Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. április 13. - Ida Napja

Vélemény

Nézőpont: Ingyenélők

Szélhámosok – Szomorú nemzeti vígjáték

Gerő András és Horkay Hörcher Ferenc véleménye

Gerő András: Szélhámosok

 

2015. február 21-én mutatta be a Nemzeti Színház Csiky Gergely Ingyenélők című darabját. A szerző 1879-ben írta a művet, és a Nemzeti először 1880 januárjában Proletárok címmel tűzte műsorára. A szerző annak idején saját korát kívánta egyfajta szatirikus éllel bemutatni, ábrázolni. Ekkoriban már stabilan működött a kiegyezéses világ, Tisza Kálmán miniszterelnök hatalma egyre megingathatatlanabbnak látszott, az ország társadalma pedig megélte a gründerzeit gazdasági és mentális következményeit. Egyre jellemzőbbé váltak azok az embertípusok, akik a kevés munkával járó hivatalokra pályáztak; különféle ravaszságokkal, szélhámoskodásokkal más pénzét akarták megszerezni, s persze megjelent az az egyre naivabbnak látszó elképzelés is, hogy szorgos munkával és társadalmi hasznossággal, s nem ingyenélő módon lehet karriert csinálni.

Csiky darabja erről a társadalmi miliőről szól, aminek persze lehetnének áthallásai, hiszen mi is, most is egy gründerzeiten vagyunk túl, s mai társadalmunkra is jellemző az ügyeskedés, a szélhámoskodás. A rendezés kicsit rá is játszik erre az áthallásra, hiszen nem 19. századi zene szólal meg, hanem olyan muzsika, amely inkább a 20. századot idézi. (Nagy meglepetésemre még a Meseautó dallama is felbukkan.)

A darab szüzséje azonban ellene játszik annak, hogy túl erős legyen az áthallás. Szederváry Kamilla (Söptei Andrea) abból él, hogy egy 1848-49-es vértanú ezredes nyomorgó özvegyének adja ki magát, és az ügyvédségből még a neoabszolutizmus idején kizárt Mosolygó Menyhérttel (Bodrogi Gyula) karöltve különféle levelekkel bombáz befolyásos és gazdag embereket azért, hogy pénzt kapjon tőlük. A színen megjelenik Timót Pál (Szarvas József), a birkatartásból meggazdagodott egyszerű ember, akitől Kamilla szintén pénzt próbál kisajtolni. A derék, idős birkatartó beleszeret Kamilla fiatal lányába, és Zátonyi Bence (Tóth László), aki jól ismeri Kamilla zűrös előéletét és hazugságait, megzsarolja a nőt: adja hozzá a lányát, hogy aztán elválhasson, és pénzért átpasszolhassa a nőt Timót Pálnak. A lány – Irén (Tarpai Viktória) – persze egy fiatalemberbe, Darvas Károlyba (Fehér Tibor) szerelmes, de Darvas elmegy Timóthoz Biharba dolgozni, s a fiatal nő enged anyja kérésének, és hozzámegy a pénzéhes Zátonyihoz…

Nem folytatnám a cselekményt, de az olvasót megnyugtathatom: az összeesküvés nem jár sikerrel. A sok gazemberséget megélt Mosolygó Menyhért és Zátonyi előző felesége, az ugyancsak pénzért kiárusított Elza (Tompos Kátya) leleplezik a machinációkat, és a végén a szerelmesek egymáséi lesznek, Zátonyi megszégyenül, Mosolygó erkölcsileg megnemesedik, Timótnak megmarad pénzének nagy része.

Lehet, hogy 1880-ban ez éles társadalomkritika volt, de ma nem az. Például azért nem, mert ma Magyarországon a rossz általában nem nyeri el méltó büntetését.

