„Ezt csinálja utánam valaki!”

Kíméletlenül őszinte könyvet írtak Bérczes Lászlóval Könnyű neked, Szarvas Józsi… címmel arról, hogyan lett tanyasi hentesinasból a Nemzeti Színház művésze. Hogy fogadták a kötetben szereplő érintettek?

– Ahogy befejeztem az írást, elengedtem a könyvet – hadd járja a maga útját! De azért föltettem magamnak a kérdést, hogy én vajon mit várok tőle? Azt, hogy jókat írjanak róla? Hogy dicsérjék? Nem várhatok el semmit. Persze, sok telefont és levelet kaptam, volt, aki nevetett rajta, volt, aki sírt… Nincs egy olyan történet se benne, ami miatt meg lehetne bántódni.

Számos megpróbáltatás érte az apai durvaságtól a rosszakaró tanárokon át a pályáján előforduló méltatlan helyzetekig. Van, akire haragszik?

– Nincs. Egy kapcsolat fenntartásában elmegyek a végsőkig, és ha akkor sem működik, akkor elengedem. Utána azokkal a helyzetekkel, konfliktusokkal már nincs dolgom. A Vígszínházban eltöltött tíz évemhez és a kaposvári négyhez is lojális vagyok, mind a mai napig. Véleményem persze van, emberekről, viselkedésről, gondolkodásmódról, de nem hordozok magamban semmilyen sérelmet.

Hányszor lehet a nulláról kezdeni?

– Mindig onnan kell kezdeni. Ez a szakma erről szól. Az ember mindig, minden pillanatban új helyzetekkel találkozik, pláne egy olyan ember, mint én, aki jó messziről kezdte betájolni ezt a világot. Bombasztikusan új helyzetekkel találkoztam újra és újra, egy ponton túl pedig azt is látnom kellett, hogy ezeket én idézem elő a döntéseimmel. Nincs véletlen a könyvben.

Akkor mi van benne?

– Csoda! Miközben az a világ, amelyben éltem, a csoda ellen volt. Felejtsd el, ne foglalkozz vele, hagyd ott, ne gondolkozz! Majd én megmondom, mit csinálj. Miközben a teremtés csoda, és a gyermek átéli a játék teremtő csodáját.

Sinkovits Imre megmondta, hogy egyszer még a Nemzeti Színház tagja lesz. S mikor ez 2002-ben megtörtént, nem olyan volt, amilyennek egy ünnepélyes pillanatnak lennie kell.

– Amikor Szikora János fölhívott, hogy én játszom Ádámot az új épület nyitóelőadásában, majd’ kiesett a kezemből a vonalas telefon, és rögtön azt mondtam neki: János, nagyon kiszúrtál velem. Minden attól zengett, hogy itt nem szabad szerepet vállalni, nem kell Nemzeti Színház. De akkor bennem már érlelődött az a gondolat, hogy a művészetnek hogyan lehet kultúrahordozó, kultúraközvetítő szerepe. Hogyan fordulhat elő, hogy ebbe a Nemzeti Színház mint potenciális értékközvetítő nem fér bele? Ezek voltak 2002 nagy kérdései bennem.

Nem csak hogy tag lett, de most a saját életét viszi színre. Ez is egy csoda.

– Na, ezt csinálja utánam valaki! De a viccet félretéve: a kötet már ott van az ágyon vagy a fotelban, tele történetekkel, mindenki úgy olvassa, ahogy akarja, elhiszi, vagy nem hiszi, mindenestre a könyv már önállóan dolgozik. Na de a színdarab! Ott a színház igazsága és hatása kell, hogy érvényesüljön! Ott nincs mese, nekem kell hatnom, a könyv már nem segít. Ki kellett találnunk, hogyan tudjuk a könyvet átírni, megjeleníteni – ezt a feladatot azonnal átpasszoltam Bérczes Lacinak.

Ő felállított egy szempontrendszert, és a szöveg egyszer csak elkezdett lekéredzkedni a papírról, és új minőségben megjelenni. Mi is bátrabban írtunk bele új szövegeket, új mondatokat – az igazsághoz feltétel nélkül ragaszkodva, de a színház törvényeit is figyelembe véve. Elkezdtük terelni a folyamatokat és a néző figyelmét is valamilyen irányba, és a darab kezdett szólni valamiről. Ami reményem szerint nem az lesz, hogy a Szarvas írt magának egy előadást, mert az különösebben nem érdekelne, meg félnék is tőle. De ha sikerül valamilyen tanulságfélét felmutatnunk, akkor elvégeztük a munkát.

