Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. április 19. - Emma Napja

Vélemény

Nézőpont - A krokodilus

Kilóg a krokodilláb – Mindent megpróbáltam...

Balázs Géza – Vekerdy Tamás

„Egyes jelenetek eljuthatnak a nézőközönség tűrőképességének határáig,
akkora a zaj, a mozgás...”

 
Balázs Géza - Kilóg a krokodilláb

 

Kilóg a lóláb… mondjuk, ha megmutatkozik valamiben valakinek a valós, rejtett arca… Ám krokodilláb is van, sőt krokodilfarok, sőt nagyra tátott krokodilszáj, amely a cselekmény egy pontján el is nyeli Ivan Matvejics hivatalnokot. Krokodilkönnyeket (hamis könnyeket) mutatnánk, ha megrendülnénk.  Ekkor belép a történetbe Szemjon Szemjonovics, az elnyelt hivatalnok barátja, aki valóban megrendül (és a cselekmény végéig megrendült marad), s úgy meséli a történetet. Az elnyelt hivatalnok sorsa abszurd fordulatot vesz: élve marad a krokodilban, sőt kezdi magát egészen jól érezni, új életet, új célt talál: „Elég csak elkülönülni valahol egy sarokban vagy akár csak bekerülni egy krokodilba, becsukni a szemed, és már rögtön ki is tudod találni a paradicsomot az egész emberiség számára”.


Ráismerünk a 19. századi orosz irodalom groteszk irányára: a kishivatalnok csinovnyik a színházban ráprüsszent a felettesére, és belehal a lelkifurdalásba (Csehov); vagy emlékezzünk az önálló életre kelt orra (Gogol). A krokodilban már nem hatnak a kinti félelmek, szabadon lehet gondolkodni, érvelni: „először mindent meg kell cáfolni: de innen a krokodilból olyan könnyű cáfolni: sőt, innen a krokodilból nézve mindent sokkal jobban lehet látni”. Végre lehet nagy kérdéseken gondolkodni, részben azért krokodilokoskodással, azaz hamis következtetéssel: „Én most ki fogok találni egy egész társadalmi rendszert, és – el se hiszed – hogy ez milyen könnyű dolog!” Hamis a krokodilus etimológiája is: falánkság. A görögök ugyanis kavicsféregnek nevezték el (krokos + drilos). De az irodalmon nem kérjük számon a nyelvtudományt.


Egy új, jobb világ foglalkoztatta Dosztojevszkijt. Kellett hozzá egy lóláb, ez esetben: krokodilgyomor. S mivel a történet abszurd, felkínálja a komikus lehetőségeket. A régiesen hangzó krokodilus – Szabó Endre fordításában A nagybácsi álma című kötetben – már 1911-ben megjelent. Schöplin Aladár a Nyugatban így értékelte (le): „Csöppet sem vétünk a nagy lélek iránt tartozó tisztelet ellen, ha megmondjuk, hogy ezek a zsurnalisztikai kényszerből írott novellák alig mutatnak valamit Dosztojevszkij nagyságából és a humornak inkább csak a szándékát lehet bennük megtalálni”. Pedig a történet remek, már csak azért is, hogy lássuk a „nagy lélek” másik arcát.


Ezt vitte színre a Nemzeti, s a ló-, azaz krokodillábat az orosz rendező helyezte el. Merthogy most, ebben a darabban nem a gondolkodás, a kimondás lehetősége, szabadsága került a középpontba, hanem sokkal inkább a körülmények. Ha már adódott ez a furcsa eset, éljünk vele okosan – mondják Dosztojevszkij színpadra lépő alakjai. Legyen belőle üzlet, a „gazdasági elv” amúgyis korszellem, legyen szalon, legyen társaság, legyen képzuhatag, média – leginkább: show. Mindenféle show volt már. De van-e eredetibb valóságshow annál, minthogy valaki a krokodil gyomrában tartózkodik, s onnan üzen? Mindehhez szép körítés kell, egy szalon, ahol krokodilmaszkba öltözött társaság illeg-billeg, táncol, őrült „krokodilzene” hatására bacchanáliát rendez. Egyes jelenetek eljuthatnak a nézőközönség tűrőképességének határáig, akkora a zaj, a mozgás, a pörgés, a mozi; de hát ez a cél, hatni mindenáron. A sokféle látványelemben megoszlik a figyelem, talán észre se veszi mindenki, hogy éppen mit csinálnak a krokodilusbőrbe bújt párocskák. Egy belógó krokodilláb: a bacchanália tetőpontján egy űrhajós beimbolyog, mint egy idegen égitesten végigtipeg az orgiában lihegő párok között, majd – ha jól láttam – szintén eltűnik a krokodilban.