De van itt más probléma is. A mai néző számára szinte érthetetlen, hogy Zátonyi részéről miért nagy kegy, ha elválik feleségétől, s ezt miért Erdélyben akarja tenni, ahol könnyebb a válás. (1880-ban Magyarországon még nem volt polgári házasság. Nem kívánok belemenni a korabeli házassági jog rejtelmeibe, de az biztos, hogy katolikusok esetében nagyon nehéz volt a házasság megszüntetése, míg Erdélyben az egyházi autonómia viszonyai miatt a nem katolikusoknak ez egyszerűbb volt. A polgári házasság bevezetése után is elég nehézkes volt elválni, hiszen a válások háromnegyede több mit egy évig tartott.)

Ezt a mai néző szerintem egyáltalán nem érti, így aztán azt sem nagyon tudja felfogni, hogy az egész szélhámoskodásnak mi a kiindulópontja; miért adu Zátonyi kezében maga a válás, illetve annak rövid lefolyása.

Ezzel együtt ez egy nézhető darab, még ha a három óra egy kicsit sok is. Főként azért nézhető, mert az egykori nyelvezetet leegyszerűsítették, a szereplők nagyjából-egészében a mai, s nem a 140 évvel ezelőtti magyar nyelvet beszélik. De az is a nézhetőséget segíti, hogy jó érzékkel a Gobbi Hilda Színpadra helyezték az előadást, s a nézők körbeülik a játékteret. Innentől az az érzésünk, hogy ugyan a semmit látjuk, de azt jól. Úgyhogy dicséret a rendezőnek, Lendvai Zoltánnak és a dramaturgnak, Kulcsár Editnek, hogy a minimumból sikerült a maximumot kihozni.

Egy ilyen, az alapkonfliktusában ma már érthetetlen darabnál talán a megszokottnál is fontosabb az, amit a színészi alakítás jelent. E tekintetben – megítélésem szerint – kiemelkedő a Timót Pált alakító Szarvas József. Képes azt megformálni, amiből meggazdagodott: egy szeretetreméltó nagy emberi birkát. Egészen kitűnő az alakítása. A többiekről ez már nem feltétlenül mondható el – mentségükre szolgáljon, hogy Csiky nem írt olyan szerepeket, amiben nagyot lehet domborítani.

Annyi jó darab van – miért pont ezt kellett bemutatni?

 

 

Jelenet Csiky Gergely: Ingyenélők című előadásból
 

Horkay Hörcher Ferenc: Szomorú nemzeti vígjáték

 

Öröm felfedezni, hogy Molnár Ferenc előtt is volt már olyan magyar nyelvű színpadi szerző, aki pergő, fordulatos vígjátékot írt. Csiky Gergely a drámaíró, és a mű, amelyről szó van, először Proletárok címen jelent meg 1880-ban, csak később nyerte el az Ingyenélők címet. Talán nem véletlen, hogy a szerző párizsi tanulmányútját követően született a mű, mert a jelek szerint levonta a tanulságokat: alkoss pergő történetet, váratlan csavarokkal és a hétköznapokból vett figurákkal, oly módon, hogy a történet a valóság illúzióját keltse a néző tudatában, miközben végig tudja (és élvezze), hogy színházban van! Nem az öröklétet kell megcéloznia a darabnak, hanem a nézők érzelmeit és valóságismeretét!

Csiky Gergely darabja tehát a szerző eredeti reményein jóval túlszárnyalva bizonyul aktuálisnak a 21. században. A szerző nem a mindenkori magyar alkatot kritizálta (Mikszáth is lelkes, ha nem is kritikátlan híve volt), s mit sem sejthetett egy másik rendszerváltás, az 1990/2010 után ismét nemzeti retorikába fulladó közéletről. A rendező és a színházigazgató jó szeme kellett ahhoz, hogy a darab máig érvényes üzenetét meglássák, és eljuttassák ahhoz a közönséghez, amely adott esetben észre sem veszi, hogy már a saját fogyatékosságain nevet.

