– Ez a Tóték lesz! Az őrnagy fogadása!
Ebből a virágcsokor-töredékből felismerte?!
– Ennek a csokornak nagyon fontos szerepe van az előadásban. Ezzel várják Tóték az őrnagyot.
Hányszor kapta már meg ezt a csokrot!
– Fogalmam sincs. Talán már százszor is megérkeztem Tóték falujába, hogy kipihenjem a front fáradalmait. De nem is az az érdekes, hogy hányszor, hanem hogy mióta játsszuk. Ennek a darabnak, ha jól emlékszem, 2004-ben volt a bemutatója. Tizenhárom éve! És azóta ugyanazzal a szereposztással, ugyanabban a díszletben, ugyanazokkal a kellékekkel játsszuk.
Nem unja még?
– Egyáltalán nem. Mindig minden ugyanaz, mégis mindig minden más. Változik a helyszín, változik a közönség, mi is változunk. Minden este újra és újra meg kell teremteni ezt a világot, fel kell építeni az előadást. De nem a Tóték az egyetlen ilyen régen, folyamatosan játszott, vagy egy-egy alkalomra felújított, esetleg valamilyen fesztiválra, nyári játékra meghívott darab. Évek óta műsoron tartott, eredetileg a beregszászi színházban bemutatott előadás például a Három nővér, vagy A szarvassá változott fiú! A Szarvasnak elkészült a filmváltozata és nemrég a Nemzetiben a „harmadik olvasata” is. A Csehov-egyfelvonásosokat pedig – ha jól számolom – húsz éve játsszuk, és mindig kapunk újabb meghívásokat, és mindig megtelik a nézőtér… Én is mindig felfedezek benne újabb ízeket.
Meddig lehet műsoron tartani egy előadást!
– Ez sok mindentől függ. Előfordulhat, hogy a színészek közül valaki megbetegszik, vagy nem lehet egyeztetni, akkor vége! De más oka is lehet annak, ha valami végképp lekerül a műsorról! Változik a világ, ami tegnap még fontos volt, érdekes, az lehet, hogy ma már senkit sem foglalkoztat. Nem tudom… De nézze csak! Kész a puzzle! Régi kép… Az őrnagy kicsit megöregedett…
Pár perc sem kellett egy jelenethez!
– A színpadon azért nem áll össze ilyen könnyen! Most csak egy állókép részleteit kellett összeillesztenem. Az előadásban – ahogy az életben is – benne van az összes, néha nagyon bonyolult emberi kapcsolat, az emberi játszmák finomságai, az ok-okozati összefüggések, a hatás-ellenhatás… A színpadon semmi sem történik véletlenül.
Amikor először láttam – beregszászi vendégjátékként – a Tóték-előadásukat, feltűnt az elején egy finom utalás: nagyon jól megidézte, parodizálta Latinovits Zoltánt! Kié volt az ötlet?
– Nem emlékszem, hogy állt össze ez a jelenet. Nem tudnám már megmondani, mi volt az, amit a rendező, Vidnyánszky Attila kért tőlem, és mi volt az, amit én magamtól hozzátettem. Így utólag nehéz lenne különválasztani az összeadódott elemeket, a közösen kitalált, kidolgozott részleteket, amelyekből aztán kiválasztódik a lényeg és megszületik az előadás. De azt semmiképpen sem mondanám, hogy a Tótékban parodizálnám Latinovits őrnagyát. Ismertem a filmet, a legnagyobb ámulattal néztem őt is, és a többi színészóriást: Sinkovits Imrét, Páger Antalt, Dégi Istvánt… Abból származhatott ez a parodizálásnak nevezett gesztus, hogy lehetnek az életben olyan helyzetek, amelyekre hasonlóan reagál az ember.
Az iskolában a tanárait biztos utánozta!
– Ezt miből gondolja?!
A korábbi interjúiban azt is többször elmondta, hogy az iskolában mindig megnevettette a többieket!