Tetőfokra hág a valóságshow, amikor a világmegváltó gondolatokat szerteröptetni szándékozó Ivan Matvejevics valahogy kikecmereg a krokodilból, megkerülve a féktelenül tomboló társaságot kijön a színpad szélére, megtörli arcát és kissé kétkedve-kétségbeesve ránk néz… A történet végét nem mondhatom el. Annyit talán elárulhatok. Nincs vége. Sosincs vége. És Önök sem fogják tudni, hogy mikor és hol van a vége, mikor következzék, ha egyáltalán következhet a taps…


Merthogy emberek vagyunk: sem kinn, sem benn nem jó. Illetve, és ez lenne a mi dolgunk, ezért van például a művészet is, hogy megfordítsuk antropológiai fájdalmunkat, s olyanná tegyük életünket, hogy kinn is jó és benn is jó. Hogy megtaláljuk a paradicsomot, ha csak időlegesen is. Hogy ehhez a valóságshow-t felidéző óriási lórúgás kell-e, vagy például a főnök Tyimofej Szemjonovics demagóg programja a privatizációra és a földek visszabérlésére; esetleg elegendő egy érintés, egy halk szó, nem tudom. Kire ez hat, kire az.


Balázs Géza
(nyelvész)

 

 

Balázs Géza és Vekerdy Tamás

 

„a krokodil nem elég szép, nem elég jól kidolgozott – pedig itt pénz bőven van mindenre,
de mégsem működik a dolog”

 
Vekerdy Tamás - Mindent megpróbáltam...

 

Kedves István!


Mindent megpróbáltam, de hiába.


Megbuktam.


Megnéztem a darabot, elolvastam a szövegkönyvet – köszönöm! – és megszereztem (nem könnyen) az eredeti elbeszélést magyarul, Szabó Endre fordításában.


Mindhiába.


Amikor mentem a színház felé, még bizakodva gondoltam arra, hogy Dosztojevszkij – kamaszkorom szerelmetes szerzője – csak jó lehet, hogy egész életemben az orosz irodalom és színház rajongója voltam és vagyok (még a szovjet megszállás idején is, amit pedig gyűlöltem). Igaz, hogy inkább a Sztanyiszlavszkij-Csehov vonal az enyém, nem a mejerholdi, de nyitott vagyok erre is. Kicsit zavartak a tükrök, az üvegkalitka, ahogy beültem a nézőtérre, de aztán a krokodil felhúzása a csörlőn, az azért mégis valami. Próbáltam rábeszélni magamat, hogy ez a lánccsörgés már egyfajta zene, és a dolog nagyszabású (bár a krokodil nem elég szép, nem elég jól kidolgozott – pedig itt pénz bőven van mindenre, de mégsem működik a dolog).


Még a párocska elő-lebbenésekor is próbálja magát az ember rábeszélni a koreográfia értékelésére, és valamiféle élményt keresni és találni abban, amit látunk és hallunk, de ez egyelőre nem sikerül.


Viszont hamarosan főbe sújt a „Man merkt die Absicht, und man ist verstimmt”. (Goethe) Az ember észreveszi a szándékot és lehangolódik.


Miféle szándékot?


