III. MITEM
A nemzeti színházakról görög, szerb, argentin és magyar színházvezetők beszélgettek A sokszínűség harmóniája című kerekasztalon a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) keretében. A téma a találkozó 2014-es alapítása óta az egyik kulcskérdés. A válaszokból kiderül: sokféle legitim koncepció létezik, és a „nemzeti” státus mindenhol fontos.
– „Veszélyesek” a hagyomány ilyen nagyságrendű távlatai, mint amit nekünk, görögöknek az antikvitás jelent – mondta Sztatisz Livatinosz, a MITEM elején látott Iliász-előadás rendezője. A kortárs élménnyé tett több ezer éves művet azért is érdekes volt látni, mert mint kiderült: az európai műveltséget alapjaiban meghatározó antik műből, az Iliászból még Görögországban sem készült soha színpadi verzió.
Livatinosz, aki az Athéni Nemzeti Színház művészeti igazgatója, a Homérosz-adaptáció kapcsán kifejtette: könnyen a hagyományok erődítményévé, várává válhat egy színház, holott annak egyértelműen élőnek, mainak kell lennie. Szerinte a nemzeti teátrumok egyik legfontosabb kérdése éppen ez: hogyan tudnak a hagyományokhoz is kötődve kortárs kérdéseket felvetni. A (színházi) hagyomány újraértelmezése pedig nem feltétlenül „nemzet-függő”, hiszen látott már érvényes Szophoklész-előadást például Szerbiában, míg otthon ugyanebből nagyon rosszat. Elmondta: alig egy éve tölti be a művészeti vezetői posztot, és számtalan elvárás és sokfelől érkező nyomás közepette konzervatív jellegéből kortársi szemléletűvé kívánja változtatni az intézményt. Azt már mosolyogva tette hozzá: meglátjuk, ezekkel az elképzelésekkel meddig lehet az athéni Nemzeti vezetője.
– Korábban húsos babnak mondták azt az ételt, amiben csak bab volt, és még ma is így nevezik, pedig már bab sincs benne – utalt a belgrádi Nemzeti Színház nemrég kinevezett művészeti igazgatója, Zejko Hubač az igen rossz anyagi körülményekre, amelyek között dolgoznak. Megtudtuk: a belgrádi teátrum sajátos szerepet töltött be a nemzeti identitást tekintve: évtizedeken keresztül a különben nem létező jugoszlávságot igyekezett megtestesíteni, éppen ezért nem annyira nemzeti jellegű, mint inkább népszínházi karakterű volt az intézmény, a délszláv háború idején pedig a szerb nacionalista rezsimmel szemben pozicionálta magát. Az elmúlt évtizedekben fontos szerepet töltött be az itt rendezett BITEF is, amelyet sokáig a világ egyik legjelentősebb fesztiváljaként tartottak számon – adott rövid képet a drámaigazgató, akiről azt is megtudhattuk, hogy a vér szerinti szülei egy muzulmán bosnyák asszony és egy horvát férfi, a nevelőszülei pedig egy cseh protestáns és egy ortodox szerb.
– Most akkor milyen identitásúnak gondoljam magam? – kérdezte Hubač. A mai belgrádi, vagyis szerb nemzeti színház számára az identitás kérdése nagyon fontos, amit a MITEM-re hozott előadásuk, a Hazafiak is mutat. Az 1848-49-es forradalom alatt hazafiaskodó – hol nagyszerb, hol magyarpárti – szerbekről írt klasszikus szerb vígjátékot egy vajdasági, vagyis kisebbségi magyar állította színre, igen csak mára hangoltan és nyersen. Az Urbán András rendezte előadás az identitás-kérdések mellett arra is rávilágít, hogy a színháznak nem szabad kiválnia abból a társadalmi közegből, amelyben létezik, és bátran fel kell vállalni fontos és kényes kérdések feszegetését is – derült ki Hubač szavaiból. Hozzátette: a nemzeti színházak legfontosabb feladata a 21. században mindemellett egyfajta kirakat-szerep, mivel ezeken az intézményeken keresztül mutatkozik meg egy-egy ország (színházi) kultúrája.
Érdekes, európai szempontból szokatlan színházi struktúráról számolt be Jorge Telerman, a Buenos Airesi Egyesült Színházak főigazgatója. A hárommillió lakosú dél-amerikai metropoliszban úgy 200-220 színház van, ezek többsége piaci alapon működik, kisebb részben független. Az ő irányítása alá eső Egyesült Színházakhoz nyolc intézmény tartozik, öt játszóhellyel.
