Bemutató: Az ember tragédiája
Az ember tragédiája, Madách Imre drámai költeménye nem könnyű olvasmány. A több mint százötven éve írt szöveg nagyon sok szavát ma már nem is használjuk. De Ács Eszter színművészt – aki Éva szerepét játssza – nem zavarja az archaikus szóhasználat. Ha sajátjaként tudja közvetíteni a gondolatatot, a közönség is megérti, miről szól ma a Tragédia. Berettyán Sándor is – mint Ádám – arra törekszik, hogy meg tudjuk fogalmazni saját kérdésünket: jó úton haladunk, mi emberek, és az emberiség?! A két művésszel két próba között nemcsak a Madách-műről, hanem saját döntéseikről, útkeresésükről is beszélgettünk.
Amikor először találkoztak a Madách-művel, nem riadtak meg a veretes szövegtől?
Berettyán Sándor: Nekem szerencsém volt! Kiváló magyartanárunk volt a debreceni Ady Endre Gimnázium drámatagozatos osztályában. Subiczné Palotai Erzsébet, aki egyébként rendszeresen kiállító festőművész is, úgy tudott beszélni a Tragédiáról, hogy muszáj volt rá figyelni. Nemcsak magáról a műről és Madáchról, de a szövegbe rejtett összes filozófiai utalásáról is tanultunk. Természetesen sorra vettük a hasonló témákat feldolgozó klasszikus műveket is, aztán megnéztük a Jankovics Marcell-féle rajzfilmes feldolgozást…
Ács Eszter: Biztos, mi is tanultunk valamit a Tragédiáról, ott volt az érettségi tételek között is, de különösebben nem foglalkoztunk vele. Nem emlékszem, hogy zavart volna az archaikus nyelvezet. Valahogy annyi maradt meg az egészből, mintha csak egy szempillantás lett volna. Aztán most, amikor kiderült, hogy bemutatjuk a Tragédiát, és én leszek Éva, akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni magával az irodalmi művel és a róla szóló tanulmányokkal.
Hozzáolvasnak, önállóan is készülnek egy-egy bemutatóra?
Á. E.: Persze…
Eszter számára nem ez volt az első ilyen „évszázados” szöveg, hiszen nemcsak Éva, Tünde is…
Á. E.: Vörösmarty nyelve sem sokkal könnyebb, mint Madáché. De én szeretem ezeket a verses, drámai szövegeket.
B. S.: Shakespeare-t újra lehet fordítani, újra is fordítják, de azt nem lehet átírni, hogy „…a cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga…”
Vagy: „Szabadon bűn és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme…” Ezt most azért idéztem, hogy megkérdezhessem: jól döntöttek, amikor a színészi pályát választották?
B. S.: A lehető legjobban. Nem is dönthettem volna másképp. De azt is mondhatnám, nem én választottam, hanem engem választottak!
Ki választotta?
B. S.: A színház választott! Nem kötném egyetlen személyhez sem, mert többen is voltak, akik biztattak, elsősorban a szüleim, hogy induljak a színház felé. Illetve egy nyugdíjas tanárnő Balmazújvárosban, aki hallott engem szavalni az október 23-i ünnepségen, utána odajött hozzám, és azt mondta, hogy nekem színésznek kell lennem. Az általánosban még matematika tagozatos voltam, de a gimnáziumba már drámás osztályba jelentkeztem.
Nem volt ez olyan egyértelmű! Kezdetben ott volt a sport is, a futballsikerek, aztán érettségi után a mechatronika a Debreceni Egyetemen…
B. S.: Bármivel is foglalkoztam, valahogy minden arra vitt, hogy színész legyek. Hamar rájöttem, nem érdekel engem a mechatronika, ezért kerestem egy színpadmester-szcenikus képzést. El is kezdtem a tanfolyamot itt Pesten, de közben a testvéremmel, Nándorral együtt jelentkeztünk Kaposvárra, színész szakra! Elsőre felvett mindkettőnket Vidnyánszky Attila, és most itt vagyunk együtt a Nemzeti társulatában! Visszatekintve a pályaválasztásomra: tényleg sok minden érdekelt. Szenvedélyesen fociztunk, sokat kirándultunk, túráztunk. Jól éreztem magam a gimnáziumban, szerettem a humán tárgyakat, de jó voltam matematikából és az összes reáltárgyból is. Mindent összevetve, ha jellemezni kéne magam, azt mondanám: realista vagyok…
Inkább lenne Lucifer?
