15 éves az új épület • 180 éves a Nemzeti Színház
nemzeti-történet • első rész
Előbb volt a színház, s utána a nemzet. Hosszú utat kellett bejárni ahhoz, hogy legyen Nemzeti Színház. 180 éve, 1837. augusztus 22-én nyitotta meg a kapuit Nemzetink jogelődje, a Pesti Magyar Színház, az első magyar nyelvű állandó teátrum Pest-Budán. A reformkor egyik vágyott csúcsintézményeként fölépült színház nem pontosan olyan volt, amilyennek a tervezők és álmodók képzelték. S nem is olyan, mint amit a mai közönség nemzeti színházként ismer.
Röpke évtizedek
Az első magyar vándortársulatok – a 18. század utolsó harmadában járunk – a németektől tanulták el a színjátszást, még ha a magyar nyelvű színjátékok szerzői és propagálói a kezdetektől a népnyelv használata és művelése mellett a magyar szellem és karakter megjelenítését is elvárták a játszóktól. A vándorszínészek missziója olyan eredményt is hozott a magyar kultúrában és nyelvhasználatban, mellyel a felvilágosodás, majd a reformkor programadó értelmisége nem is bízta meg a magyar színházcsinálókat. Ez pedig – a német anyanyelvű közönséggel is megharcolva – a magyar beszélt köznyelv egységesítése volt, ami a hazai színjátszás magyar nyelvűségéért küzdő színészeknek néhány röpke évtized alatt sikerült! A magyar hivatásos színházi működés első három évtizede során a szaporodó kis és nagy társulatok keresztül-kasul bejárták az országot, a magyarok lakta Kárpát-medencét, s a művészi hatás és a szimpátia által is segítve nemcsak elfogadtatták közönségükkel a színpadról hangzó magyar nyelvet, de segítettek a közösségi azonosságtudat kialakításában is. A nézők gyorsan megszokták, hogy a társulati tagok mindegyike, saját nyelvjárásában bár, de magyarul szól, s megértették az általuk előadott szövegeket, még a magas igényű történeti tragédiákat, vagy a felvilágosult erkölcsnemesítő mondanivalóval operáló érzékenyjátékokat is.
Ekkor született a nemzet fogalma is. A nemzeté, ami más, több mint a „nép”, és több mint a közösség tagjainak vagy kisebb csoportjainak összessége. De a foglalkozási, a regionális, vagy az egyazon érdeklődés alapján alakuló közösségek összekötő ereje nem elég egy nemzetnyi nagy egység létrehozására. Ahhoz valami más kell: közösségi identitást egyesítő energiák. Elindult a nyelvújító mozgalom, a magyar történelem és népkultúra kutatása, megismertetése, a művészetek fejlesztése, különös tekintettel az irodalomra. Néhány évtized alatt nagy eredmények születtek, ami megnyitotta az utat a nyelv, a kultúra, majd a nemzet egységének létrejöttéhez, az úgynevezett érdekegyesítő politikához, amit azután már a reformkor vezető gondolkodói, alkotói és politikai nagyjai vittek tovább.
Pompás, állandó, magyar
A nemzet gondolata, a nyelv kérdése, s az egyik legnagyobb hatásúnak gondolt (s annak is bizonyult) fórum, a színház ügye igen sokakat foglalkoztatott. A vándortársulatok, már a legelső, magyarul hivatásos színházat csináló pest-budai és kolozsvári együttesek is tudatosan vállalták a nemzetteremtő és nemzetépítő feladatokat, de a napi gyakorlat sok megalkuvást és kompromisszumot hozott. Mindig ott volt azonban előttük a cél, hogy állandó színházat alapítsanak a városokban a szórakozni és művelődni vágyó magyar és polgári közönség számára. Csakhogy előbb a városok népességének magyarrá és polgárrá kellett lennie.
