Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +36 1 476 6800
2019. december 9. - Natália Napja

Saját hidak

Mátray László az otthonos magabiztosságról és a vendég bizonytalanságáról, kis és nagy szerepekről, lucernakaszálásról és az őrület veszélyeiről

Két éve játszik a Nemzetiben, kétlaki életet él – és két lova van. Mátray László az erdélyi Sepsiszentgyörgy Tamási Áron Színháza és a budapesti Nemzeti között ingázik. A János vitézt vagy az Isten ostorában Attilát alakító művész arról is beszél, hogyan segít neki a szerepformálásban a bivalyszelidítés vagy a kutyahűség.

 

Mátray László

A 2010-es Kaszás Attila-díj nemcsak a színészi teljesítménynek, hanem a közösségért végzett munkának is szól. Nehéz volt a sepsiszentgyörgyi évek után Budapesten beilleszkednie?

– Amikor először eljöttem, erős félelem volt bennem, de ez természetesen változott. Most már nehezen tudom elképzelni az életemet a pesti játék, a nemzetis előadások és kollégák nélkül. A Nemzeti számomra kikapcsolódás is, egy kis kilépés a megszokott, kisvárosi környezetemből. Közegem továbbra sincs Pesten, de nem is hiányzik. Szívesen bejövök a Nemzetibe egy-két órával az előadás előtt, beszélgetünk, rákészülünk az előadásra. Szentgyörgyön ez nincs, de az ottani kisközösséget sem tudnám nélkülözni: a dörzsölődést, a kollégák régóta ismerős reakcióit.


A Nemzeti közönsége János vitézként ismerhette meg 2014 márciusában. Akkoriban elárulta, nehezen szokja meg a fővárosi közeget. Azóta eltelt több mint két év, mennyit változott Kukorica Jancsi és mennyit ön?

– Vidnyánszky Attila János vitéz rendezése nem sokat változott a kezdetektől, én viszont visszavettem a ráfeszülésből. Már jobban el merem engedni magam, de még mindig nem érzem azt a szabadságot, mint Szentgyörgyön.
 

Ez a színházról vagy a közönségről szól?

– Rólam. Játszottam már a szentgyörgyi társulattal is a pesti Nemzetiben, és volt bennem egy plusz drukk. A Fösvényt és a Vízkeresztet adtuk elő, előbbi kifejezetten jól sikerült, mégis éreztem magamban némi bizonytalanságot. A Tamási Áron Színházban a színpad repedéseiben megülő porszemet is ismerem, s az otthonosság miatt könnyebben lépek be a játékba. Budapesten például meghalnék, ha beugróként kellene játszanom, ilyen kétséges körülmények között nem tudnék játszani. Ott azt mondom magamban: bemegyek, és úgyis megoldom.


Ez a kollégáktól is függ?

– Igen. Ott tudják, hogy képes vagyok megformálni az adott szerepet, itt pedig mindig azt érzem, hogy be kell bizonyítanom a színésztársaimnak, hogy meg tudom csinálni. Ez nem rosszindulat vagy túlzott elvárás kérdése különben, inkább arról van szó, hogy Szentgyörgyön vagyok otthon, s ezért itt, a Nemzetiben a vendég bizonytalanságával mozgok. A Nemzetiben nekem kell a házhoz méltóan viselkednem, míg otthon a színház szabályait akár én is meghatározhattam. Ez a játékra is igaz, odahaza megtapasztalom, ahogy a színésztársak időnként hozzám alkalmazkodnak. Ez természetesen az összeszokottság miatt is lehetséges: ismerős közegben az ember magabiztosabban kezeli a rögtönzést igénylő, váratlan helyzeteket.
 

És bizonyára a két színház játék kultúrája közötti különbségből is fakad mindez.

– Hogyne. Vidnyánszky Attila koreografált rendezéseiben nincs nagyon idő és tér a rögtönzésre, hiszen bármi váratlan történik is, a színésznek adott pillanatban muszáj az előre meghatározott helyen lennie, különben borul a koreográfia. A színjátszás számomra azt jelenti, hogy megpróbáljuk a partner energiáját megérezni – hogyan, milyen hangsúllyal jutott el a saját témájához –, és nekem ehhez a hangvételhez képest kell reagálnom, és egyáltalán belépnem a játékba. Ezt nehezebb megtalálni úgy, hogy közben köt a koreográfia. Akad, amikor úgy érzem, hogy éppen lassítanom kellene a saját tempómat, de ezt a kimért idő miatt nem tehetem meg. Ilyenkor más eszközt kell választanom, ezeket a színészi eszközöket keresem. Ez egyrészt görcsössé tesz, másrészt kihívások elé állít.
 

Ez csak a Vidnyánszky-rendezésekre vonatkozik?

Mátray László

A Kaszás Attila-díjas színművész 1976-ban született Kézdivásárhelyen. A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem elvégzése után a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházhoz szerződött.

