Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2022. szeptember 26. - Jusztina Napja

Háttér

15 éves az új épület • 180 éves a Nemzeti Színház

Válságok, Vetélytársak, veszteségek

A Nemzeti Színház az új század elején (1894–1922)

Különféle politikai berendezkedések és rendszerváltások, forradalmak és háborús idők, szabad és békés korszakok alatt mindig kitüntetett szerepe volt a Nemzetinek. Története sok fordulattal kanyarog 1837 óta a Nemzeti Színház új épületének 2002-es megnyitásán át egészen a mai napig. Hónapról hónapra jelentkező sorozatunkban ezt az utat járjuk végig.

nemzeti-történet •  negyedik rész

 

Alapítása évszázadának végére a Nemzeti és a teljes magyar színházi struktúra hatalmas változásokon ment keresztül. Megváltozott a közeg, átalakult a játékstílus, a műsor, a technika. S Paulay Ede 1894-es váratlan halálát, az „aranykort” követően nehezen talált újra magára a Nemzeti. Meglehetősen hosszú válságkorszak, finomabban szólva átmenet, provizórium köszöntött be, terhelve a verseny, a közönség új elvárásainak való megfelelés és a társadalmi fordulatokhoz való alkalmazkodás kényszereivel. Az új korszak 1922-ben Hevesi Sándor főrendezői, majd igazgatói kinevezésével veszi kezdetét.
 
A Nemzeti két sztárja: Bajor Gizi és Beregi Oszkár
a Romeo és Júliában egy 1918-ban készült felvételen

Versenytársak

Sorra veszített központi szerepéből a Nemzeti már az 1860-as évek elejétől kezdve, műsordarabjainak egyre nagyobb és sikeresebb csoportjait, s velük sztárjainak egy részét is át kellett adnia az új és még újabb színháztípusok első hazai képviselőinek. A műsorral és a változó játékstílusokkal egyúttal a közönség jelentős hányada is az újonnan létrejött intézményekhez pártolt.

Az új színházi intézménytípusok közül a népszínház jelent meg. Molnár György – aki a Nemzetiben volt színész és rendező – nem kudarcok nélküli kétszakaszos kísérlete Budán (1861-1864, 1867-1870) még inkább csak a szokott vidéki színvonalat tudta a Nemzeti alternatívájául kínálni, de már ő is újításokkal jelentkezett – korszerű látványosságokkal, népszerű zenés művekkel.

Működött még a mai Erzsébet térre épített Nottheaterben (szükségszínház) a német teátrum is (a Pesti Német Színház épületének 1847-ben bekövetkezett pusztulása után ez a fából készült épület 1852-1870 között állt), ahol szintén erős volt a zenés műsor előbb operával majd könnyebb műfajokkal. 1869-tól pedig a Gyapjú utcában volt a Német Színház húsz éven át a végleges bezárásáig. Richard Wagner első színpadi műveként a Nottheaterben 1862-ben színre került Tannhäuser bemutatóját hamar követték a paródiaváltozatok is – mind a Budai Népszínház, mind a Német Színház műsorán. A következő nyáron maga a szerző is megjelent a magyar közönség előtt: két hangversenyt vezényelt a Nemzeti Színházban. 1866-ban a Lohengrin magyarországi bemutatója pedig (a Nemzetiben) az egyik első volt a német premiereket követően. 1872-ben Magyarországon alakult meg a világ második Wagner Társasága.

A Nemzeti Színház legnépszerűbb zenés műfaja, a népszínmű elvesztése akkor következett be végképp, amikor Pesten, a mai Blaha Lujza téren megnyílt a Népszínház – a Fellner und Helmer színházépítő cég első magyarországi épülete. A színház megalapításakor (a Népszínházat Alapító Társulat 1872-ben kezdte meg a munkát) a Nemzeti és a Népszínház megállapodott abban, hogy Pesten három évig csak a Népszínház ad elő népszínműveket. A Nemzeti átadja a korábban ott játszott népszínművek szövegkönyveit és zenei anyagát, jelmezeit, sőt, népszínműénekeseit is.