Az első hivatásos magyar színtársulat, a Kelemen László (1762–1814) vezette együttes 1790. október 25-i budai, Várszínházbeli bemutatkozása a magyar nyelvű színjátszás születésnapja. Az ezt követő négy évtizedben irodalmárok, politikusok, színházcsinálók fogalmazták meg, mi kell ahhoz, hogy végre pompás állandó magyar színház álljon Pozsonyban, Kolozsvárt vagy Pest-Budán A pozsonyi Frendel István nyugalmazott császári és királyi százados német nyelvű 1779-es röpirata teljességgel feledésbe ment ugyan, végül mégis hasonló módon jött létre első nemzeti színházunk, mint ő gondolta. A Kelemenék indulása körül bábáskodók közül Kazinczy (aki sérelmezte, hogy nem az ő Hamlet-fordításával, hanem a könnyedebb Igazházival indult a társulat karrierje), majd az író Kármán József is megfogalmazta elképzeléseit. Így tett később Kultsár István is, a második pesti magyar színtársulat vezetője (Buzdítás a nemzeti theátrom felépítésére, 1815), aztán Katona József (Mi az oka, hogy Magyar Országban a’ játékszíni Költő-mesterség lábra nem tud kapni? 1821), Kölcsey Ferenc (Játékszín, 1827) és még sokan.
Kolozsvár, Miskolc, Balatonfüred
A század legelején a Kelemen vezette társulat 1796-os bukása után egészen 1833-ig nem állomásozott tartósan egyetlen magyar társulat sem Pest városában. Fölmerült ugyan a magyar lakosság arányait tekintve Pestnél jobb helyzetben lévő vármegye által állítandó magyar játékszín gondolata, de ekkoriban még a Bécsből sokkal erősebben pártolt német színház tervei sem valósulhattak meg. Reményteljesebb volt a helyzet, amikor a pesti Királyi Városi Színház (1812–1847) megnyitásával a néhány éve Pesten és Budán is próbálkozó magyarok beszállásolhattak a középkori pesti városfal 1815-ig állt Duna-parti Rondellájába. Az egyre erősebb és népszerűbb társulat vezetését 1813-ban a színigazgató, mecénás és szakíró Kultsár István (1760–1828) vette át, de a pesti magyar és szerb közönség számára egyaránt kedves történeti műveket is játszó társulat állandósulása ekkor mégsem sikerült. Kultsár ugyan sem energiáit, sem pénzét nem kímélve nagy tervet dolgozott ki egy magyar nemzeti teátrum mielőbbi fölépítésére Pesten, még telket is ajándékozott e célból. Kísérlete kudarcot vallott, vidékre távozott. Még nem volt érett a helyzet, a közönség, a játszók és a szerzők közössége egy magyar színház állandósulására. A növekvő városokban is csak a vándortársulati működésnek volt gazdasági esélye, ideiglenes otthonokban.
Eközben 1821-ben Kolozsváron megnyílt a legelső magyar kőszínház, amelyet 1823-ban a miskolci követett. Balatonfüreden 1831-ben a korábbi ideiglenes nyári színkörök helyett kőszínház épült Kisfaludy Sándor munkálkodása eredményeként, amelynek homlokzatán a következő fölirat állt: A hazafiság a nemzetiségnek. Azaz: a hazafias lelkesedés adománya a nemzetnek.
Vetélkedő koncepciók
Az 1830-as évek elején Pest vármegye anyanyelvi bizottsága és a Tudós Társaság kezdeményezései nyomán újra megélénkült színházi röpirat-irodalomba Széchenyi István is bekapcsolódott. 1832-ben adta ki Magyar játékszínrűl című dolgozatát. Az építendő színház helyét és a színház nemzeti jellegét illetően szinte mindenki egyetértett. A magyar színháznak Pest-Budán kell fölépülnie, s nemzeti sajátosságát és függetlenségét közösségi fenntartással kell biztosítani. Volt, aki még uralkodói segítséget remélt a pártolói összefogás mellé, de Széchenyi határozottan elutasította ezt a megoldást. Nem csatlakozik a vállalkozáshoz – írta – „egy oly színház létére, melyet közvetlen valami udvar vesz gyámola alá, s minden lehető szükségit nagy tehetséggel s erős kézzel pótolgatja.” A vármegyei bizottság és Széchenyi tervei több ponton is eltértek egymástól. A gazdálkodás Angliában megismert modern elveire támaszkodó gróf csakis akkor látta kivihetőnek az ügyet, ha a részvénytársasági pénzalapot előre összegyűjtik a vállalkozás megindításához, míg a vármegye szakértői – a megszokott feudális ügymenetben bízva – a gyűjtés megkezdését, az első fölajánlások vételét követően belevágtak volna a tervezésbe és építésbe.
