15 éves az új épület • 180 éves a Nemzeti Színház
nemzeti-történet • második rész
Mert a Nemzeti Színházat nem a név teszi, hanem az alapítás, a fenntartás és a működés körülményei és feltételei, az ezekkel összekapcsolódó országos hatókör, az esetleges kiváltságok, valamint a minőség és a műsorpolitika. Vagyis nemzeti a színház, ha az országgyűlés (mint a nemzet legfőbb hatalmi szerve) hozza létre törvény erejével, s biztosítja fönntartását, működését is az ország központi költségvetéséből. S nemzeti a színház, ha művészi működése és minősége országos példát és mintát szolgáltat minden más színház számára, ha műsorkínálatával (mint rangsorban is „első” színház) betölti a teljes közönséget kiszolgáló, a magyar nemzeti nyelvet és irodalmat (zenét s más művészeteket) egyre magasabbra emelő és korszerűsítő funkcióját. Ha él kiváltságaival: tagok előszerződtetése, színi iskola működtetése, nyugdíj és örökös tagság adományozásának jogosultsága.
A nemzeti romantika műsorpilléreit a hazai klasszikus és kortárs, valamint a külföldi klasszikus és kortárs művek bemutatása adta, s első Nemzeti Színházunknak mind a szószínpadon, mind a zenés színjátékok terén elöl kellett járnia a nemzeti színi repertoár kiépítésében.
A Nemzeti Színházat már nem volt elég a korábbi elveknek és álmoknak megfelelően működtetni, az új korszakban a megváltozott igényekhez és követelményekhez kellett igazítani a repertoárt és a játékstílust. Az országgyűlési finanszírozás fejében, mely biztosította a tagok fizetését és a produkciók bemutatásának költségeit éppúgy, mint a ház fönntartását és működtetését, megváltozott a műsorrend: a nemzetépítő, az identitást erősítő, a társadalmi érdekegyesítést szolgáló művek és stílusjegyek jelentek meg a színen, s vitték át színházunkat a romantika korszakába. A közönség hazafias lelkesedését kielégítő történeti tárgyú darabokkal, a népszerű zenés színjátékok magas színvonalú előadásaival, a színpadi illúziókeltés egyre nagyobb hatású eszközeivel, a színészi alakításoknak a romantikus zseni-kultuszhoz is kapcsolódó egyénítésével. Leáldozott hát a síró-éneklő iskola művi beszédmódjának, a szerepkörök átjárhatatlanságának, a színészi eszközök megmerevedésének. A Kisfaludy Károly és Katona József vitézi játékai helyett krónikásdrámákat (a romantika Shakespeare-fordításait) vagy nemzeti történeti tragédiákat játszottak Vörösmarty (Czillei és a Hunyadiak), valamint Szigligeti és olyan mára elfeledett írók műveit, mint Czakó Zsigmond, Vahot Imre, Hugó Károly vagy Obernyik Károly. Megjelentek a műsoron a francia nagyromantika alkotói is: Victor Hugo, Dumas, Scribe. Az itáliai és német operák – Bellini és Donizetti után Verdi, Beethoven, Meyerbeer szerzeményei – mellett a magyar romantika első operaszerzői debütáltak: Erkel, Doppler Ferenc, Thern Károly. A vígjátékok immár polgárokról s polgároknak szóltak: a Tisztújítást író Nagy Ignác mellett Szigligeti és Obernyik, valamint Degré Alajos, Eötvös Károly nevét említhetjük. Megjelent a bécsi és francia mintáit egészen átformáló magyar népszínmű is Szigligeti Ede fellépésével. Régóta játszott Shakespeare-szerepeiket átdolgozva fizikai alkatukat szinte figyelmen kívül hagyó alakításokat mutattak be színészeink, s a közönség valódi közösségi akcióknak lehetett részese a nézőtéren.
A romantika színházában az érzelmeké volt a főszerep (ellentétben a „klasszikus vándorszínészetnek” a felvilágosodás ideológiájára és ideáljaira építő hatáseszközeivel). A színészi átlényegülés, a kifejezés, a fizikai adottságokat is feledtető energiasugárzás megvalósítása lett a feladat. És az együttes-játék. Ehhez szükség volt a dramaturgiai ívet átlátó, az eszközöket a fő cél, az illúziókeltés érdekében egyeztető, a játékot szervező feladatkörének önállósulására is: az 1860-as évekre a szerzőétől és a színészétől elkülönült a rendező funkciója.