„A pályázatokra huszonhat terv érkezett be, melyekről tegnap döntött a bíráló-bizottság. Molnár Viktor államtitkár elnöklésével Bárczy István polgármester, Lechner Ödön, Palóczy Antal s Málnay Béla építőművészek voltak a zsűri tagjai. Az első díjat, a szövetség nagy aranyérmét, Lajta Béla építőművész kapta, a második, hatszáz koronás díjat Stobbe Ferenc építőművész, a harmadik díjat pedig Lichtmann Győző székesfővárosi mérnök.” (Budapesti Hírlap, 1911. november 27.)

A következő évben újabb pályázatot írtak ki, de ezek a tervek soha nem valósultak meg – az 1908-ban csak ideiglenes otthonnak szánt Népszínház épülete egyre inkább „Nemzetiként” honosodott meg a közbeszédben. Jól érzékelhető ez az épület 1965-ös lebontásáról szóló cikkek, visszaemlékezések szövegéből – mindenki a Nemzeti épületét, a Nemzeti otthonát siratta...

A hatalmas új színház akusztikája eleve a zenés művek előadását szolgálta, nézőterén pedig volt elegendő hely a gyarapodó nézősereg számára. Az 1875-ben elkészült Népszínház a polgári szórakoztatás új fóruma volt, nem a nemzeti színházi gondolat otthonának szánták (az előző évtized folyamán Molnár programjában még benne foglaltatott a nemzeti ideál, a nyelvművelés, a magyar színi irodalom segítése és hasonlók, erre utalt az épület felirata is: „Hazafiságot a nemzetiségnek”.). Vállalkozó bérlő-igazgatók álltak a Népszínház élén, a népszínmű- és operett-színészek az épp akkor kijelölt Nagykörútra művészbejárójával támaszkodó színház színpadáról emelkedtek a századvég sajtójának szárnyán a sztárságig.

 

A Népszínház

A színházalapítók koncepciója szerint az új intézmény programján három színjátéktípus jelenik majd meg, a korban a legnépszerűbbek: népszínmű, bohózat, vígopera/operett. A népszínmű populáris (és a falusi életet idealizálva, nem reálisan bemutató) második korszaka jelentette a Népszínház virágkorát.

Az igazgatók közül az első a színházat hat évig vezető Rákosi Jenő író, színműíró volt. Rendezett nála Molnár György is, zenekarát Erkel Elek (Erkel Ferenc második fia) vezette. Az alapító társulatban a vezető színésznő, Blaha Lujza mellett szerepelt Kassai Vidor (aki korábban két esztendeig Jászai Mari férje volt). Blaha állandó partnereivel, Vidor Pállal (aki maga is népszínműszerző volt) és Tamássy Józseffel lépett fel, de ott játszott már a következő időszak legnagyobbja, Pálmay Ilka, a fiatal és később Kolozsvárra szerződött Sziklai Emília. Csepreghy Ferenc mondható a legsikeresebb szerzőnek a Népszínház első korszakában – az ő népszínműveinek dalai közül még ma is ismerős például a Piros, piros, piros… vagy a Rózsabokorban jöttem a világra… kezdetű. Sokszor százas szériákat is elértek a sikerprodukciók, amihez hasonlóra korábban nem volt példa hazánkban.

Rákosi után Evva Lajos vette át a Népszínház igazgatását. Neki 16 év jutott a direktori székben. Evva az operett-korszakot indította el, ami azután más színházakban folytatódott az új évszázadba fordulva. A Népszínházat igyekezett a Nemzeti mellé emelni szervezetileg is, megalapította például a színház saját nyugdíjintézetét. Evva társulatában tag volt az előző igazgató, Rákosi Jenő húga, Szidi (akinek nevét színiiskolája kapcsán ismerjük). Evva Lajost Porzsolt Kálmán író, újságíró követte. Az ő igazgatása idején szerződött a színházhoz a századforduló, sőt szinte a fél 20. század egyik legmeghatározóbb primadonnája, a különleges, szélsőséges, de ünnepelt Fedák Sári.

A Népszínház azonban az újabb és újabb színházak megnyílásával elveszítette vezető szerepét, s a két utolsó direktor, Vidor Pál és Máder Rezső (zeneszerző) nem tudta a csődtől megmenteni a színházat. Vidor öngyilkos lett a gazdasági összeomlás miatt, a színház vezetésével egy esztendeig küszködő Népszínházi Bizottmány után Mádernek még sikerült 1907-ben egy népszínműpályázattal (melynek nyertese Csiky Gergely A nagymama című színművének zenés változata lett) figyelmet keltenie, de az operabemutatókkal próbálkozó igazgató végül föladta. 1908 júniusában bezárt a Népszínház, megszűnt a társulat.

