Psyhé és Nárcisz

Egy Psyché a hét közül és Nárcisz, Barta Ágnes és Fülöp Tamás, a Psyché című előadás kétszereplje mesél alakításról, élményekről, a közös munkáról.

Száguldás

Barta Ágnes – Psyché

– Amikor először voltam színházban, még kisgyerekként, akkor eldőlt, hogy engem ez érdekel. Nem emlékszem, hogy bármi más is akartam lenni, mint színésznő. Drámás gimibe szerettem volna jelentkezni, de édesanyám nem akarta, hogy elkerüljek otthonról, Szolnokról. A 10. osztály második félévében – matek-angol tagozatos voltam – egy diákszínjátszó találkozón én is részt vettem mint szervező, és akkor eldöntöttem: irány Pest, Vörösmarty,  dráma tagozat. Édesanyám azt mondta, hogyha ilyen elszánt vagyok, akkor ne várjunk. Segített intézkedni, és a második félévet már ott kezdtem. A folytatáson sem gondolkoztam sokat: a Színművészetire és Kaposvárra is jelentkeztem, ez utóbbi helyre egyből fel is vettek. Így kerültem Vidnyánszky Attila osztályába.

– Azt csinálhatom, amire gyerekkorom óta vágytam. Nem tudom elképzelni, hogy orvos, tanár vagy bérszámfejtő legyek, mert nem tudnék másfajta felelősséget vállalni, csak azt, amit egy színésznek vállalnia kell, de azt örömmel.

– A mi osztályunk nagyon hamar bekerült a valódi színházi közegbe, így kevesebbet voltunk az iskola zárt világában. Már másod éven játszottunk a János vitézben, a következő évben jött A fekete ég – A fehér felhő. Az én következő lépésem a készülő Szindbád, amiben több szerepet játszom majd. A feladatok közül a Psyché nemcsak azért fontos és különleges az osztály életében, mert ez az első teljesen önálló előadásunk, amivel ráadásul a nagyközönség előtt is szerepelünk, hanem azért is, mert itt a szövegkönyvtől a díszletig minden a mi kezünk munkája.

– Egy teljes fél év telt el nagy szabadságban, amikor bármit kipróbálhattunk, magunk kísérletezhettünk a Psyché egy-egy részletére. Én például az egyik versre valamiféle tánckoreográfiát is készítettem, ami végül nem került be az előadásba, de akkor is hasznos volt, mert számomra adott egy kulcsot… hogy mihez is kerestük a kulcsokat, azt persze sokáig nem tudtuk. Nem találtuk a miliőt, mindenki másképpen asszociált, más stílusok, hangulatok felé keresgélt. Sokáig el sem tudtuk képzelni, hogy versekből hogyan lehetséges jelenetet, konfliktust, drámai szituációt létrehozni, és hogy azok hogyan épülnek majd egymásra… Persze a feladat éppen ez volt. Valamikor nyár elején, a gyulai bemutató előtt egy hónappal éreztünk rá erre a világra, amikor tanár úr elkezdte összefűzni a jeleneteket.

– Psyché alakja a teljes, az elérhetetlen szabadság, és számomra ez a legfontosabb azonosulási pont. Tetszik a zabolátlan, pimasz száguldása – az életben, a szerelemben, a versekben, ahogy felrúgja a konvenciókat, és mindig őszintén, ösztönösen, szabadon cselekszik…

Közösen létezni

Fülöp Tamás – Nárcisz

– Mondhatni véletlenül keveredtem a színház közelébe, de ez így nem teljesen igaz. Érettségi után a szegedi egyetemen idegenforgalmat tanultam, de hamar kiderült, hogy semmi közöm hozzá, csak időpocsékolás… De hogy mit is csinálnék szívesen, azt nem tudtam. Felköltöztem Pestre, elkezdtem színházba járni, és úgy éreztem: megtaláltam. Ettől kezdve tudatos lettem: csatlakoztam egy amatőr színtársulathoz, akikkel előadtuk a Liliomot, részt vettem a Katona József Színház ifjúsági programjában, jártam mozgásszínházi kurzusra is. Az írás is érdekelt, ezért a filmdramaturg szakot is megpróbáltam a Színművészetin – sikertelenül. Pest mellett Kaposvárra is felvételiztem színésznek, és Vidnyánszky Attila vett fel az osztályába. Azóta érzem életemben először, a sok kétség és nehézség ellenére, hogy a helyemen vagyok.

– Azzal, hogy már másod éven bekerültünk a Nemzetibe, sokat tanultunk. Megtapasztaltuk, hogyan kell „működni” egy színházban, és létezni a színpadon. A Psyché pedig azért mérföldkő számunkra, mert ez az osztályunk első közös előadása, de már tovább is léptünk, hiszen először adott ki bennünket az osztályfőnökünk: a Csongor és Tündét a debreceni Csokonai Színházban próbáljuk Fige Attilával, aki nagyon nyitott az ötleteinkre, abszolút kollektív munka folyik.

– A Psychén sokáig nagyon nehéz volt „fogást találni”, megtalálni a módját, hogy egy-egy vers mitől és hogyan lesz majd érvényes a színpadon. Az etűdözés során teljesen szabadok voltunk, mindenki minden szereppel dolgozhatott (a lányok persze sejtették, hogy ők Psychék lesznek). Emlékszem, az első próbák egyikén tanár úr azt mondta: „Tamás, lehetsz Lackó”, vagyis Ungvárnémeti Tóth László, Psyché nagy szerelme, más néven Nárcisz. Azon sokat dolgoztunk, hogy Psyché testiséggel átitatott, túlfűtött, sokkal ösztönösebb világa hogyan találkozik Nárciszéval, akinek „szeme mindig fennen függ”, „éteribb”, neki a költészet a minden. Elsősorban meg kellett találnom, hogy mi a közös bennem és ebben az egocentrikus, pátosszal teli és nárcisztikus poé­tában, és érdekes volt figyelnem azt is, ahogy hét eltérő személyiségű lány játssza szerelmét, Psychét. A legnagyobb kihívás számunkra mégis az, hogy az egész előadás alatt mindannyian a színen vagyunk, vagyis végig a magunk általunk teremtett világban kell együtt, közösen léteznünk…

Kornya István

(2015. október 22.)