– Nem tudok parodizálni! Ahhoz olyan képességekre vagy adottságokra van szükség, amelyek belőlem hiányoznak. Hogy mivel nevetettem meg a többieket, azt nem tudom, de az biztos, hogy sokat szerepeltem, és hamar észrevettem, hogy másoknak is tetszik, amit csinálok. Lehet, hogy gyerekként sokat bohóckodtam, ezért az iskolai előadásokban én kaptam a könnyedebb szerepeket.
Gondolom betlehemezett is!
– Persze!
És a süket öreg volt, akin mindenki nevetett!
– Nem! Én az angyal szerepét kaptam! Kicsi voltam, szőke, angyalarcú kisfiú… Ezért tanácsoltak el a tánccsoportból is!
De énekkaros volt?!
– Bekerültem az iskolai énekkarba, de ott sem én voltam a szólamvezető! Sőt! Az a helyzet, hogy én nem tudok énekelni! Ezt is sokszor elmondtam már…
De én nem hiszem, hogy ne tudna énekelni! A Fodrásznőben például – miközben szenvedélyesen léggitározik – énekel is. Pontosan érzi a ritmust, és helyén van a dallam is…
– Időnként talán sikerül eltalálnom egy-egy hangot! A főiskolán voltak zeneóráink, tanultunk énekelni is, de mindenkinek jobb, ha hallgatok.
Pedig lehetett volna akár táncos komikus is!
– Most hogy mondja: egyszer talán érdekes lenne kipróbálni! De eddig még eszembe nem jutott, hogy milyen jó is lenne, ha táncos komikus lehetnék. Elég abszurd ötlet! A főiskolán, Kijevben természetesen voltak mozgásóráink, de nem az operettre készültünk. Igaz, itt a Nemzetiben szerepet kaptam ám az Operett című előadásban. Ezzel a darabbal meg is nyertük a lengyelországi Radomban a Gombrowicz-fesztivált. Csakhogy ebben az abszurdban a szerző – és a rendező, Andrzej Bubień is – éppen arra használta a műfaj paródiáját, hogy megmutassa hazugságainkat, a hamis szerepjátékokat. Nem akarom megbántani azokat, akik kedvelik a klasszikus operettet, de az nem az én világom. Azt viszont szeretem, ha az előadásainkban szerepet kap a zene, a tánc, a mozgás…
Jó, hogy szóba került a mozgás! A kritikusai is gyakran kiemelik akrobatikus mutatványait, már-már túlmozgásos bravúrjait…
– A túlmozgás is jellemezhet egy embert! Lehet, hogy több olyan szerepem volt már, amikor pörögnöm kellett, mert úgy kívánta a szerep. De arra is tudok példát mondani, amikor alig kellett megmozdulnom. Ilyen volt a T. S. Eliot-darab, a Gyilkosság a székesegyházban, abban Becket Tamás szerepét játszottam, és szinte csak akkor mozdultam, ha az egyik helyről a másikra álltam.
III. Richárdként viszont rappel, brékel, szaltózik, a Brecht-darabban, Galilei szerepében is akrobatikázik, a Fodrásznő-előadásokon a székeken ugrálva fut neki a falnak… Ezeket a mutatványokat a rendezők kérik vagy saját bravúrok?
– A színpadon minden mozdulat az előadás érdekében történik, a darab lényegéből következik. Nincsenek, nem lehetnek magánszámok, egyéni bravúrok, mert akkor szétesne az egész. A próbák a rendező elképzelésének megfelelően kezdődnek, a színész természetesen igyekszik megtenni mindent, amit kér tőle a rendező, de magunkból is hozzáteszünk mindent, amit tehetünk, aztán meg mi hozzuk működésbe az előadást. Persze hiába kérné tőlem bárki is, hogy másszak a falra, ha nem tudnék a falra mászni. De amíg bírom, megpróbálom. Sőt, időnként kérés nélkül is megmutatom, ha úgy érzem egy helyzetben: ilyenkor falra mászik az ember!