 

Az Opera

A Nemzeti második vetélytársa az operai és balett-repertoár méltó otthonául emelt „sugár úti palota” lett, bár az Operaház szintén nemzeti (királyi/állami) színház volt mindvégig, Nem is lehetne másképp, hiszen a végigkomponált zenés és táncművek előadása a nagy apparátus (szólisták, kórus, balettkar, zenekar, látványos vizuális elemek és színpadtechnika, a közönség elvárásainak megfelelő kiállítás és reprezentatív épület) fönntartása, működtetése, valamint a drága produkciók bemutatása csak állami költségvetési finanszírozással biztosítható. A 19. század utolsó negyedére megváltozott az operarepertoár és a közönség is. A nagyromantika és a nemzeti opera lelkes, széles publikumának helyét a zenei és vizuális értelemben is egyre kifinomultabb produkciók elit közönsége foglalta el. Az opera populáris műfajból a műértőknek szólóvá lett. Az Ybl Miklós tervei alapján 1875 és 1884 között fölépült pompás Operaházba már nem az Erkel Ferenc Meghalt a cselszövő kórusát együtt éneklő tömeg váltott bérletet, hanem az arisztokrata és nagypolgári nézők. Nekik épült a palota, a Királyi Opera neoreneszánsz nézőtere és dísztermei.

 

Próbálkozások, kevés kísérlettel
A világháború a színházban – Molnár Ferenc egyik legkülönösebb művét, a Fehér felhőt 1916-ban mutatta be a Nemzeti. A képen a korszak legsikeresebb magazinjának a különkiadásán hirdetik az előadást Bajor Gizivel és Rajnai Gáborral. A Fehér felhő ma is szerepel a Nemzeti repertoárján

A Nemzeti Színház „aranykorának” sikereit, repertoárját és előadási stíluseszközeit Paulay Ede határozott és nagyon korszerű koncepciója határozta meg. Halála után, 1894-től mind a színház vezetése, mind a művészi munka terén nehézségek támadtak. Az adminisztratív vezetés számára, melyre az állami színházak (a Nemzeti, az Operaház) közös intendánsainak is nagy befolyása volt, különösen a gazdálkodás vált központi témává, miután a közönség megritkulván alig volt bevétel. Nagynevű vezető színészek vidéki körutakra indultak vendégszerepelni Pesten sikert aratott szerepeikben, egyes örökös tagságot nyert művészek is hűtlenek lettek a Nemzeti Színházhoz, elszerződtek az 1896 óta alakult számos magánszínház valamelyikébe – vagy tanítani mentek a Színházművészeti Akadémiára. A legnagyobb port Jászai Mari két évados vígszínházi „kalandja” verte föl, aki gróf Keglevich István intendáns mértéktelenül konzervatív és nacionalista beavatkozásai miatti fölháborodásában lépett a konkurens színpadra.

A gazdasági és identitásválsághoz az az ízlésváltozás vezetett, melyhez az egymást váltó igazgatók (és intendánsok) irányítása alatt bizonytalankodó Nemzeti Színház sem műsorát, sem játékmódját tekintve nem tudott alkalmazkodni. A 20. század első másfél-két évtizedében mind a társadalom, mind a kultúra átalakulóban volt, újrastrukturálódott az előző évszázadok feudális alapú szerkezete, megerősödött a polgári ízlés, sőt, újabb rétegek emelkedtek színházi nézővé is.