Játszotta a Bánk bán, az Ivanov címszerepét, Az ember tragédiája Ádámját. Az Yvonne, burgundi hercegnő című Gombrowicz-darabban nyújtott alakításáért 2008-ban díjazták a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak XX. Találkozóján. Hamletjét pedig a legjobb férfi főszereplő kategóriában jelölték UNITER-díjra (a legrangosabb romániai színházi elismerés) 2014-ben. Vállalt szerepet filmekben is: a Varga Katalin balladája című Peter Strickland-drámában, Joel Schumacher amerikai horrorjában, a Blood Creekben vagy Kostyál Márk hamarosan a mozikba kerülő Kojot című alkotásában.

2013 óta lép fel a budapesti Nemzeti Színházban, ahol János vitézként debütált, alakította Szindbádot, valamint a hun királyt az Isten ostorában, és játszik a Brandban is. Az évad végén Bánk bánként látható majd Katona József drámájában.

– Attila természetesen jól láthatóan koreografál, de más megközelítésben Zsótér Sándorra is igaz ez. Őt nem foglalkoztatja például, hogyan, milyen gesztusokkal fejezünk ki valamit, ő – ha lehet így fogalmazni – gondolatokat koreografál.


Vidnyánszky Attilánál nagy szerepeket játszik, Zsótérnál kisebbet. Melyik a nehezebb?

– Mindig is csodáltam azokat a színészeket, akik kevés szóval, rövid idő alatt is képesek „betölteni” a szerepüket. Kis feladatnak tűnik, pedig óriási szakmai jártasságot kíván: éppen csak megjelenik, talán még mondata sincs, mégis hiteles és hatásos. Ez olyan önbizalmat jelent, amit nagyon becsülök. Akinek nagyobb szerepe van, annak általában van ideje felvenni az előadás ritmusát, alkalmazkodni hozzá, és felépíteni a saját játékát. A szentgyörgyi társulat egyik nagy öregének, Nemes Leventének volt egy egyszavas megjelenése az Ilja prófétában, annyit kellett mondania: hát. Ebbe a rövidke szóba sikerült olyan tartalmat sűrítenie, amire kevesen képesek. Persze az egész rendezés épített erre a „hát”-ra, mégis olyan ereje volt, hogy az irigylésre méltó. Ez valami! De azért Nemes Levente is megszenvedte…


Önnek is volt ilyen megszenvedett szerepe?

– Mindegyik ilyen. De a rövid megjelenés más miatt is nehéz. Van ugyanis, hogy az embert a saját hiúsága kiragadja egy történetből, mert azt gondolja: ha csak ennyit akartok tőlem, akkor legyen ennyi. Nem jellemző ez rám, de nem tagadom: ez a kísértés is benne van ebben a helyzetben.


Korábban azt nyilatkozta: „Azóta, hogy a marosvásárhelyi színművészeti főiskolán Lohinszky Loránd tanárom óva intett: »Arra vigyázzon, nehogy pusztán egy díszes kulissza legyen!«, tudatosan ellenállok annak, hogy beskatulyázzanak.” Hogy áll ezzel az elhatározással?

– Ez a kimozdítás – az alapértelmezettől való eltérés – szerintem nagyon fontos minden színész számára. Nekem ritkán van alkalmam erre. Zsótér Sándor Brandját tudom talán ezek között a lehetőségek között említeni. Ibsen darabjában a címszereplő egyik ellenpontját, a bírót alakítom, egy cinikus-praktikus alakot. Nem szokványos szerepkör ez számomra, jól is esik.


Sepsiszentgyörgyi Hamletje is erre példa? Miközben herceg, büszke tartású ember, a darab a fiatalember sérülékénységéről szól.

– Határozottságunkkal gyakran éppen a sérülékenységünket leplezzük. Nem szeretjük, ha esendő pillanatainkban látnak minket. Így kezdtünk el annak idején Hamletről is beszélni: az ő konfliktusának nagyon fontos része, hogy az apai szellemnek nem tud megfelelni. A terhes örökség gondolata sokat segített a karakter megértésében.


Gogol Egy őrült naplójában ritkán látott arcát mutatja Sepsiszentgyörgyön: a daliás Mátray László magában beszélő, sebzett embert alakít. Hogyan született meg ez a könnytől párás szemüvegű figura?

– Gogol pétervári elbeszélését mindenképpen szerettem volna eljátszani. Az őrült naplója próbálásakor kiderült, hogy nehezen fogadok el külső szempontokat ennél a monodrámánál. Igazgatóm, a rendező Bocsárdi László segített, de egy idő után úgy éreztem, hogy én másként értelmezem a szöveget, mint ő, úgyhogy felajánlotta, hogy amikor szükségem van rá, jön, egyébként csináljam egyedül. Sokat kínlódtam, de végig kellett járnom az utamat.
 

Isten ostora


Egy kisvárosban él, Sepsiszentgyörgyön, de még onnan is kijjebb költözött, a közeli a szörcsei tanyára.

