, más évfolyamon.)
S hogy mit is érdemes tudni előzetesen a Morituri te salutant című előadásról? Dmitro Bogomazov nyilatkozta róla korábban a Nemzeti magazinban, s kedvcsinálónál jobbat nem is lehetne kitalálni: „Vaszil Sztefanikot zseninek tartom. A novellái és elbeszélései nemcsak az ukrán, de az európai kultúra legnagyobb kincsei közé tartoznak. Vaszil Sztefanikot még életében Guy de Maupassant-nal együtt Európa legjobb novellistájának nevezték. Sztefanik nyelve egyedülálló és különleges. Egyszer Makszim Gorkij nagyon pontosan megfogalmazta: »Milyen röviden, erőteljesen és félelmetesen ír ez az ember.« De Sztefanikot gyakorlatilag nem szokták színpadra állítani. A szövegei, melyek formailag virtuóz módon kicsiszoltak, maximálisan »sűrítettek« a szavak szintjén és feszültséggel telítettek gondolatilag, alapvetően nem színpadra valók. Egy ilyen »sűrítményt« rendkívül nehéz eljátszani, Sztefanikkal egyenrangú zsenialitást elérni lehetetlen. Azt a feladatot tűztük magunk elé, hogy tíz novellájához találjunk egy adekvát színpadi nyelvezetet.”
L.Gy.
(2019. április 25.)