Mitől izgalmas ma egy 1880-ban írt vígjáték?
– A hazafias érzelmekkel manipuláló szélhámosok, az őket múltjukkal zsaroló csalók, a boldogságukat kereső naiv fiatalok és őket szégyentelenül kihasználó felnőttek történetét igen fordulatosan írta meg Csiky Gergely. A darab tele van érdekes helyzetekkel, bonyolult, árnyalt karakterekkel, és az egészet különös humor jellemzi. Izgalmas azért is, mert ez egy klasszikus magyar vígjáték, de nem tartozik az agyonjátszott darabok közé. És még az a pikantériája is megvan, hogy – eredetileg Proletárok címen – a Nemzeti Színházban volt 1880-ban az ősbemutatója.
Meg fogja találni a közönségét ez a világ?
– A regényes történetek kedvelői élvezni fogják az árva kisgyermeket sajátjaként nevelő, majd őt eladó osztrák-magyar kémnő felemelkedését és bukását, a szocio-vígjátékra fogékonyak pedig felfedezhetik, hogy a pesti bérházak mindannyiunk számára ismerős figurái semmit sem változtak az elmúlt százvalahány év alatt. A társadalmi szatírákra kiéhezettek nyilván meghallják majd a darab politikai felhangjainak furcsa összecsengéseit a mával, akik pedig a szerelmes történeteket szeretik, mintát kaphatnak a férfi-női kapcsolatok ezernyi válfajáról.
Az olvasópróbán Bodrogi Gyula megjegyezte: Jézusom, van olyan mondat a darabban, ami egy egész oldalnyi hosszúságú. Mennyire kell belenyúlni az eredeti szövegbe?
– Nyesegettünk a terjedelméből, és követhetőbbé tettük a nyelvezetét. De a próbák alatt is ki fog derülni, mi az, ami még kihúzható, és mit kell esetleg visszaírnunk.
Milyen rendezőnek képzeljük el Lendvai Zoltánt? Szabadságot ad a színészeknek, vagy inkább „autokrata” típus?
– Belebeszélek ugyan mindenbe, de nem gondolnám, hogy autokrata vagyok. Természetesen erős kép él bennem a figurákról és a helyzetekről, de mivel ezeket a színészeknek kell megvalósítaniuk, elengedhetetlen, hogy a sajátjukénak érezzék, amit az előadás kapcsán a színpadon művelünk. Néha a közös játszás a megoldás, néha pedig egyvalakinek kell megmondania, hatalmi szóval, hogy merre haladunk. A színházcsinálás közösségi aktus, csak így szórakoztató igazán. Több ember, több intellektus, több érzékenység. És a több az ugye több, mint az egy. Még ha az az egy épp’ egy rendező is.
Az Ingyenélők eredetileg nagyszínpadra íródott és ott is mutatták be. Jól áll majd neki a Nemzeti Színház stúdiója, a Gobbi Hilda Színpad?
– A néző egy hagyományos nagyszínházi nézőtéren máshogy lesz részese egy előadásnak, mint egy stúdiószínpad intimebb terében. Itt közel kerülhet a színészekhez a szó átvitt és konkrét értelmében is. Ez a „közvetlenség” – ennél a darabnál különösen – megkönnyíti, hogy a humorban élesebben lássa a fonákságot, a szomorúságban a viccet, a régies nyelvben a mai mondandót. Persze ugyanerre törekednénk a nagyszínpadon is, csak más eszközökkel.
A jelmezek tekintetében történik modernizálás?
– A modernizálás nem találó kifejezés. Ez olyasmit jelentene, hogy ami régi az egyben elavult, vagy hogy a régit ósdinak érezzük, és ezért szeretnénk inkább valami „modernet”. Nem ez az oka, hogy nem a 19. századi, hanem maibb kosztümökben játsszuk majd a művet, hanem az a gondolat, hogy a bemutató idején az Ing yenélők „kortárs” darab volt. Az 1880-as premier közönsége megérkezett a színházba, és a színpadon nem egy másik kor kosztümös, kitalált mesefiguráit látták, hanem „önmagukat”, saját szomszédjaikat, saját problémáikat és kisszerű, kapzsi, vicces-szörnyű életüket. Kénytelenek voltak némileg magukra ismerni. „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!” – írta Gogol A revizorban, és az Ingyenélők hatásmechanizmusa is ez. És Csikynek ezt a kis fintorát mi sem szeretnénk kihagyni az előadásunkból.
Az egykori kritika így írt: „A szerző a hazai talajból merítette most tárgyát, a talaj nagyon hálásnak bizonyult neki.” Mennyire jó talaj az Ingyenélők számára a mai magyar társadalom?
– Ez a darab egyfajta erkölcsiségről is beszél, problémákról, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Közben pedig ostoroz bennünket, hogy jobb emberré tegyen minket. Ez nagyon fontos! Ahol Csiky lesújtó véleményt fogalmaz a világról, azt is humorral és megértéssel teszi. Bonyolultan lát, tudja, hogy ebben az országban semmi sem fekete vagy fehér, jó vagy rossz. Tudja, hogy a rossznak látszó, de még a valóban rossz embereknek is van jó oldaluk. De azt sem felejti el, hogy bizony még a jók is borzasztóan viselkednek néha.
Marosi Viktor
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
(2015. február 20.)
