Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +36 1 476 6800
2019. április 23. - Béla Napja

Háttér

Bemutató - Pogánytánc

Megélt életek - Bozsik Yvette rendező

Öt nő él összezárva egy tanyán. Egyikük házasságon kívül született fiát is közösen nevelik. Megjelenik a kisfiú apja, és ebben a furcsa családban él az évtizedes afrikai misszionárius munkából hazatért nagybácsi is. Az összezártság, a férfinélküliség, az elfojtott és kitörni kész indulatok titkairól készít előadást Bozsik Yvette.

Összezártság, női sorsok, ír világ – pár kulcsszó, ami a Pogánytánc kapcsán felmerül. Melyik jelent fogódzót Bozsik Yvette számára?

– Még egyet hozzátennék ezekhez, ami most a legfontosabb számomra: a gyermeki nézőpont. A Pogánytánc szereplőinek sorsát ugyanis egy fiú – majd felnőttként a gyerekkorára visszatekintő férfi – szemével és emlékein keresztül ismerjük meg. Az ő személyiségén, tapasztalatán átszűrve, jó és rossz élményeinek felidézésével áll össze a múlt. Ilyen szempontból a Pogánytánc is valamiféle visszatérés a gyerekkoromhoz, ilyen volt például 2009-ben a Lány, kertben című előadás a Katona József Színházban. Az ember csak abból tud alkotóként táplálkozni, amit valóban megélt. Én ebben őszintén hiszek. Az lenne a jó, ha felnőttként is képesek lennénk a gyermekek nyitottságával rácsodálkozni a világra, és visszaemlékezni arra, amikor gyerekek voltunk. Rendezőként is meg kell tehát találnom a személyes szálakat, el kell mélyülnöm magamban, mert csak így tudok igazán őszintén dolgozni bármilyen történettel, témával.

A darab nem egy szokványos családról szól. Egy kis tanyán együtt él öt nővér, egyikük házasságon kívül született kisfia, akit közösen nevelnek. Az ő világukból szinte teljesen hiányzik a férfi jelenléte. Vajon miért alakult ez így?

– Az írek történelme tele van tragikus fordulatokkal. Az 1840-es évek hatalmas éhínségében több mint egymillióan meghaltak, a brit alávetettség és a színdarab korához kötődő 1929-es gazdasági válság miatt is rengetegen kivándoroltak, elsősorban a férfiak. De ilyen helyzet máshol, más országokban is kialakult, például nálunk: „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”, ahogy József Attila írta. Most, hogy az unokaöcsém például Angliában dolgozik, a tápiószelei házunkban is csak nők élnek már együtt. Hogy ez miért alakul így? Valahogy a nők – azok ottmaradnak. A férfiak mennek távoli városokba, országokba dolgozni, pénzt keresni, a férfiak mennek a háborúkba, s csak kevesen térnek haza, a férfiak kalandvágyóbbak és függetlenebbek. A nők élnek tovább, és jobban kötődnek az otthonhoz… Ebben a darabban öt nő, öt testvér él együtt. Ahol csupa nő él összezárva, ott sok a feszültség, felfűtött, visszafojtott vágyakkal teli, erotikus légkör alakul ki. Viszonyukban keveredik a rivalizálás, a gyűlölet és a szeretet. Bergman Suttogások és sikolyok című filmje jut eszembe, amely szintén együtt élő nők egymás iránti szeretetéről és gyűlöletéről szól.

Koreográfusként nyúl ehhez a prózai darabhoz, vagy rendezői kézzel?

– A rendezés során nem tudom igazán kettéválasztani a „prózai” és a „táncos” lényemet. Az előadásban nyilván nem csak beszélni fognak, jelen lesz a tánc is. És ott lesz benne az a láthatatlan világ, ami nagyon sok előadásomban megjelenik, akár lineárisan követve, akár körkörösen körbejárva a történetet: aminek segítségével visszatérhetünk a gyerekkorunkba.

Az előadás címében szerepel a tánc szó. De a szereplők inkább csak beszélnek róla, csupán egyszer ragadja magával őket a tánc szenvedélye.

– A felszabadult, önfeledt táncolás iránti „pogány” vágyban, annak elfojtásában, a táncolás hiányában is ott a tánc. Bevontam a munkába a társulatom tagjait is, de nemcsak ők táncolnak majd, hanem a színészek is. A tánc szerepe leginkább az emlékezés jeleneteiben erősödik fel, de a misszionárius Jack atya afrikai emlékei is kifejezhetők tánccal. Tehát a táncosok az emlékek, álmok, vágyak párhuzamos világát teremtik meg, amely folyamatosan jelen van ezeknek a nőknek az életében, még akkor is, ha csak beszélnek róla. A tánc meghatározó eleme annak a pogány eredetű aratási ünnepségnek, a lughnasának is, amelyet a Lugh nevű kelta termékenységisten tiszteletére tartanak a darabbeli tanya vidékén. A dráma eredeti címe – Dancing at Lughnasa – is utal erre. Egy ír család sorsán keresztül talán épp ezt a kérdést járja körül Friel, hogy a mi kultúránk, a mi civilizációnk még képes-e a továbbélésre, a termékenységre, vagy a múltjától elszakadva a jövőjét is elveszíti és szétesik.

Brian Friel darabjai erősen kötődnek az ír világhoz, kultúrához, a darabban fontos motívum az ír népzene. Mennyire lesz ír ez az előadás?

– Lesznek utalások az ír tradícióra, de nem akarom erre kihegyezni az előadást. Inkább egy olyan történetet szeretnék elmesélni, amely bárhol játszódhatna. Nem akarom sem időben, sem térben behatárolni a darab világát. Az, hogy a történet egy távoli tanyán játszódik, fontos körülmény számomra, hiszen én magam faluról származom, ugyanakkor – bár a munkám ide köt – egyre távolodom a várostól, és egyre inkább a természethez próbálok közeledni. A családommal is, amikor csak lehet, vidékre költözünk, hogy a gyerekekkel minél több időt tölthessünk állatok között. És fontos annak a felismerése, megértése, hogy a természeti létnek, a hagyományos közösségek életének van egy rendje és állandósága, monotonitása és biztonsága is, amely ha felborul, komoly következményekkel járhat. Ennek a rendnek meg kell jelennie az előadásban, és annak is, hogy ketten miért szakadnak ki ebből a megbomlott rendből. De felsejlik egy másik világ is – nevezhetjük szellemvilágnak –, amely a régmúltba nyúló emlékekből szövődik. Összecsúszik a jelen és a múlt – különös, varázslatos világot alkotva.

Kozma András

(2018. február 16.)