B. S.: Még az is lehet! Nem ez lenne az első ilyen eset! Itt van például a társulatban Trill Zsolt, aki Vidnyánszky Attila rendezéseiben sokáig Lucifer volt, aztán a debreceni Csokonai Színház előadásában Ádám…
Maradva még a pályaválasztásnál: Eszter sem a színészettel kezdte! Előbb a képzőművészet felé indult, aztán jött a zene, a dalszövegek…
Á. E.: A zene mindig jelen volt az életemben. De a gyerekkorom természetes közegét a színház jelentette. A szüleim színházi emberek voltak…
Mégis a „kisképzőbe” jelentkezett!
Á. E.: Szépen rajzoltam, ezért terelgettek a képző- vagy az iparművészeti felé. Azt hiszem, édesanyám féltett a színészi pályától, az esetleges csalódásoktól. Már harmadéves voltam a Kaposvári Egyetemen, mikor a Nemzetiben főszerepet kaptam a Csongor és Tündében, de édesanyám még akkor is azt mondta, jó lenne elvégeznem a bölcsészkart is, hogy legyen valami rendes szakmám… Ennek ellenére nagyon sokat segített nekem, hogy hagyta, tegyem próbára magam.
Sándor pályaválasztásának sem biztos, hogy mindenki örült. Túl volt már itt a Nemzetiben is vagy tíz bemutatón, amikor azt írta a közösségi oldalán: „Megtört a jég! Ma este az Egri csillagok-előadáson a közönség soraiban ott fog ülni nagypapám, aki soha nem látott még színpadon! Soha nem izgultam így!”
B. S.: Azon az estén tényleg volt bennem szorongás. A nagyapánk akkor látott bennünket először színpadon, a testvéremet Bornemissza Gergelyként, engem pedig mint Mekcseyt. Nagyon büszke volt ránk.
És a szüleik?
B. S.: Ők rendszeresen jönnek a bemutatóinkra, ismeri őket már a fél színház, és hogy ki ne hagyjam: a mi imádott kishúgunk, Petra is mindig megnézi az előadásainkat. Ő most kezdi szeptembertől itt Budapesten a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet, így legalább majd vele is többet találkozhatunk.
A Színházi adattárban 104 Tragédia-bemutatót találtam. Mennyire ismerik a nagy elődöket? Vagy itt a társulatban a korábbi Ádámokat és Évákat?
B. S.: Soroljuk?! Szarvas József, Rátóti Zoltán…
Nem kell felmondani! Csak azt szerettem volna megkérdezni, nem zavaró-e az elődök példája?
B. S.: A tanár úr, Vidnyánszky Attila már az egyetemen is arra szoktatott bennünket, hogy ismerjük meg az előzményeket. Abból is tanulhatunk.
Á. E.: Söptei Andrea, aki szintén játszotta Évát, azt mondta, hogy ebben a szerepben minden benne van. Nekem a kollégák figyelme és bizalma is nagyon sok erőt tud adni.
B. S.: Nekem a legendás debreceni színész, Csikos Sándor mesélt először arról az előadásról, melyben Söptei Andrea volt Éva. Csikos Sándor előbb a debreceni Csokonai Színházban, a Lengyel György által rendezett Tragédiában volt Lucifer, majd őt kérték fel, hogy vegye át a Várszínházban Garas Dezsőtől ezt a szerepet. Így lehetett részese az ezerötszázadik Tragédia előadásnak, és ő már főiskolásként ott volt a régi, a Blaha Lujza téri épületben az ezredik Tragédia előadáson is, amikor Básti Lajos volt Ádám, Lukács Margit Éva, Major Tamás Lucifer…
A mai Évának és Ádámnak – Eszternek és Sándornak – melyik volt az első személyes színházi találkozása a Tragédiával?
Á. E.: Nincs ilyen emlékem. Számomra ez az első személyes találkozás Madách művével.