Megnéztem az egyik ismert bulvárlapunk internetes felületén: összesen négy cikkben szerepel...
– A bulvárból kevesebb is sok lenne!
A négy bulvárcikkből három valamelyik balesetével foglalkozik. Megsérült a Mancs-film forgatása közben, tavasszal volt egy közlekedési balesete…
– Ezek valóban megtörténtek. Sőt, annak idején még Debrecenben a Fodrásznő premierjét is el kellett halasztani, mert a próbán leestem a díszletről. De nem hiszem, hogy sokkal több balesetem lenne, mint bárkinek ezen a pályán. Időnként tényleg veszélyes feladatokat kapunk, és úgy kell mozognunk, mintha az lenne számunkra a legtermészetesebb. Elég egy rossz mozdulat, egy kis figyelmetlenség, és kész a baj. Veszélyes pálya ez!
Mivel tartja magát edzésben?
– Itt a színházban állandó edzésben vagyok. Régebben sokat fociztam, aztán már csak futottam, ha volt egy kis időm. Most a motorbalesetem után még vigyáznom kell a mozgással, óvatosabb vagyok.
Előadás előtt van valami szokása, szertartása? Egyáltalán: mennyi idő kell az átalakuláshoz?
– Ez darabonként, szerepenként különbözik. Az biztos, hogy minden alkalommal, minden előadás előtt átnézem a szövegkönyvet, végig gondolom az egészet. Mindig más, hogy mennyi időt töltök a felkészüléssel, mikor jövök be előadás előtt a színházba, mikor iszom meg a kávém...
Bonyolíthatja a helyzetet, hogy ugyanannak a darabnak különböző szerepeit is játszotta. Az ember tragédiájában volt már Ádám és Lucifer is. Inkább Ádám? Vagy inkább Lucifer?
– Azt hiszem, Lucifer közelebb áll hozzám, de Ádám sem idegen. Mindkét szerep nagyon összetett, és feltételezik egymást: egyik sem értelmezhető a másik nélkül. Ezt is át kellett néhányszor gondolnom… Ez a történet is Beregszászból indul! Ott kezdtük a Tragédia próbáit Vidnyánszky Attilával, aztán a premier Salgótarjánban volt. Az ottani Madách-ünnepségekre kaptuk a meghívást, majd játszottuk sokfelé Kárpátalján és Magyarországon is. Néhány év múlva Zsámbékon, az egykori rakétabázison készült el a második változat, majd a harmadik a szegedi Dóm téren. Ezek mind-mind különböztek, de mindvégig Lucifer voltam a kíméletlen szókimondásával, az összes kétségével, bizonytalanságával. A legnagyobb változást a debreceni bemutató jelentette számomra. Azt is Attila rendezte, de én Ádám lettem. Színenként, koronként változik Ádám szerepe, nem könnyű feladat ez sem! De Lucifer is végig jelen van az előadásban.
Volt már olyan feladata is, amikor ugyanabban az előadásban kellett több szerepet játszania!
– Minden lehetséges! Meg ugyanannak az ellentéte is!
Az Ahogy tetszik-előadásban színészként azt játszotta, hogy lány, Rosalinda, aki azt játssza, hogy fiú… Az ilyen duplacsavar esetében lehet csak igazán nehéz az átalakulás!
– Ezeknek a gyors váltásoknak is megvannak a szakmai fogásai. Néha jelmezcserével vagy csak apró gesztusokkal is jelezhető a változás. De elsősorban mentálisan, fejben kell megoldani az ilyen feladatokat.
A civil életben is hasznosítható lenne ez a szakmai tudás! Néha jól is jöhetne egy kis kaméleonkodás?!
– Az már hazugság lenne, csalás, ha a színpadon kívül is megpróbálnék valamilyen szerepet játszani. Ha véget ér az előadás, én újra csak Trill Zsolt vagyok. Igyekszem mindig magamat adni. De az összes színpadi szerep is leginkább abban segít, hogy minél jobban megismerjem azt az embert, aki én vagyok.