– Nem a színház miatt költöztem ki, ez a vágy régen megvolt bennem. Szinte véletlenszerűen kerültem a színház közelébe, felfigyeltem valakire, csatlakoztam egy diákszínjátszókörhöz, aztán megtetszett, jött az egyetem Marosvásárhelyen, és elszerződtem Szentgyörgyre… De mindig fontos volt számomra, hogy a valósághoz fűződő viszonyomat is fenntartsam. Színészként hagynom kell elvarázsolni magamat, hogy alakíthatóvá válhassak. Ezért jó érzés, amikor a tanyai teendők során olyan mondatokkal koppintanak az orromra, hogy le kéne már kaszálni a lucernát. Egyszer kora reggel próbáltam ébredezni, amikor az unokatestvérem már kopogott az ablakon: „Így nem fog meghízni a lovad!”


És hogyan megy a gazdálkodás?

– Egyelőre csak állatokat tartok, vagyis leginkább veszteséget termelek. Mostanára viszont eljutottam addig, hogy fákat is ültetek – természetesen pálinka készítésében gondolkodom. Korábban volt olyan év, hogy nagyapám két almafájáról kiváló pálinkát készítettünk. Negyvenhét fokosan elvágva, ahogy kell. Két éve pedig jó szilvatermés volt. Nagyon várom, hogy a tavaly ültetett körténk és cseresznyéink is teremni kezdjenek. Mindez fontos számomra, de a színészet mellett nem tudom azt mondani, hogy gazdálkodó vagyok.


Ráadásul kétlaki életvitellel.

– A szörcsei tanya nem is Szentgyörgy határában van, hanem 35 kilométerre onnan, vagyis ha otthon vagyok is, ingáznom kell. Szerencsémre kiváló embert találtam, aki kedvvel és hozzáértéssel gondozza az állatokat, amikor nem vagyok odahaza. Ez a kulcsa ennek, ezt Szarvas Józsitól tudom, aki úgy tartja fent az őrségi Tündérkertjét, hogy közben Pesten lakik, a Nemzetiben játszik. De szentgyörgyi színészkollégák között is akad, aki kiköltözött a városból.


Pedig a színház alapvetően városi műfaj. Miért kezdenek gazdálkodásba a színészek?

– Nekem legalábbis muszáj volt egy menekülési utat kiépítenem. Mára ez az én esetemben több is lett mentsvárnál, gyakran így is azonosítanak. Ha rólam érdeklődnek Szentgyörgyön, azt mondják: ő az, aki falun él. Védjegyemmé vált. Már az egyetemen eldöntöttem, hogy nem szabad minden hidat felégetni, mert nem akarok beleőrülni a színészmesterségbe.


Ez szükségszerűen ezzel járna?

– Hivatásnak tekintem a színészetet, de megvannak a veszélyei. Ha komolyan végiggondolom, azt hiszem, igen, ez vele jár. Hiszen mi önmagunk elvesztésével foglalkozunk. Ha nagyon következetesen végezzük a munkánkat, márpedig másképp nem érdemes, biztosan sérülünk ­általa.


Az állatai tehát segítik ennek elkerülésében. A négylábúakkal Kassai Lajos lovasíjásznál is meglehetősen magabiztosan bánt. Ez gyermekkorából következik?

– Nem, tömbházban laktunk, számomra is csak vágy volt a kutya, mint megannyi gyereknek. Így aztán, amikor édesapámat meglátogattam a hegyen – ő egy meteorológiai állomáson dolgozott a havasokban –, egy nap sétálni mentem egy ösvényen. Előfordult ott egy bernáthegyi, kishordóval a nyakában, ahogy a nagykönyvben. Mellém verődött ez a kutya, amit gyerekfejjel úgy értelmeztem, hogy ez az enyém. Ez persze nem volt igaz, de lélekben Alto mégis csak az én kutyám volt. Kassai Lajos kaposmérői tanyáját az Isten ostora próbafolyamata során látogattuk meg a társulattal. Sokan tartottak a bivalyoktól, de én készültem répával, és szívesen fogadtak az állatok. Korábban hasonlót éltem át, amikor megkértek, hogy a Székely Vágtán vezessem fel egy barátom lovát. Kicsit ideges állat volt, de mellettem mégis megnyugodott – ekkor határoztam el, hogy lovakkal fogok foglalkozni.


Ezeket a tapasztalatokat fel tudta használni a szerepformálásnál?

– A Kassai-birtok döbbenetes élmény volt: irigylésre méltó, ahogyan az íjjal, a lóval bánik, hatalmas ír farkaskutyái rendkívüli erőt és méltóságot árasztanak. A látogatásnak közvetlen hatását ugyanakkor nehéz megfogalmazni. Amikor a jurtában ültünk és Lajos a rendről beszélt, az izgalmas volt. Akkor már sokat beszéltünk a próbákon arról, hogyan lehet megközelíteni a hun király, Attila karakterét, aki a fél világ ura volt, rettegett és tisztelt uralkodó. Kassainál talán arra érezhettem rá, hogy az erő egyik kulcsa a nyugalom. Egyszerűen ismeri önmagát, ami miatt akár hibázhat is, hiszen tudja, milyen utat kell bejárnia. Én is keresem a magamét.

 


Lukácsy György

fotók: Eöri Szabó Zsolt

(2016. december 6.)