A helyzetet súlyosbította a világháború, majd a forradalmak káosza, értékvesztése is. Az 1914-es év nyarán például a teljes társulatot kényszerszabadságra küldték, s csak a következő év elején állt helyre a működés. Angol vagy francia művek a háború alatt nem kerülhettek színre kultúrdiplomáciai okokból. Időnként még a klasszikusok, például a Bánk bán is megcsonkíttattak áldozatául a cenzúrának. A világháború végére a nyomor szélére sodródott a Nemzeti néhány színésze, örökös tagja is, számukra segélyeket eszközölt ki Ambrus Zoltán, aki 1917-től volt igazgató. És 1919 őszétől következtek az igazolóbizottsági eljárások. Bármennyire igyekezett is Ambrus védeni színészeit, dolgozóit, a tárgyalásokat követő tüntetésektől, szinte pogromoktól alig tudta megmenteni például Beregi Oszkárt vagy Paulay Erzsit (a volt színidirektor leányát). Lugosi Béla önként távozott a Nemzetiből (s lett Hollywood legnagyobb magyar sztárja mint Drakula). Ambrus két csapda közt lavírozva próbálta vezetni a színházat: a politika és a szegényedő közönség elmaradása okozta anyagi csőd között. S amikor már-már konszolidálódni látszik a Nemzeti helyzete, 1922-ben megérkezett a fölmentése.

 

Válságban a Nemzeti

A Paulay utáni igazgatók sorában Beöthy László (1900-1902), azután a főrendezőből végül 1908-ban direktorrá kinevezett Tóth Imre, majd Ambrus Zoltán (1917-1922) ugyan próbált arculatot adni a patinás együttesnek, de az erősödő versenyben csak ideig-óráig sikerült visszanyerni a közfigyelmet és a pozitív kritikai ítéletet.

Az ifjú Beöthy (akit nagybátyja, Rákosi Jenő ajánlott a posztra, Rákosi Szidi fia volt, s feleségül Blaha Lujza színésznő lányát, Soldos Sárit vette) rövid igazgatása alatt kerültek aktuális színművek a Nemzeti deszkáira (Csehov, Gárdonyi Géza, Hauptmann műveit Beöthy hozta a színházba), s megújította a társulatot is. A későbbi felívelő korszakot fémjelző Hevesi Sándort rendezőként ő szerződtette. Az 1903-ban a Király Színházat megalapító Beöthy itteni rövid karrierjét követően Somló Sándor színész-igazgató (1902 és 1908 közt) erőteljes gátat támasztott a korszerű irányzatoknak az akadémizmus jegyében.

1896-ban megnyílt a Vígszínház, majd gyors egymásutánban alakultak az újabb magánszínházak (Magyar Sínház, Király Színház, Operettszínház). A műfaji differenciálódás és a közönség bővülésének hullámait meglovagolva sorra nyíltak szórakoztató intézmények, kabarék, s a paletta másik szélén a művészszínházi típus legelső hazai képviselője, az 1904 és 1908 között működött Thália Társaság (rendezői közt Hevesi Sándorral), majd 1911-ben a Népopera (ma Erkel Színház) hatalmas szecessziós épülete. Mindez megosztotta az egyébként kiszélesedett publikumot, elvonta a nézőket a klasszicizálódott (vagyis gyakran avult műsort régies stílusban adó) Nemzetitől.

A Nemzeti Színház helyzete, pozíciója az állami/nemzeti státusz és a múlt érdemei ellenére bizonytalanná vált. Újra kellett volna definiálni a „nemzeti színházi” programját, karakteres arcot adni műsortervének és játékstílusának. „A Nemzeti Színháznak kötelessége, hogy fáklyavivő legyen. Fel kellene emelnie magához a közönséget, nem pedig leszállnia hozzá” – írta Jászai Mari.

Erre az újragondolásra azonban nem került sor egészen a következő időszak kezdetéig, amikor a Nemzeti többszörös főrendezőjét, Hevesi Sándort nevezi ki a kultuszkormányzat a színház élére 1923-ben. A provizorikus időszak direktorai (vagy intendánsai) nem tudtak új, hosszú távú programot adni, koncepciót hirdetni, annak ellenére sem, hogy érzékelték a helyzet tarthatatlanságát és a válság jeleit.

 

Ambrus Zoltán
(Debrecen, 1861 – Budapest, 1932)


Regényíró, kitűnő novellista, műfordító, jeles irodalmi és színházi kritikus, a Nemzeti Színház igazgatója. Jogi egyetemet végzett, majd Párizsban tanult, később tisztviselő lett. Az akkor bankigazgató Arany László (Arany János fia) fedezte fel fiatal munkatársa írói képességeit. Tehetsége és műveltsége folytán hamarosan tekintélyt vívott ki a fiatal írók körében. A Fővárosi Lapok, A Hét, a Jövendő, a Budapesti Szemle majd a Nyugat munkatársa lett. A Klasszikus Regénytár egyik alapítója volt, többek között ő fordította a Bovarynét. Legfontosabb regénye a Midasz király, a Giroflé és Girofla című műve pedig a vidéki színészetről szól.