Az illúziót szolgálta a színpadtechnika fejlesztése is. Az országszerte szaporodó új színházakban már nem csak festett, hanem építészeti díszletelemeket is alkalmaztak, bútorok és kellékek segítették a színészeket. A jelmezek egyre jobban jellemezték a karaktereket, sőt, megjelentek a történeti viseletek is (addig a színészek saját ruháikban, a kortárs divat szerint öltöztek szerepeikben). Nálunk az első történetinek nevezhető jelmezt 1833-ban Bartha János öltötte magára Zrínyi szerepében.
A korábbi mechanikus szövegtagolást és nem értelmező beszéddallamot (ezt nevezzük síró-énekelő előadásmódnak) fölváltotta a romantikus előadási stílus, mely továbbra sem volt közel a természetes beszédmódhoz, de jobban szolgálta a szöveg megértését és a költői eszközök élvezetét. Mesterségesen lassított és mélyített hangú előadás jellemezhette a kor színészeit, s az érzelmi hangsúlyok és hangmagasság-váltások intenzitása. A színészi mimikát és gesztusokat is túlzottnak éreznénk ma már, mégis nagyon kifejezőek lehettek, és a figura egyénítésében a korábbinál nagyobb változatossággal kaptak szerepet. A szigorúan szabályozott szerepkörök határai átjárhatóvá váltak, egy hősszerelmes a következő estén drámai hőst, intrikust is játszhatott. A Bánk bán 1833-as kassai ősbemutatóján Ottó szerepében föllépett Egressy később Bánk is volt, de játszotta (nagy közönségfigyelmet keltve és Petőfit az első magyar mimografikus, a színészi alakítást leíró és értelmező kritika megírására indítva) III. Richárdot is. De ugyanígy szélesedtek a színésznők és az operaénekesek szereplehetőségei is. A romantika a nézőtéren is megjelent: egyes színészek mellett szinte pártok alakultak, vitatva egyik vagy másik nagy művész alakításait. Egressyvel szemben állt például a „Szép Marci”, azaz idősebb Lendvay Márton pártolóinak csoportja, és a rajongók hangos tetszésnyilvánítással vagy épp fújolással fogadták a színpad hőseit újabb és újabb szerepeikben.
A Nemzeti évadjai augusztustól augusztusig tartottak, és a teátrum szinte minden nap játszott. Általában évi 30-50 premiert adtak, és ezek több mint egyharmada zenés színjáték volt. A látogatottsági adatok azonban azt mutatják, hogy míg az operaelőadásokon megtelt a nézőtér, a szószínház harmadházakat (vagy még annál is kevesebb nézőt) vonzott. Az 1838-39-es évadban Donizetti Szerelmi bájitalára egy estén 1865 néző volt kíváncsi, a Hamletet Egressy jutalomjátékaként 728-an látták. Kivételes sikere volt például a Thern Károly zenésítésében színre került tündérbohózatnak és Gaál Sándortól A peleskei nótáriusnak, amelyeket 2330 fizető néző látott egy 1838-as októberi estén.
Az 1839 és 1843 között heves tollharcokban zajlott vita drámapártját az első igazgató, Bajza József vezette, aki a „színházat a nemzeti fejlődésre, a nyelv pallérozásának előmozdítására és az erkölcsiség bővebb kimívelérére” szolgáló intézménynek gondolta. Bajza, aki 1839-ben többek között az operai túlsúly miatt mondott el az igazgatásról, a magyar dráma és színművészet ügyét féltette a túlságosan népszerűvé vált, és többnyire nem magyar nyelvű, vagy gyengén fordított – ám több bevételt hozó – operák térnyerésétől. Az operapárt vezetője Erkel volt, szerződtették az európai hírű szopránt, Schodelné Klein Rozáliát, az új művészeti programot pedig a színházat 1843-tól igazgató Bartay Endre teljesíti ki: népszínművekkel és a zenés darabokkal igyekezett a nem magyar ajkú pesti közönséget és a nyugatias ízlésű arisztokráciát elcsábítani a Német Színháztól, és támogatni a romantikus nemzeti opera megszületését. Bartay írt ki pályázatot a Himnusz és a Szózat megzenésítésére is: a nyertesek Erkel és a Nemzeti vezető színészének Egressy Gábornak az öccse, Béni voltak. Amikor 1844-ben bemutatták Erkel legnagyobb sikerű művét, a Hunyadi Lászlót, a vita elült. A zenés színjáték megerősítette helyét a Nemzeti műsorán. (Szinte szó szerint azonos érvekkel folyt színházi vita sokkal később is, amikor a Madách Színház az 1980-as évek elején egyre erőteljesebb léptekkel vált esztétizáló klasszikus drámai színházból musical-játszó intézménnyé.)