Vita volt a helyszín körül is. Széchenyi előbb a József-piacot (a mai József nádor teret) tartotta megfelelő területnek, és nem az 1834-ben Grassalkovich Antaltől Pest vármegye tulajdonába került – akkor még – külvárosinak számító telket a mai Rákóczi (akkor Kerepesi) út és a Múzeum körút sarkán (végül mégis ott épült föl a színház). A vármegye a nádor döntése nyomán ingyen hozzájutott egy másik, a pesti Duna-parton fekvő telekhez is, mely a mai Széchenyi István tér északi oldalánál helyezkedett el (ahová 1865-re a Magyar Tudományos Akadémia székháza épült). Ez utóbbi fölajánlásnak Széchenyi különösen örült, mivel a terveiben szereplő állandó Duna-híd pesti hídfőjéhez állított nemzeti teátrum mindkét institúció értékét és fényét emelte volna, s egységbe hozhatta volna a terület kulturális és társasági funkcióit a gazdaságiakkal (a híddal, a gőzhajókikötővel, az árutőzsdével). A színházépület terveinek mintáit Párizsból kérette meg Széchenyi, akinek elképzelése szerint az arisztokrácia és a polgárság együtt lenne tanúja a nemzeti érzelmű előadásoknak. A Grassalkovich-telekre nézve Telepi György javaslatai alapján kezdődött a sokkal egyszerűbb kivitelűnek szánt színház tervezése. A budai színtársulat színésze, darabírója és színpadgépész-díszletfestője 1835-ben készített leírásait és terveit azután ifjabb Zitterbarth Mátyással módosíttatták – a pesti klasszicista építészet meghatározó alkotójának ez volt az első jelentős megbízása.
Széchenyi jóslata
Bár a Duna-parti telek dolga még függőben volt, Pest vármegye 1835 augusztusában úgy döntött, hogy haladéktalanul megkezdi az építkezést a Grassalkovich-funduson, és szeptemberben az első kapavágás is megtörtént. A vármegye az építkezés megindítására hivatkozva megszüntette a Várszínházban 1832 óta játszó s nehezen működő magyar társulat támogatását, de a pártolás dologi eszközeit, a színházat és berendezését, a könyvtárat, a kottákat és a jelmezeket továbbra is rendelkezésükre bocsátották. Egyúttal, tekintettel a Pesten folyó építkezésre, folyamatos játszásra kötelezték őket, hogy a közönség ne szakadjon el a színháztól éppen a megnyitást megelőző hónapokban. Pest vármegye tehát nem a pénzügyi erők megosztása mellett döntött, hanem egyedül az építkezésre összpontosított. Abban is bízva, persze, hogy a munkálatok megkezdése az önkéntes összefogásnak és az adakozásnak is lendületet ad. Elképzelésük bevált. A színházi alap lendületesen gyarapodott, a vármegyei gyűjtés folytatódott.
A két színházterv még mindig párhuzamosan haladt, a pozsonyi országgyűlésen Széchenyi elképzelésére országos gyűjtést kezdeményeztek. Erre az építkezést felügyelő Földváry Gábor, Pest vármegyei alispán a nádorral, a Városszépítő Bizottság elnökével megegyezett: ha az országgyűlés a Duna-parti színházépítés mellett dönt, a Kerepesi úti ideiglenes épület színi tanodául szolgálhat a jövőben s a város használatába kerülhet. Az építkezés ellenőrzésébe ekkor vonták be Pest képviselőit is, cserébe a város adómentességet biztosított a Grassalkovich-telekre, továbbá hozzájárult az építkezés költségeihez. Ekkor Széchenyi is megszólalt. Pozsonyból küldött cikket Néhány szó a magyar játékszín körül címmel a Társalkodó című folyóirat 1835. október 31-i számába, s ebben figyelmeztetett, hogy ha Pest vármegye ideiglenesnek tekinti épülő színházát, azzal az állandó magyar színház ügyét akár fél évszázadra is visszavetheti. A Nemzeti Színház építéstörténete sajnálatosan és sokszorosan igazolta a gróf borúlátását. A Kerepesi úti épület 1908-ig, 71 éven át szolgált a Nemzeti hajlékául, s további ideiglenes otthonok után az első, valóban a Nemzeti Színház számára készült épületet csak 2002-ben nyithattuk meg Budapesten – a Duna-parton, ahogyan annak idején a gróf is képzelte.