Az „írók írójának” nevezett nagy tekintélyű irodalmár 1916-tól volt a Nemzeti Színház dramaturgja, a drámabíráló bizottság tagja. Bajor Gizi egyik felfedezője, művészetének rajongója volt, állítólag kijelentette: „Bajornak nemcsak minden szerep való, hanem meggyőződésem szerint, minden szerep elsősorban csak neki való”.

Az 1917 és 1922 közötti évekre eső igazgatósága idején még tartott az első világháború, kitört és elbukott az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, megszületett a trianoni döntés és hatalomra került Horthy Miklós. Az intézményt mindezen válságokon keresztül a rá mindig jellemező apolitikussággal, a műveltségbe és a művészetbe vetett hittel vezette. 1922-ben távolították el az igazgatói székből. Visszavonult, az írásnak élt, és hosszas betegeskedés után hunyt el.

 

Időugrás és déjà-vu

Nagyon hasonló szituációba került egyszer később is a Nemzeti. 1978-ban az országosan 1949-ben államosított színházszervezet középpontjaként definiált színház fokozatosan (az 1960-as évek elejétől) veszített karakteréből, a többi színházak között megjelentek az önálló műhelyek, sajátos rendezői színházak és a kísérletezők. Ekkor a „sok kis nemzeti színház” között kellett volna meghatározni a Nemzeti feladatait és lehetőségeit, irányait, amire azonban sem a kormányzati kultúrpolitika, sem a színház adminisztratív vezetése nem volt képes. Jönnie kellett egy új művészeti vezetésnek. Ki is nevezték Székely Gábort és Zsámbéki Gábort, a sikeres fiatal színházvezető-rendezőket az igazgatói és a főrendezői posztra, de ez a lépés nem várt fordulatot hozott a Nemzeti és az egész magyar színházi struktúra történetében. „A Gáborok” ugyanis nem nemzeti színházi, hanem művészszínházi programmal indultak. A társulat és a Nemzeti közönsége nem tudott maradéktalanul azonosulni elképzeléseikkel, terveikkel, s a megoldást (de nem a Nemzeti Színház számára) végül a Katona József Színház hivatalosan 1982 januárjában történt önállósítása jelentette. A színház (a korábbi Belvárosi Színház épületében) akkor a Nemzeti kamaraszínháza volt, s itt hozhatta létre oly sikeressé vált művészszínházát Székely és Zsámbéki az 1981/82-es évad őszi kezdetekor. A Nemzeti akkori épületében pedig (a Hevesi Sándor téren) visszaállt a stagnálás, nem tudták fölvenni a művészi versenyt a Katonával és a később alakult új színházi intézményekkel.

 

Régi kontra új

A Nemzeti Színház identitásválságának voltak azonban belső okai is. A társulat az értékőrzés jegyében és a múlt aranykor, a Paulay korszak koncepcióján és játékstílusán nem akart, nem tudott változtatni. Úgy látták sokan, hogy az átalakuló világban éppen a megtartott hagyományokra van szükség a biztonság visszanyeréséhez. A színészek előadásmódja a századfordulóra lassan ugyan átvette a pszichológiai realizmus, az átélés egyes eszközeit, a karakterek belső megjelenítésének ideálját, de játékuk gyakran mégis külsőleges, patetikus, statikus, lassú tempójú maradt. Az előző korszak, a meiningenista együttesjáték eszménye harcban állt az új sztárkultusszal, a historizmus illúziószínházának látványvilága pedig vesztésre állt az új irányzatok vizuális elemeivel szemben. A konzervativizmushoz hozzájárult az is, hogy az épület és a technika az 1860-as évekbeli és az 1875-ös átalakítások után ismét elöregedett, már a Millennium esztendejében fölmerült korszerűsítése, a század első éveiben pedig egyértelművé vált, hogy a társulat nem folytathatja a munkát a több mint hetvenéves, korszerűtlen és tűzveszélyes házban.

 

1908-ban a Nemzeti költözni kényszerült.