B. S.: Nekem az első színpadi Tragédia is Debrecenhez kötődik. Nem is nézőként, hanem mindjárt szereplőként találkoztam vele! Én voltam a tudós a falanszterben! Az Ádámok és Évák ünnepe című, középiskolásoknak meghirdetett pályázaton indultunk ezzel a színnel, és ezt előadtuk a Csokonai Színházban is. Ennek jutalmaként statisztálhattam volna a Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatott Tragédia előadáson, de oda, sajnos, nem tudtam elmenni, mert már korábban elvállaltam egy nyári diákmunkát. Viszont annak a Tragédiának a kőszínházi változatát Debrecenben már láttam – Ádám szerepében Trill Zsolttal! Nagyon jó volt!
Annak az előadásnak a rendezője és a debreceni színház igazgatója akkor Vidnyánszky Attila volt. Jól gondolom: tanította a gimnáziumban?
B. S.: Nem. Ő akkor még nem tanított bennünket. Debreceni gimnazistaként inkább csak a színészekkel volt kapcsolatunk. Rendszeresen jártunk a színházba, statisztálni is hívtak bennünket, a Pál utcai fiúk-előadásban már komolyabb szerepet is kaptam: én voltam Csele! Az érettségi után a Mária című Szarka Tamás-musicalben táncosként szerepeltünk, ott dolgoztunk először együtt Tanár úrral, aztán ő lett az osztályfőnökünk, ő igazgatta a pályakezdésünket. Neki köszönhetjük, hogy már másodévesen is kaptunk szerepeket a Nemzeti Színházban.
Á. E.: Én korábban már háromszor is jelentkeztem a Színműre, Pestre is, Kaposvárra is. De Vidnyánszky Attila volt az első, akinél azt éreztem, hogy igazán figyel rám, érdekli a felkészültségem, a véleményem, a személyiségem… Annak pedig különösen örülök, hogy szerepet kaptam a Nemzetiben a három nagy klasszikus darabban, és mindhármat Vidnyánszky Attila rendezte. Az első volt Tünde, a Csongor és Tündében, aztán a Bánk bánban Izidóra következett, és most a Tragédiában Éva…
A rendező, Vidnyányszky Attila a mostani Tragédia-bemutató előtt több helyen is nyilatkozta, hogy jó húsz éve szinte folyamatosan rendezi ezt a drámát, hiszen többféle verzióban színre vitte már. Ebben a nagy műben, a rendező által formálódó színházi-világmindenségben milyen szerep jut a színésznek?
Á. E.: Abszolút főszerep – mindenkinek...
B. S.: A színház csapatjáték!
A Tragédiában azt mondja a bábjátékos: „Én a komédiát lejátsztam, / Mulattattam, de nem mulattam…”
B. S.: Az már elég nagy baj, ha a színész nem élvezi, amit csinál.
Soha nem volt még arra példa, hogy munkaként élték meg az itteni elfoglaltságot?
B. S.: Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a színészet csak játék, szórakozás. Néha bizony nagyon is kemény munka ez. De csak akkor van baj, ha lélektelen robottá válik…
Mondana egy példát?
B. S.: Inkább nem…
Akkor úgy kérdezem, találkoztak már olyan rendezővel, aki robotként próbálja működtetni a színészeket?
Á. E.: Számomra talán az a legfontosabb, hogy a rendező tudja, mit akar. Nem az a kérdés, hogy milyen eszközöket választ, hanem az, hogy biztos legyen a dolgában, és így a színészben sem támad bizonytalanság. Hinnünk kell egymásban ahhoz, hogy valami értékes születhessen. Vidnyánszky Attila sok szabadságot ad a színésznek, általában azzal kezdi a próbát: „Fecsegjünk egy kicsit!”. Ez persze egyáltalán nem üres szócséplést jelent, hanem közös gondolkodást a műről. Közben kiderül, hogy neki már régen van egy átgondolt terve, de mindeközben kíváncsi ránk, a felvetéseinkre, a kérdéseinkre.
B. S.: Vidnyánszky tanár úr ehhez szoktatott bennünket az egyetemen is. Nemcsak tanított, hanem nevelt is. Önálló gondolkodásra, nyitottságra, egymás iránti figyelemre, emberségre… Itt mindenki szót kap, elmondhatja a véleményét, az ötleteit.