Felügyelt igazgató
1837-ben a Kerepesi úton ütemesen folyt a munka, a polgárok kedves időtöltése volt az építkezés megtekintése, Széchenyi is kilátogatott néhányszor a helyszínre. De haladt egyidejűleg a vármegyei gyűjtés is. A Pesti Magyar Színház közhasznú részvénytársaságnak alapíttatott, azaz nem ígért osztalékot a jegyzett részvények után, mert az esetleges működési nyereséget a színház javára fordították volna. Így ez a vállalkozási forma lényegében a színházpártolás új, polgári megoldását jelentette. A fölajánlások és adományok az ország minden részéből érkeztek – különösen, miután a Széchenyi kezdeményezte terv 1836-ban elbukott az országgyűlés előtt. Az arisztokraták, a városok, községek, vármegyék, birtokosok mellett közösségek, céhek, testületek, és a korábban Budán és Pesten állomásozott magyar társulatok közönségét adó polgárok és értelmiségiek is csatlakoztak. A részvényjegyzésen kívül sok iparos és kereskedő termékeit és munkáját ajánlotta föl a színház javára. Ez már olyan összefogás volt, mely a nemzetté válás programjának megvalósulását bizonyítja: valóban működött a társadalmi érdekegyesítés. Az alapítók pedig bíztak abban, hogy a következő országgyűlés majd véglegesen rendezi a színház kérdését, s nemzeti fenntartásba veszi – ami 1840 áprilisában meg is történt.
Az igazgatóválasztmány elnöke a vármegye alispánja, Földváry Gábor volt, s az első három esztendőre választott igazgatónak, Bajza Józsefnek sok gondot okozott az általa képviselt vármegyei gazdálkodási felügyelet. 1837 nyarán előbb a színház személyzetének tagjait választotta ki a választmány, s az igazgatót csak ez után jelölték, ezzel is megkötve a kezét. A társulat magvát az 1833 és 1837 között a Várszínházban játszott együttes tagjai alkották, s melléjük a vándorszínházakból és a vidéki bérlőtársulatokból csak néhány színészt szerződtettek Pestre. A Bajza (és Földváry) által szervezett együttesbe való bekerülés legfőbb szempontja az volt, hogy a színész képes legyen az új, a romantikus színészet eszközeit elsajátítani és alkalmazni. A tapasztalat és a népszerűség csak másodsorban játszott szerepet a szerződtetéseknél. Ez természetesen komoly személyes sérelmeket okozott.
„A lehetetlenség dacára”
A színháznyitásra – Vörösmarty szavaival: „mintegy a lehetetlenség dacára” – többszöri halasztás után végre 1837. augusztus 22-én került sor. A ház még nem volt teljesen befejezve, a közönséget homokbuckák, meszesgödrök fogadták a bejárat körül, a színészek is a festő-mázoló munkásokat kerülgették. A színháznak a közelgő szeptemberi nagy vásárok idején történő megtöltése is veszélyben volt a bérlethirdetés késése miatt. Elmaradt a soknyelvű üdvözlőversek kiadása, emlékpénz veretése, de szerencsére az Árpád ébredését – Vörösmarty Mihály alkalmi prológját – sikerült megjelentetni a nyitó estére. Vörösmarty műve mellé hosszú gondolkodás és sűrű sajtótalálgatások után végül a németből fordított Belizár című szomorújátékot választották a Petőfi Tintásüvegjéből ismert Megyeri és Szentpétery számára.
Ezen az estén a magyar közönség joggal és méltán ünnepelhetett, hiszen egy sok évtizedes terv valósult meg. Az ünnep másnapján már a mindennapi működés kijózanító gondjaira kellett választ adni. Vajon eltartja a közönség a színházat? Kitől, mekkora támogatásra számíthatnak (ha számíthatnak)? Milyen műsorpolitikát kövessenek?
Sirató Ildikó
(2017. szeptember 28.)
