Ezt a szálat folytatjuk most az Egerekkel, amit öt színház hoz létre közös produkcióban. Először kerül nagyszínpadra Urbán Gyula darabja, hiszen korábban a Pinceszínház kis színpadán játszották.
Azt az előadást látta a kislányom, sokáig énekelte is utána a„Nyújtsd a kezed, nyújtsd a kezed…” kezdetű slágert. Nagyon érdekes az élet: akkoriban a Nemzeti Színház tagja voltam, és az öltözőmben a mai napig látszódik a tükrön az általa felrajzolt óvodai jele, ami nem más, mint egy kisegér. Később fölé írta a nevét is: Sára. Mindkettő megvan - nemrég ellenőriztem, az Egerek próbái alatt.
Szeretek gyerekeknek játszani, száraz prédikációk helyett jobban hiszek a mesék erejében. Itt, a Nemzetiben hosszú évekig játszottuk a „Holdbeli csónakos”-t, jelenleg a Thália Színházban a „Rozsdalovag és a kísértet”-ben szerepelek. A gyerekközönség még őszinte. Ők a jövő nézői, gondolkodói, politikusai. Nagy felelősség szólni hozzájuk, hiszen a mesedarabok az első találkozásuk a színházzal. Ugyanolyan komolyan kell játszani nekik, mint a felnőtteknek. Esetünkben azzal a jelrendszerrel, hogy a színészeknek van két nagy füle és egy hosszú farka. Ezekből tudják, hogy EGEREKről van szó, ám ugyanúgy szurkolnak nekünk: gyarló embereknek. Ősi előítéletekről szól a darab, tulajdonképpen egy „Rómeó és Júlia” történet. Addig jó, ameddig a gyerekek (a főszereplő egérgyerekekkel együtt) nem értik, miért nem szeretik egymást a felnőtt egerek a mesében, és miért mondják, hogy a szürke egereknek töpörtyű -, a fehéreknek piskótaszaguk van.
(2015. február 27.)