Lesznek részek, amikor egyes szám harmadik személyben beszél majd önmagáról: „a Gyerek” ezt és azt csinálta.

– Ezt Bérczes Laci találta ki, s nekem meg kellett értenem és el kellett fogadnom, hogy ez olyan játékszabály, ami segít. Amikor van egy olyan történet, amit megírni és elmondani is nehéz, próbáljunk teremteni egy kis lépésnyi távolságot: nem magamról beszélek, hanem a bennem lévő kiskölyökről. De őt ezzel még meg is emeljük, a kis 8 évest, akiről még fényképünk sincs, mert nem készült róla.

Azt mesélte, sokan furcsállották, hogy nem szégyellte, „le merte írni” például az apjával kapcsolatos dolgokat – de azért csodálkoztak ezen, mert őket is számos kimondatlan fájdalom feszíti. Segíthet ennek feloldásában az előadás?

– Itt a megoldás! Persze, hogy magamról beszélek, de hátha sikerül ezt úgy megfogalmazni, hogy nézzen bele mindenki a saját gyermeki énjébe. És ha egy gyerek valamit a fejébe vesz, akkor bármi megtörténhet.

A mai viszonyok között vajon be tudna teljesedni egy ilyen életút?

– Egyszer egy ismerősömmel ültünk egy orvosi rendelőben, és mivel nehezen hívtak be minket, elkezdtem sztorizni. Egy történet, még egy történet, és a végén azt mondta nekem ez az ismerősöm, hogy idefigyelj: ahogy így hallgatlak, te olyan ember vagy, hogy amire egy normális ember nemet mondana, arra te igent mondtál, és amire mindenki más igent mondott volna, arra te nemmel feleltél. Így viszont azt mondom, nehéz lenne egy hasonló életutat végigjárni – annyi a csábítás, az elhúzás, a könnyűség! Az ember elfordul a nehézségtől.

Lesz a darabban zene?

– Még alakul, de igen. Énekelni fogok.

Táncdalokat?

– Háhá, azt is!

Egy kellék biztosan lesz benne.

– Mire tippel?

A pukkantós szatyorra.

– De jó, de jó! Életem minden fordulóján abba pakoltam bele a ruháimat, a könyveimet, az Európa legjobb színészének járó díjat. A pukkantós szatyor életérzés.

Kovács Katit, gyermekkora szerelmét meghívja az előadásra?

– Meg, persze, elvégre tíz évet átfogó… Maradjunk annyiban, hogy egy pszichológus jól megélne belőlem!

A túlélés záloga volt ez az álomvilág.

– Egy alternatív világot építettem köré – a gyerek el tud képzelni bármit. Amit nem tud elképzelni, az az odavezető út. Ezek azok a bizonyos igenek és nemek. Van egy olyan kifejezés, hogy pustol a hó. Ez lesz az előadás címe is. Ez hóvihart jelent, amikor fúj, kavarog, mínusz 30 fok van, nem látsz semmit. Van viszont, amikor szép csöndesen hullik a hó – ez a gyerekkori vágykép, a világ körülöttem pedig a vihar, a pustolás. És az ember csak megy előre, becsukott szemmel, jár a lába, jár az agya…

A szülei már nem paraszti életformát éltek, inkább gyökértelen téeszmunkások voltak, de amikor ön onnan eljött, még ezeket a gyökereket is elvágta. Az Őrségben Viszákon a Tündérkerttel,

az őshonos gyümölcsfák mentésével ezeket a paraszti gyökereket keresi?

– Találkoztam egy férfival, Kovács Gyula erdésszel, egy másik férfival, a színész Kaszás Attilával, egy harmadikkal, Tenk László festőművésszel. A negyedik Csernyus Lőrinc építész volt, az ötödik Kassai István zongoraművész. Mindegyikőjükkel 2002 környékén. Az az év elvett tőlem valamit a színházban, de adott is a Gondviselés által. 2002 körül valami végleg megváltozott bennem, körülöttem és általam. Elkezdett munkálni bennem mindaz, amivel ők foglalkoztak, és ez átvitt engem egy értékkereső, értéktartó és -építő új közösségbe. És közben hányszor kérdezték: „hogy bírod? És a színház?” De én ettől csak jobb színész leszek.

A könyv, a színdarab, és minden, ami most van, ebből is fakad?

A Tündérkertből?

– Csak ebből! Ott a gyökere.

Végigolvasva az életét, szerencsés alkat, aki képes arra, hogy a rosszat is pozitívba fordítsa.