Mert persze Csiky Gergely személyisége maga is lehetőséget ad többféle értelmezésre. Attól függően, hogy szerzője melyik énje felől kívánjuk értelmezni, a darab más-más oldala domborodhat ki. Egyfelől a papi életpálya tűnik meghatározó értelmezési keretnek: a néző e szerint a katolikus katekizmus számonkérését remélheti a darabtól. Másfelől azonban egy sikeres színpadi szerzőről beszélünk, aki felívelő karrierje egy adott pontján felhagy a papi hivatással, sőt vallást vált, és házasságot is köt. Lehet olyan szórakoztató darabként is látni az Ingyenélőket, mely időnként csiklandozóan erotikus, időnként pedig már-már cinikusan beszél az emberi természet esendőségéről, a szereplők személyközi kapcsolatainak ürességéről, a fiatalok naivitását kinevető „felnőttek” könyörtelen világáról.

A Nemzetiben látható előadás Lendvai Zoltán vendégrendezésében nem kívánja eldönteni, melyik a helyes olvasat. A rendező a darab dramaturgiáját láthatóan élvezve állította színpadra a művet, a Gobbi Hilda Színpad sajátosságait figyelembe véve. A legfontosabb talán e színpadi térben a néző és a színész összezártsága: az általam látott előadás részét képezte például az a két középkorú hölgy, akik az első sorban foglaltak helyet – így időnként a simlis, de aranyszívű zugügyvédet alakító Bodrogi Gyulának a lábaikat is kerülgetni kellett –, s akikből kipukkadt a kacagás, amikor a milliomos juhászt alakítva remeklő Szarvas József rájuk pislogott, s ettől a színész-közönség interakciótól a többiek hangulata is felengedett.

A rendező azzal kényeztet bennünket, hogy együtt lélegezhetünk a darab nagyvilági szélhámosaival és elesett lúzereivel, szóval az ilyen vagy olyan ingyenélőkkel. A színész így kénytelen visszafogni eszköztárát – a túl nagy mozdulatok nem jól sülnek el ebben a szimbiózisban –, viszont, ha hitelessé tudja tenni figuráját, akkor csakugyan a valóság illúzióját tudja kelteni, mintha a darabnak mi magunk is részeseivé válhatnánk. A két tengelyre fűzött, s háromszögben elhelyezett nézőtérrel körülvett színpadon néhány színész csakugyan élt – jó volt a főszereplő könnyűvérű, nehéz sorsú özvegyet formáló Söptei Andrea éppúgy, mint a régiségbúvár, vagyonából kisemmizett erdélyi grófot formáló Schnell Ádám. Fiatal lányként ártatlan a vendégszereplő Tarpai Viktória – igaz, szerepe romlott korszakát kevésbé tudta hitelesíteni. Végig élvezetes volt Tompos Kátya vagány rosszlánya, aki maga is áldozat, ezért a döntő pillanatban a jó ügy mellé tud állni (csak egyszer-egyszer lőtt túl a célon, egy-egy túlzó gesztussal). Kár, hogy a színészek közül még a sikeresen szereplők közül sem mind látszik élvezni az előadást: a kívülálló azt hinné, egy ilyen darabban részt venni jutalomjáték. Hiszen az alakok jól jellemzettek, már-már parodisztikusan karakteresek, s a színészi játék invencióját a rendezői nagyot mondás akarata sem szorítja háttérbe.

Végül még annyit: mint a recenzió elején utaltam rá, nem marad tanulság nélkül a néző, marad min gondolkodnia a darab után is. Az aktualizálás lehetőségére olyan nyilvánvaló eszközök is utalnak, mint a mai divatot követő jelmez (Kárpáti Enikő), amit megpróbál ellensúlyozni az antikizáló, valójában inkább csak jelzés értékű díszlet (Túri Erzsébet). A zene sem egyértelműen korhű, kiemelve a darabot a múlt homályából, s megpróbálva közelebb hozni azt hozzánk. A tanulság könnyen megfogalmazható: ahogy a dualizmus korában üresen kongott, és könnyen vált hazugságok és korrupció álcájává a hazafias retorika, ugyanez igaz a rendszerváltás utáni nemzetieskedő gondolkodásra is – van tehát okulni valónk ebből a nevettetően szomorú nemzeti vígjátékból.

(2015. április 25.)