Hogy ez nem volt vitáktól mentes, jó mutatja a Pesti Hírlap 1908. június 25-i számában megjelent cikk: „A hajléktalan Nemzeti Színház. Van itt Budapesten egy nemzeti intézményünk, amire valamikor nagyon büszkék voltunk, de most már alig törődik vele valaki. Az öreg Nemzeti Színházról van szó. Az épülete roskadozó. Újat kell építeni. De míg ez fölépül, addig nem tudnak hajlékot kapni számára.”

 

Folytatódik az ideiglenesség:
Nemzeti a Népszínházban


A Blaha Lujza téren álló Népszínház neoklasszicista, oszlopos-timpanonos homlokzata a városközpontra (a Duna felé) nézett. A patkó alakú, három emeleten 50 páhollyal rendelkező nézőtéren 1407 ülő- és 475 állóhely volt. Az 1875-ös megnyitása idején korszerűnek számító színház világítását 392 gázláng és 140 csillár adta. A színháztól kissé távolabb (ma Csokonai utca) 1895-ben egy tornyot is építettek. Ez biztosította gépészetével és kazánházával a Nagykörút alatt átvezetett alagúton át a Népszínház vízellátását: a színpadi záporberendezést, a hidraulikus színpad- és függönymozgatást és a gőzfűtést, és ez szolgált az elektromos rendszer központjaként is. A Népszínházban mindvégig, 1965-ös lebontásáig 110 voltos egyenáram működtette a berendezéseket, hiszen a színház hálózatát a városi elektromos rendszer előtt alakították ki, az nem volt összekötve a közüzemmel. A torony mellett épült föl az üzemház, melyben a díszletfestő és -építő műhelyek, jelmezvarrodák működtek – a színházak államosítása, 1949 után pedig a Színházak Központi Műtermei.

A Nemzeti 1908-ban költözött át a Népszínházba. A zenés előadásokra épült (s ekkor már 33 éves) teátrum akusztikája, színpadának, színpadnyílásának túlzott, hátsószínpadának kicsire szabott mérete, és a nézőtér alig voltak alkalmasak szószínházi előadások játszására és befogadására. Az épület „kongott”, amint a színészek fogalmaztak a bejárás alkalmával. Nem volt korszerű a színpadtechnika, nem volt (még sokáig) forgószínpad. Az addigi néhány kis süllyesztő helyett hidraulikus alsógépezetet építettek be, mely két, egyenként 1,90×9,50 méteres „utcát” jelentett. A korábbi kézi személysüllyesztőket hidraulikussá alakították. A vasfüggönyt is víznyomás működtette, de a felsőgépezetet továbbra is kézihúzók alkották.

A nézőtér mérete kedvezőbb volt, mint a régi Nemzetié. De a széksorokat és páholyokat meg is kellett tölteni estéről estére. A háborús években ráadásul fűteni sem tudták a színházat előadások alatt.

 

Újra ideiglenes otthonban

A csődbe ment és megüresedett hatalmas Népszínház lett a Nemzeti otthona. A megoldást mindenki ideiglenesnek gondolta. Már 1908 előtt megkezdték egy immár állandónak szánt Nemzeti Színház fölépítésének előkészületeit. Nem egy „új Nemzetiét”, hiszen az eddigi ház sem annak emeltetett: Pesti Magyar Színházként nyitotta meg a kapuit. Az első elhelyezési pályázat, majd a tervpályázat eredménye is megszületett 1911-ben. A pályadíjat Lajta Béla egyik terve nyerte el.

1913-ban megkezdték a Rákóczi úton állt „régi” Nemzeti épületének a bontását – megszentelt köveiből készült Jászai Mari síremléke. („Ti ittátok be lelkem lángját, / régi színházunk kedves kövei. / Ti fogadjátok már ismerős öletekbe / kilobbant poromat” – áll a sírkövön. Jászai rendszeresen kijárt saját síremlékéhez, melybe azután 1926-ban tértek földi maradványai.)

1915 volt, amire a romokat eltakarították a belvárosi csomópontból. De ekkor már zajlott a háború…

 


Sirató Ildikó

 

Az illusztrációk forrása:

Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának gyűjteménye, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Színháztörténeti képeskönyv,

Szekér László: A Nemzeti Színház építésének 150 éves története

(2018. január 7.)