Kicsit gyanús már mindjárt az elején a gazdasági elv erőteljes hangsúlyozása. De ahogy a dolog előrehalad, előkerül a magántulajdon és a kapitalista és a külföld, amely parcellánként megvásárolja a földet és aztán aprózza, aprózza, aprózza, és végül is majd az összes föld az Európai Uniós (?) vállalatok kezében lesz. (Az Európai Uniós tényleg elhangzott a színpadon is, vagy csak a szövegkönyvben van?) Akkor aztán már bármilyen árat el lehet kérni bérleti díjként… Ilyen és hasonló direkt utalások hangolnak le. Mint ahogy az is, hogy a krokodilba zárt Ivan Matvejics azt reméli, hogy majd mindenki róla fog beszélni, történetét továbbadják, publikálják és nagy ember lesz, akire úgy néznek, hogy lehetett volna külföldi miniszter és kormányozhatott volna egy királyságot (holott ő tulajdonképpen egy senki). Ekkor hirtelen az a paranoid érzése támad az embernek, hogy a rendező és szövegkönyvíró tulajdonképpen állást foglal a Hodorkovszkij-Putyin konfliktusban, kicsúfolva a bebörtönzött, ezáltal híressé vált Hodorkovszkijt, amit azután megerősít később, hogy a spanyol királytól az ausztráliai bizottságig mindenki hősünk szabadlábra helyezését követeli…


Aztán amikor még az Örömóda is halkan felcsendül, és a bevillogtatott tévés vágóképeken Merkelt is felvillanni látjuk, akkor ez a részemről talán paranoid asszociációsor nagyon is megerősítést nyer.


Na, persze így a politika és a politizálás területére tévedtünk, de mentségünkre szolgáljon, hogy a szövegkönyvíró rendező csábí­tott ide.


Bevallom azt is, hogy igazából nem szeretem a szatírát, sokáig Molière-rel is bajom volt, de ez persze megváltozott, és ma már a jó szatírát élvezni tudom. Itt viszont az az ember érzése, hogy igazából nincs darab és nincs színházi előadás, csak ürügy van hatalmas apparátussal előadva. Ugyanakkor a rendező a Kádár-rendszerből ismert enyhe zavarosságot tartja meg, hogy miközben rendszerhű, azért ezt ne lehessen rábizonyítani, kicsit legyen olyan, mintha rendszerkritikus szabad értelmiségi is volna.


(Engem külön zavart, hogy nem igazán derül ki – bár itt-ott el van pöttyentve –, hogy nem Dosztojevszkij írta ezt a színdarabot, hanem a rendező alkalmazta színpadra a befejezetlen, gyengécske Dosztojevszkij művet.)


Az már csak apróság, hogy mennyire zavart a mikroport – de persze megértem, hogy egy színházban, ahol bizonyos helyeken nem lehet hallani, ilyesmit kell alkalmazni.


Ugyanakkor nincs kedvem ilyen negatívnak lenni, mert akkor én is ideologikussággal volnék vádolható.


(Azt még azért hadd tegyem hozzá, hogy az általam gyengécskének minősített Dosztojevszkij elbeszélés sokkal több emberi mozzanatot tartalmaz, mint a színpadi adaptáció. Egy-egy pillanatra látjuk Szemjon Szemjonics bonyolultabb lelkivilágát és a bürokrácia kicsúfolása is sokkal elevenebb, valamint az öngúny – „nagy és hatalmas országunk”-at illetően.)

*

Azt hiszem, bár nagy kedvem lett volna hozzá, nem tudom ellátni ezt a nézői-kritikusi feladatot, mert ízlésem arra kényszerít, hogy ne menjek bele ebben a formában ezekbe a szekértábor-harcokba, árokásásokba. Márpedig, ahogy Eötvös József mondja: „Elvei ellenében még csak élhet az ember, de ízlése ellenében aligha”.


(Azt hiszem, manapság sokak életét az könnyíti meg, hogy egyáltalán nincs ízlésük.)


Megértésedet kérve és remélve üdvözöllek:

Vekerdy Tamás
(pszichológus, író)
 

Az idei első Nézőpontok rovat rendhagyóra sikerült. Vekerdy Tamás első írása ugyanis egyben búcsúlevél a főszerkesztőnek (Kornya István). Három évada készülnek párhuzamos kritikák a Nemzeti Magazinban. Lévai Balázs és Osztovits Ágnes, Gerő András és Horkay Hörcher Ferenc, majd drMáriás és Száraz Miklós György néztek és kritizáltak végig egy-egy évadot. Írtak jót és rosszat, fogalmaztak kíméletesen és erősen – de mindig megalapozottan. Mi kíváncsiak voltunk a véleményükre, és örültünk, hogy megosztják velünk – és Önökkel, kedves Olvasó – gondolataikat. Sajnáljuk, hogy Vekerdy Tamásét a továbbiakban nélkülöznünk kell.  (A szerk. )

(2016. november 1.)