– Igen, de közben évek is eltelhetnek. Magamban megdolgozom, átgyúrom ezeket a helyzeteket. Ha bármelyik szituációba beleragadtam volna, akár szakmai, akár magánéleti kérdésben, már nem is élnék. Ha valamiben szerencsés vagyok, akkor az az öngyógyítás képessége. Nem a felejtésről beszélek, hanem az öngyógyításról.

A Gondviselést említette, miközben leírja, hogy felnőtt fejjel volt egyáltalán templomban, és hogy a hit is az útkeresés része.

– Az istenkeresés is gyakorlati műfaj, ebben egészen biztos vagyok. Ilyen értelemben – és most nem kérkedni akarok – Istennek tetsző módon a jót nemcsak gondolni kell, hanem tenni is. És akkor már Isten útját járom.

Sümegi Noémi  

Részlet az előadásból

2007. március 19. Nemzeti Színház, Tizenkét dühös ember, felújító próba. Már fél hatkor bent vagyok, hogy még átnézzem a szöveget. Aztán leteszem a példányt, hanyattfekszem, karom a fejem alatt, nyújtózok, ábrándozok. „Fasza volt!” – igen, március 15-én, pár nappal ezelőtt ezt válaszoltam Kaszás Attilának, amikor kérdezett a kiállításmegnyitóról. A Nemzeti Színházban előzőleg minden plakátot begyűjtöttem, bekasíroztattam, elvittem Viszákra. „Üzenet a Nemzeti Színházból”, ezt a címet adtam a kiállításnak. A megnyitón tele volt a kultúr. A fél falu odagyűlt, tán még többen is. Izgalmas helyzet volt, tizenegy órakor még a megnyitó beszédet tartottam, délután háromkor pedig már színpadra kellett lépnem a Nemzetiben.

Mielőtt autóba ültem volna, az ajtóból még visszaszóltam.

– Csicsu, itt vagy?

– Itt vagyok!

– Ne reménykedjetek, én nem Gyüttment vagyok, hanem Gyütt!

Gyüttment az az ember, aki nem oda született. Na igen, de akkor én miért ne lennék Gyüttment?

Egy közösség legnagyobb összetartó ereje, hogy mindenki mindenkit ismer. Ismerik egymás apját, nagyapját, dédapját, ükapját, szépapját... Tapasztalataikon keresztül hagyományozzák tudásukat. És ezen nem változtatnak. Ezzel védekeznek, és igazuk van. Hogy hangozhatott nekik március 15-én, amikor „Gyüttet” mondtam? Hiszen ők a Gyüttek, és nagyon jól teszik, ha a Gyüttmenttel szemben védekeznek…

Hat óra már elmúlt. Fekszem az öltözőben, nincs hívás. Biztos nem készült még el a színpad.

… De akkor én hogyan valósítom meg az elgondolásaimat, ha velem szemben is alkalmazza a közösség e szokásjogot? De hát a portámon azt csinálok, amit akarok. Csakhogy én nem akarok, nem is akarhatok nélkülük semmit. Pedig de szép lenne: Zsigárd–Viszák, Felvidék–Őrség… A zsigárdi Kaszás Attila meg a viszáki Szarvas József… nem tudom, hány óra van, de most már igen furcsa, hogy még mindig nem kezdünk.

… Attila sokat mesélt nekem a nagyapai örökségéről, amit egy koronáért a falunak adományozott, és arról, hogy ezzel a gesztussal az ő dolga és felelőssége lett Zsigárdon a közösségépítés. Akkor gondoltam arra, hogy talán mi is itt Viszákon…, hogy ha mondjuk, Ilikével megpróbálnánk… Először is át kell építenünk a pajtát. Hátha rá tudom beszélni.

Nyáron három filmben főszerepet játszom. Abból megoldható az építkezés. Na erre kellene rábeszélni, hogy abból. De Viszákon kivel? Kikkel? Nem lesz könnyű. Egyedül, közösségi támasz nélkül nem fogjuk tudni megcsinálni. És nem is érdemes.

Attila Zsigárdon már készen áll. Nekem kéne most lépnem. Előbb a viszákiakkal, aztán együtt Attilával.

De mi van már? Hány óra? Jézus Mária, fél nyolc! Kimegyek az öltözőből, körülnézek.

– Mi van, miért nem kezdünk?

– Hogyhogy? Te nem tudod? Attila elvesztette az eszméletét!

Akkor már látom. Viszik a mentőautóhoz.

Elvitték, és nem hozták vissza.

(2019. január 9.)