A második évad - értékelés Vidnyánszky Attilától

„Végtelenségig befogadónak kell lenni. A hagyományt pedig mindig újra és újra kell értelmezni. Eközben úgy fogalmazzuk újra önmagunkat, hogy beengedjük a világ izgalmas színházi alkotóit, műveit, produkcióit. Banális dolgok ezek, de azt tapasztalom, hogy mégsem evidenciák.” Kornya István társulatról, repertoárról, kockázatokról és arról kérdezte a Vidnyánszky Attilát, hogy mitől nemzeti a Nemzeti.

Minden nagy művészszínház működése egy alapvető ellentmondást hordoz magában – egyszerre gyár és műhely – mondja Vindnyászky Attila, aki igazgatóként és rendezőként egyszemélyben éli meg ezt az ellentmondást. Célja, hogy vezetőként a művészi műhely igényeihez hajlítsa az intézmény működését.

Egy színház életében a társulat a legfontosabb. Két évad után hogyan látja: van már társulata a Nemzetinek?

– Akkor van társulatod, ha ki tudod osztani A revizort – mondta Sztanyiszlavszkij. A Nemzetiben ez már nem okozna gondot. A társulatépítés azonban hosszú folyamat, évekig tart, és sosincs vége. A legfontosabb összekovácsoló erő a munka, az előadások létrehozása. A Nemzetiben rendkívüli művészek dolgoznak, akik már most társulatként működnek – előadásról előadásra alkotói vitákkal, össze-ütközésekkel, válságokkal és a közös munka örömével hangolódunk egymásra. Hogy megint a nagy orosz színházi mestert idézzem: min¬den színdarab létrehozása szövetségre lépés. Ennek izgalmában élünk. S ami a legfontosabb: a közönségünk látja és értékeli ezt.

Tavaly arról beszélgettünk, hogy a harmadik évadra másfajta tempóra áll át a Nemzeti. Mit jelent ez?

– Minden nagy művészszínház működése egy alapvető ellentmondást hordoz magában – egyszerre gyár és műhely. A gyárnak termelnie kell a darabokat, a műhelyben viszont minden lassan történik. Elmélyült munkát, nyugodt alkotói körülményeket kell teremteni, amelyben egy-egy csapat színész egy munkára koncentrálva közösségként dolgozik. És kísérletezik. Ez nagyon fontos, ugyanakkor rendkívül kockázatos. Aki ugyanis kísérletezik, zsákutcákba fut, ahonnan vissza kell térni, új utakat kell találni. Amikor hat hete van színésznek, tervezőknek, rendezőnek egy előadásra az olvasópróbától a premierig, akkor önmagunkat a gyár igényeinek megfelelően kell korlátoznunk. Én igazgató¬ként és rendezőként egyszemélyben élem meg ezt az ellentmondást. A célom, hogy igazgatóként a művészi műhely igényeihez hajlítsam az intézmény működését.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

– Hosszabb próbafolyamatokat, akár két és fél, három hónapot is biztosítunk egy-egy produkciónak. Számomra az a fontos, hogy a rendezők igénye és a megrendezni kívánt anyag alapján legyen mód eldönteni, ki miként építi fel a maga munkafolyamatát, miként akar dolgozni a színészekkel. Ez különösen akkor érdekes, amikor nem egy megírt drámával foglalkozunk, amely az olvasópróbára már készen van, aztán kiosztjuk a szerepeket, és az előre kimunkált rendezői koncepció alapján jön a megvalósítás hat hete... Fontos, hogy ilyenek is legyenek, de lesznek olyan darabok, mint A 6-os számú kórterem adaptációja vagy az ’56-os történetet feldolgozó Tóth Ilona és a Szindbád, amelyek a próbák alatt a színészekkel együtt születnek majd. Ez mindenkitől másfajta munkát, hozzáállást, koncentrációt, együttműködést kíván. Ilyenekre is szükség van. Minden alkotói munka halálugrás: ha van megírt darab, az olyan, mintha volna védőháló a trapéz alatt, ha darab sincs, hanem menet közben születik meg, akkor nincs meg ez a védelem. Élvezetes játék úgy összeállítani az évadot, hogy az úgynevezett tutik és a kockázatok izgalmas elegyét kapjuk. Csupa tutiból összerakni tíz címet nem kunszt.

Túlságosan egysíkú, túl „vidnyánszkys” a repertoár – efféle vádak fogalmazódtak a Nemzeti repertoárjáról.

– Nézzük a három évad szerzőit: Shakespeare-től, Gozzitól és Vörösmartytól Csehovon át Brechtig és a kortárs magyar Szilágyi Andorig, Szarka Tamásig játszunk darabokat. Klasszikus és kortárs, külföldi és magyar szerzők műveit visszük színre. Verebes Ernő dramaturg a Don Quijotéból saját darabot írt, és Krúdy Szindbádjának a színpadi adaptációja is az ő munkája lesz. Dolgozott a színházban lengyel, orosz és grúz rendező is, jövőre is rendez a grúz David Doiasvili, valamint a MITEM-en már kétszer hatalmas közönségsikert aratott bolgár Alexander Morfov. Egy korszakos színésznő, Törőcsik Mari és a nagy orosz mester, Anatolij Vasziljev közös munkája különleges színháztörténeti pillanatot ígér. Újra itt lesz Zsótér Sándor és Galambos Péter, és az alternatív világból érkezik Sardar Tagirovsky. A Nemzetiben dolgozó rendezők különböző kultúrákból jönnek, eltérő színházesztétikai felfogásokat képviselnek, más és más világlátás és valóságértelmezés jellemzi őket, különféle munkamódszereket alkalmaznak, vagyis sok- sok színnel gazdagítják a repertoárt. A társulat színészei mellett folyamatosan dolgoznak a házban a kaposvári és a budapesti színésznövendékek.