Egy-egy előadás után mennyi időre van szükség, hogy ismét visszatérjen civil önmagához?
– Ha minden rendben ment, ha működött az előadás, akkor könnyen megy az átállás. Levesszük a jelmezt, lemossuk a sminket, teljesítettük a feladatot, megtettünk mindent, amit megtehettünk. Kész! Mehetünk haza. Ha viszont valami nem működött, nem érzem, hogy hatott volna az előadás, akkor tovább zakatol bennem a kérdés: hol a hiba, mit rontottunk el, hogyan kéne legközelebb másképpen csinálni...
Pedig nem szereti az improvizálást!
– Igen, azt szoktam mondani, hogy nem szeretem az improvizálást, ha valaki megkérdezi, hogy vagyok a rögtönzésekkel. Tényleg nehezen viselem a színpadon a váratlan helyzeteket, pláne az öncélú rögtönzéseket. Az meg különösen zavar, ha valaki csak azért áll elő valami újdonsággal, hogy felhívja magára a figyelmet, hogy ,,kiragyogjon a karból”. Ezzel tönkre is teheti az előadást. Viszont ha egy stabilan felépített előadás esetében történik valami változás, az egészen más. A biztos alapok nagyon fontosak, és persze a megbízható, egymásra figyelő, egymást értő kollégák esetében sem lehet gond a rögtönzésekkel.
A régi beregszászi csapat tagjaival nyilván félszavakból értik egymást!
– Néha még szavak nélkül is! Nyilván az új kollégákkal mindig több időre van szükség az összeszokáshoz. De gondolom, így van ez más társulatok vagy meghívások, vendégszereplések esetében is.
Egészen frissen, a napokban mutatták be a Sátánfattya című filmet, amelyben az egyik főszereplő. Legalább félszáz filmben játszott már. Eljár castingokra is. Lehet, jobban érdekli a mozi, mint a színház?!
– Ha megtisztelnek azzal, hogy meghívnak egy castingra, akkor elmegyek. Örülök, ha gondolnak rám. Szeretem a filmezést, az is egy fantasztikus világ, de csak a színház érdekel igazán. Itt estéről estére, a nézők szeme láttára kell megteremtenünk egy világot. A színházi előadás olyan, mint valami sűrítmény, és nekünk kell kibontanunk, megmutatnunk az emberi lényeget.
Mit csinál, ha éppen van egy kis szabadideje?
– Színházba megyek! Mindig a színházban vagyok. Na, jó, azért ez így túlzás! De az biztos, igyekszem megnézni itt a Nemzetiben a kollégák előadásait és a vendégjátékokat is, ha pedig még mindig van egy szabad estém, akkor elmegyek más színházakba.
Képes nézőként átadni magát az előadásnak? Vagy mint szakmabeli figyeli, mi és hogy történik a színpadon?
– Ha nézőként megyek a színházba, akkor néző vagyok. Igyekszem elengedni magam. Nincs is ezzel semmi gond, ha bevonz az előadás, akkor azt nézem, nem tudok mással foglalkozni. Egyébként meg elkezdem figyelni a környezetem, megpróbálom kitalálni, kik ülnek mellettem, hogyan reagálnak a színpadi eseményekre. De még akkor sem hagyom ott az előadást, ha nem köt le, ha unom az egészet. Ha valami nagyon nem tetszik, akkor elkezdek azon gondolkodni, mit kellett volna másképpen csinálni, én hogyan rendeztem volna meg egy-egy jelentet vagy akár az egész előadást.
Szívesen rendezne?