Az opera mellé ekkor zárkózott föl a szórakoztató zenés művek legújabb típusa is, az 1843-ban bemutatott első magyar népszínművel, Szigligeti Ede A szökött katona című darabjával. A francia melodráma és vaudeville, az osztrák tündérbohózat és a magyar vígjátékhagyomány elemeiből kialakított színjátéktípus lett a leghatásosabb színházi eszköz a kulturális érdekegyesítésre. A formálódó nemzeti polgárközönség előtt szólt a népről, melyet ekkor nem társadalmi, hanem etikai értelemben definiáltak. A magyar népszínmű első korszakában a szereplők köre a társadalom egészét átfogta, színhelyei között falu és város egyaránt (Pest különösen gyakran) szerepelt. Zenéjét népies műdalok adták (Erkel, Egressy Béni, Szerdahelyi József és mások tollából). Ez a színjátéktípus vált első sikerhullámát, majd a szabadságharc bukását követően a leghatékonyabb értékőrzővé is, ahogyan Jókai fogalmazott: Szigligeti „népszínművei egy egész új irodalmi ágat honosítottak meg, mely tisztán a nemzeti, de azért is hat annyira a nemzeti lelkületre vissza.” Amikor az önkény és megtorlás szinte lehetetlen cenzurális föltételeket szabott a magyar Nemzeti Színház működésének, a nemzeti romantika művészi és közösségi eredményeit egy-másfél évtizeden át a népszínmű tartotta meg Szigligeti mellett olyan szerzők néhány művével, mint Szigeti József, Egressy Béni. A magyar romantika nagyrészt emiatt maradt fönn, némiképp zárványként Európa közepén oly hosszú ideig. Az új irodalmi, zenei és színjátékstílusok hullámai csak az 1860-as évtized második felétől érhették el a hazai nyilvánosságot. S nemzeti ideálvilágából az 1870-es évtizedben fordult ki a magyar művészet, részben akkor is megőrizve az átromantizált értékrendet (a historizmus kultuszában), csak nehezen engedett a másutt már az 1850-es évek elejétől teret hódító polgári, s később a lélektani realizmusnak.
A forradalmi események Pest-Budán már 1849 júliusának elején, országosan Világosnál torkolltak fájó bukásba. Ezt követően nem engedte a cenzúra a Nemzeti Színház műsorára az elmúlt két esztendő sikerdarabjait. Már a címek alapján is érthető, miért nem tetszettek ezek a hatalomnak: Márczius Tizenötödike, Egy táblabíró a martiusi napokban (Dobsa Lajos, valamint Szigeti József vígjátéka), a győztes vajdasági csatákat felidéző Csata Fehértemplomnál című némajáték, az Egy magyar kivándorlott a bécsi forradalomban című Obernyik Károly-bóhózat, s mind közül a leghatásosabb: Szigligeti krónikásdrámája, a II. Rákóczi Ferenc fogsága. Csak a régebbi műsordarabok kerülhettek színre, s német nyelvű előadások is. A legelső új magyar színjáték vigasztaló karácsonyi ajándék volt a színház titkárától, a korábban színészként és fordítóként, későbben pedig direktorként is nagy szerepet játszott Szigligeti Edétől: 1849. december 21-én megszületett a Liliomfi, színészetért (és a szerelméért) a kitagadást vállaló, örökségéről is lemondani kész fiatalember történte. A biedermeier magyar teátrista figurája máig sugározza, hogy milyen fontos volt a színház a romantika generációinak számára.
Sirató Ildikó
(2017. október 31.)