Mi az, ami egymáshoz fűzi, összekapcsolja ezeket az előadásokat és– másként fogalmazva: mi az a koncepció, az a szellemi mag, ami meghatározza a válogatást?

– Számon szokták kérni rajtam, hogy nem elég aktuális színházat csinálok. Számomra Bach János passiója vagy Vörösmarty Csongor és Tündéje is aktuális. Igaz, hogy nem mindennapjaink gondjait és jelen társadalmi folyamatit tekintve aktuálisak ezek a hatalmas művek, hanem azáltal, hogy embert öröktől fogva foglalkoztató nagy kérdések mélységet kutatják. A repertoárunkat is ezen gondolatok mentén alakítjuk.

S mitől nemzeti ez a repertoár?

– Végtelenségig befogadónak kell lenni. A hagyományt pedig mindig újra és újra kell értelmezni, és eközben úgy fogalmazzuk újra önmagunkat, hogy beengedjük a világ izgalmas színházi alkotóit, műveit, produkcióit. Banális dolgok ezek, de azt tapasztalom, hogy mégsem evidenciák. Bartók és Kodály úgy voltak korszerűek, hogy nemzetiek voltak és nemzetköziek. Ezt tartom példaértékűnek. Úgy tudjuk saját, magyar karakterünket, gesztusrendszerünket, színházi ízeinket őrizni és újraértelmezni, ha látjuk és megtapasztaljuk a világ színházi törekvéseit is, és ebben a viszonyrendszerben tudjuk elhelyezni és értelmezni a magyar színházi kultúrát a globalizált világ hatalmas kavalkádjában. Elemeiben ezt sok helyen csinálják, de egységben, rendszerben mindezt behozni, megvalósítani és felépíteni meggyőződésem szerint a Nemzetinek a feladata. Nem félek a szótól: küldetése. Ezt a Nemzetinek fel kell vállalnia az egész magyar színházi szakma és a közönség javára. Ezért rendezünk nemzetközi színház találkozót, adunk ki könyvet a nagy színházi újítóról, Eugenio Barbáról, akinek társulatával, az Odin Teatrettel készülünk együttműködésre, akárcsak a szentpétervári Alekszandinszkijjel. Ezért játszanak nálunk vidéki és nemzetiségi társulatok, ünnepelnek a fogyatékkal élők, a Nemzetiben is megemlékezünk a roma holocausztról. A befogadás modellértékű demonstrálása és gyakorlata kiemelt feladatunk: mindenkinek helye van ebben a kicsi országban, így Nemzetiben, a nemzet színházban is. Ennek hatása évek múlva érik majd be.

Milyen tapasztalatokkal tekint MITEM-re?

– Tizenhárom ország volt jelen az idei második MITEM-en, Franciaországtól Németországon és Ausztrián át Oroszországig számos fontos társulat elfogadta a meghívásunkat. Büszke vagyok arra, hogy közönségnek és az színházi szakmának elhozhatunk egy sor fontos előadást. Szomorúan tapasztaltam azonban, hogy a fiatal színészek, rendezők, tervezők és dramaturgok évfolyamai nem ostromolták meg találkozót. Pedig elsősorban nekik csináljuk a MITEM-et, számukra nyitjuk ki a világot, hogy a belterjes „kismagyar” világunk határánál messzebb lássanak. Szememre vetik, hogy hatalmas pénzt költünk el a MITEM-re. Az adat persze nyilvános, nincs itt semmi titok: 200-200 millió forint áll rendelkezésünkre a következő két évben is. Világosan kell látni: a Nemzeti Színház jelenlegi költségvetési támogatása a MITEM 200 milliójával együtt 1,632 milliárd, ami még mindig 100 millió forinttal kevesebb, mint amennyit az előző éra első három évében a Nemzeti kapott, az azt megelőző évekkel összevetve pedig még nagyobb a különbség. Ebből az következik, hogy egy MITEM méretű, nemzetközi nagyágyúkat is felsorakoztató, komoly fesztivált már az elődeim is megrendezhettek volna az elmúlt tizenkét évben.

Tudható már, mi lesz a jövő évi MITEM programja?

– Még szélesebbre tárjuk a kapukat: európai társulatok mellett távol-keleti, afrikai előadások meghívását is tervezzük.

Megtalálta már a Nemzeti a közönségét, vagy a közönség a Nemzetit?

– Folyamatosan nő a látogatottságunk, 112 ezer nézőnkkel elértük a korábbi évek átlagos nézőszámát. Vannak új nézők, akár olyanok is, akik eddig nem is jártak színházba, de olyanok is, akik képesek nyitottan és érdeklődően elfogadni azt, amit mi kínálunk. Beregszász és Debrecen után a Nemzeti a harmadik lehetőség, hogy társulatot és közönséget építsek. A Nemzetiben jó úton haladunk, és nem lehetünk türelmetlenek. Mint minden színházban, nálunk is vannak előadások, amelyek nehezebben mennek, mások meg pótszékkel. És valóban hozzuk buszokkal a nézőket – olyan nagycsaládosokat például, akik egyébként nem engedhetnék meg maguknak egy színházi este luxusát, vagy olyan gyerekeket, akik még soha nem jártak Budapesten, a Nemzetiben vagy bármilyen színházban. Ha pár óra színházi varázslat kicsit is segít lefaragni abból a hátrányból, amivel ezeknek a gyerekeknek élniük adatik, arra mindannyiunknak büszkének kell lennünk.

 

 

(2015. május 15.)