Egy előadáson belül a saját ötlet megvalósítására jó példa Eszter éneke a Szent szörnyetegekben. Hogy történik az ilyesmi? Azt mondja a rendezőnek, hogy szívesen elénekelné a Pegazusok nem léteznek nevű együttesének Társasjáték című dalát?!
Á. E.: Ez nem a saját ötletem volt, hanem Dér András rendezőé. A Szent szörnyetegek mellett már korábbi előadásokban, így a Psychében és a Galambos Péter által rendezett Szeszélyes nyárban is volt erre példa. Ezek a kérések mindig a rendezőktől érkeztek, mikor megtudták, hogy létezik ez a zenekar és meghallgatták a számainkat.
Sándor szerepei között is találunk arra példát, amikor ilyen nyilvánvaló a személyes megmutatkozás?
B. S.: Minden szerepben benne vagyok én is. Nehéz lenne utólag kideríteni, hogy mi volt a saját ötlet… A Csíksomolyói passió esetében például – mint Tanítvány – arra gondoltam, hogy valamiképpen mind a négy evangélistának benne kellene lennie ebben a szerepben. De aztán én engedtem el az ötletet.
Valahol azt nyilatkozta, hogy szeretne megtanulni basszusgitározni és nagybőgőzni. Gondolom, valamelyik szerep miatt.
Á. E.: Már tud basszusgitározni! A Fekete ég – A fehér felhő című előadásunk egyik jelenetében pedig nagybőgőzött!
B. S.: Szeretem ezeket a mély tónusú hangszereket… Még színészhallgatók voltunk, amikor összehoztunk egy zenekart is. Ez lett a Nem Késő Abbahagyni! Igaz, az utóbbi időben kicsit hanyagoltuk a próbákat, de már alig várom, hogy újra koncertezhessünk.
Az ember tragédiája kapcsán – végighaladva az emberiség történetén – eljátszottak már a gondolattal, melyik korban szeretnének élni igazán?
Á. E.: Nem igazán tudnék választani. Minden korban találni valamit, ami izgalmas, de olyat is, ami félelmetes.
B. S.: Én pedig szívesen élnék egy olyan korban, mint amilyenben Szindbád!
Nem véletlenül: a Nemzetiben ön játssza a fiatal Szindbádot egy másik előadásban. De vissza Ádámhoz, aki mindig valami nagy és komoly eszméért harcol. Ha ma élne, mi lenne a nagy cél?
B. S.: Madách olyan volt, mint Nostradamus! Félelmetes, amilyen jövőt jósolt az emberiségnek! De benne van ebben a drámában a mai kor is, valahol a londoni szín és a falanszter, a jelen és a jövő között. Minden eladó, minden megvehető, csak a pénz számít és a mennyiség, a tömegtermelés, a fogyasztás… Hirtelen felgyorsult a világ. Néhány éve még sehol sem volt az internet, az okostelefon. Nem lehet tudni, mi jöhet még. Fogalmam sincs, mi lehetne az az egyetlen nagy eszme, amiért harcolnék. Minden nagyon zavaros. Nagy itt a zaj…
Á. E.: A zaj szó szerint is értendő, de úgy is, hogy nagyon sok körülöttünk a zavaros kinyilatkoztatás, alig hallható tiszta hang.
B. S.: Bőven kapunk életvezetési tanácsokat is. Sokan megpróbálják eladni a maguk igazát, a tuti tippjüket! Néha magunk sem tudjuk, jó úton haladunk-e. Hinni szeretném, hogy legalább a kérdésfelvetésben segít ez az előadás.
A rendező, Vidnyánszky Attila többször nyilatkozott arról is, hogy számára a darab kulcskérdése: „Hová lesz énem zárt egyénisége…”
Á. E.: Persze, az a nagy kérdés, hogy mi lesz az emberrel. De a mondat így kezdődik: „Oh, e zűr között / Hová lesz énem zárt egyénisége…” Ebben a mai zűrzavarban különösen nehéz erre válaszolni.
Filip Gabriella
(2018. szeptember 24.)