Itt a legnagyobb feladatot az adja, hogy a rendkívül különböző esztétikai, ízlésbeli igényeket színvonalasan elégítsék ki. Ezekben a színházakban a nagyszínpadi produkcióktól a performanszig mindenféle előadást játszanak, a különböző helyszínekhez igazítva a profilt, s a vezetőnek leginkább koordinációs szerep jut. Argentínában nagy hagyománya van a színháznak, amely azonban nem az identitás-erősítést szolgálja.
– Nálunk nem kell azon gondolkodni, ki az argentinabb, hiszen mindenki idegen, nincs „egységes” eredettörténetünk – mondta Jorge Telerman, majd hozzátette: mivel igen erős színházi kultúrájú nemzetekből érkezők népesítették be az országot, azt lehet mondani, markáns hagyományú, ám a sokszínűségen és a párbeszéden alapuló az argentin színház.
A magyar nemzeti színház a mindenkori politikai élet csatározásai között „harcos” szerepre kényszerült és kényszerül ma is, kivált akkor, ha az intézmény felvállalja, hogy működésén keresztül kísérlet történik annak megválaszolására, hogy mitől is „nemzeti” ez a teátrum – fejtegette Vidnyánszky Attila, a budapesti Nemzeti igazgatója, a MITEM alapítója.
Azon túl, hogy folyamatosan kutatják azt, ami csak ránk, magyarokra jellemező megszólalási mód, a sokszínűségre való törekvést emelete ki Vidnyánszky. Jó példa erre a MITEM, ahová számos ország nagyon különböző esztétikájú és világlátású előadását hívják meg. Hozzátette: ezt mutatja a színház mindennapos működése is, többek között az, hogy sok a külföldi vendégrendező, és a saját repertoár mellett százas nagyságrendben fogadnak be vidéki és a határon túli produkciókat. A nagy kihívást ez jelenti – hangsúlyozta Vidnyánszky –, hogy az igen erős elvárások közepette hogyan őrizheti meg művészi szabadságát egy nemzeti intézmény.
„Nemzeti színháznak lenni afféle adottság, nem pedig választás dolga. Amikor az 1960-as években művészeti igazgatóként tevékenykedő Ingmar Bergmantól megkérdezték, hogy számára mit jelent a »nemzeti színház«, egyszerűen azt felelte, hogy jó ürügy a színházcsinálásra. Manapság egy művészeti igazgató nehezen úszná meg ennyivel” – fogalmaz Magnus Florin, a stockholmi svéd Királyi Drámai Színház, vagy ahogy röviden és közkeletűen nevezik, a Dramaten vezető dramaturgja. A Szcenárium januári számában olvasható tanulmány szerzője felveti: „bizonyos értelemben megkönnyebbülést jelentene, ha azt lehetne mondani, hogy egy modern nemzeti színháznak nem egy adott nemzetre reflektálva, hanem szélesebb nemzetközi összefüggésben kellene megtalálnia értékeit és értelmét. Vajon eszerint akár sutba is dobhatnánk a »nemzeti« szót olyan szavak kedvéért, mint a »nemzetközi« vagy a »globális«?” Később így fogalmaz: „A kérdés az, hogy mitől lenne a »globális« befogadóbb és kevésbé kirekesztő, mint a »nemzeti«?”
A kérdésfelvetések is érdekesek, miként az is rendkívüli, ahogy a jelen kihívásairól ír: „A Dramaten és a színházaink helyzete, körülményei most merőben mások, mint akár csak néhány évtizeddel ezelőtt. Svédország is más, Európa is, a világ átalakult. Amikor egy átlagos stockholmi iskolai osztály akár húsz különböző anyanyelvű tanulóból is állhat, akkor egy nemzeti színháznak a »nemzetiről« alkotott elképzelései alaposan megváltoznak, mint ahogy az is, hogy miként kell például a nyelv és a kulturális örökség témáihoz nyúlni. Mit képviselünk falainkon belül a repertoár és – ez is fontos – a társulat összetételének, a színpadon megjelenő szereposztásnak a tekintetében? Még mindig Sven, Anders, Brigitta és Kerstin szerepel-e, vagy megjelenik Karim, Ana Gil, Ardalan, Hamadi, Marall és Bahar is? Nos, bizony, az említettek mind a színen vannak már.”
A teljes szöveg itt olvasható: http://nemzetiszinhaz.hu/magazin/folyoirat/szcenarium/IV/1
Ungvári Judit – Kornya István
(2016. április 22.)