– Nem. Nem mernék rendezni. Néha mondom a magamét, de tudom, hogy a rendezés több annál, mint amit én tudhatnék. Nekünk szerencsénk volt, mert Vidnyánszky Attila indított el bennünket ezen a pályán, aki abszolút felkészült, átlátja az egész színpadi világot, és képes pontosan meghatározni benne az ember, a színész helyét. Neki köszönhetjük azt is, hogy nemzetközileg is elismert rendezőkkel dolgozhatunk. Már Debrecenbe olyan kiváló művészeket hívott, mint Andrzej Bubień, Viktor Rizsakov, Silviu Purcărete.
Hogy sikerült áthidalni a nyelvi különbséget?
– Elég jól sikerült!
A lengyel Bubień, az orosz Rizsakov esetében nyilván segíthetett az „orosz kapcsolat”, de Purcărete más irányból érkezett. Hogy sikerült szót érteni a romániai születésű, Franciaországban élő rendezővel?
– Purcărete zseniális rendező. Nem tudom, mi a titka! Csak ritkán szólal meg, akkor sem beszél sokat. Inkább figyel bennünket, bedob néhány gondolatot, és hagyja, hogy játsszunk, aztán megint csak figyel, majd bólint, amikor már úgy testben és lélekben is megtörtént az átlényegülés. Még Debrecenben rendezte a Scapin, a szemfényvesztőt, itt a Nemzetiben az Ahogy tetsziket, ebben a szezonban pedig jön a Cseresznyéskert. Csehov is az egyik nagy kedvencem! Bubień is kiváló rendező, igazi pedagógus, érti a színészek nyelvét. Vele Debrecenben dolgoztunk először, és az Oblom-off a POSZT-on megkapta a közönség díját, én pedig a legjobb férfi főszereplőnek járó elismerést. A következő évben, 2010-ben Rizsakov rendezése kapta a POSZT-on a legjobb előadás díját, és itt kell megjegyeznem, hogy a legjobb női alakítás díját a címszerepet játszó Szűcs Nelli, a feleségem kapta meg!
Azt nem kérdezem, hogy a magyarországi magyar rendezőkkel voltak-e nyelvi nehézségei…
– Pedig ez is jó kérdés lenne! Igaz, hogy régebbről ismertük egymást Zsótér Sándorral és ifj. Vidnyánszky Attilával – vagy ahogy mi hívjuk: Kisatival – is, aki a III. Richárdot rendezte, de egészen más volt közöttünk a kapcsolat. Zsótérral korábban filmek kapcsán találkoztunk, Kisatit pedig gyermekkora óta ismerem, aztán voltak közös színházi bemutatóink is. Úgy érzem, velük is sikerült megtalálnunk a közös nyelvet.
A sikert bizonyítja, hogy Zsótér Sándorral kétszer két díjat is nyertek. Az ifj Vidnyászky Attila által rendezett III. Richárd címszerpéért a legutóbbi POSZT-on pedig megkapta a legjobb férfi színész díját.
– Az ember örül az elismeréseknek, de ettől még minden nap újra és újra bele kell pusztulni ebbe az egészbe, aztán újra kell kezdeni. Ez benne a szép, hogy újra lehet kezdeni…
Itt a Nemzetiben több kolléga is bemutatta már az önálló estjét! Mikor láthatjuk Trill Zsolt előadását?
– Minden elismerésem azoké a kollégáké, akik egyedül is színpadra mernek állni, és képesek folyamatosan fenntartani a közönség érdeklődését. Nem tudom, mikor lesz önálló estem. Fogalmam sincs, mi is lehetne az igazán nekem való téma. Sok kedvencen van: a nagy klasszikusok, József Attila, Csehov, de szeretem a mai szerzőket is. Nagyon jókat ír Viripajev is. Tőle tavaly mutattuk be Rizsakov rendezésében a Részegeket. Még bármi lehet. De még időm sem volt az önálló esten gondolkodni. Tényleg sokat játszom!
Mindig csak játszik?
– Néha azért dolgozom is…
Filip Gabriella
| fotók: Eöri Szabó Zsolt
(2018. január 6.)
