Cserhalmi György a fehér tornacsukákról, mesterekről, tehetségről, a szabadság és az okostelefon összefüggéseiről beszélt a Nemzeti magazin friss számában. Az interjúban felidézte gyerekkori vívóedzője mondatát is „Sose leszel nagy vívó, de jó színész még lehetsz”. Hogy mennyire lett „jó színész”, azt színpadi és filmszerepek százai igazolják. És az is, hogy nemrég a Nemzet Színésze lett.
A fehér tornacipő Cserhalmi György egyfajta márkajele. Meg kell állapítanom, nem ebben jött az interjúra. Hol vannak a fehér csukák?
Ha hűvös az idő, a családom nem engedi, hogy könnyelműsködjek. Valamikor a 60-as években, amikor már Pesten éltem, és anyámék Debrecenből éppen nem tudtak támogatni, elkezdtem az vívóedzésen elkoptatott tornacipőkben járni. Aztán ez megmaradt. A Kecskeméti utcában van egy bolt, ahol még ma is ezernyolcszázért adják azt a régi fazont. Van belőlük egy szekrényre való. Kényelmes. Azért hordom.
A csukák maradtak, a vívás elmaradt.
„Sose leszel nagy vívó, de jó színész még lehetsz” – mondogatta annak idején Fülöp Gyuszi bácsi, a debreceni edzőm 10-12 éves koromban. Igaza lett, egészen kicsi vívó lettem… Egyéniben egy poénért eladtam egy egész asszót, csapatban viszont nagyon küzdöttem.
És hogy jött képbe a színészet?
Gimnazistaként Debreceni Tibi bácsi önképzőkörszerű foglalkozásaira jártam Debrecenben. Igazi amatőr kör volt, ám annak minden rossz mellékíze nélkül. Mondtunk verset, prózát, volt egy lapos repertoárunk. De én nem színésznek készültem. A TF-re akartam felvételizni, a hároméves vívóedzőire. Kiderült viszont, hogy akit oda felvesznek, egyből elviszik katonának. Ezt aztán végképp nem akartam. Tudtam, hogy a színművészetiseket nem viszik el. Ez volt a fő indok.
Nyilván az is közrejátszott, hogy színházi gyerek volt.
Édesanyám, Varga Magda operaénekes. Az 50-es, 60-as években a Csokonai Színházzal szemközt lévő színészklub fölött laktunk, és amikor az bezárt, nálunk folytatódott a klubélet. Megfordult nálunk Vámos László, Lengyel György, és még sokan mások az akkori színházi élet meghatározó személyiségei közül. Tudták, ki vagyok, amikor a felvételin megjelentem, ennek ellenére jól megfingattak. A második forduló után én már az Erzsikében ünnepeltem, amikor visszahívtak. De jól ment konyakkal is.
Lettek színházi mesterei, példaképei?
Nekem szerencsém volt, kettőt is kaptam a sorstól. Latinovits Zoli és Őze Lajos rám zuhantak. Zoli volt a nemzeti bú, Őze a magány magánya. Egyikük élete sem volt könnyű, de rendkívül megélt humoruk volt, sokat röhögtünk. Fényévnyi a távolság közöttük a habitusukat tekintve, de egyformák voltak kérlelhetetlenségükben és következetességükben, hogy a munka – színházban, filmen – el legyen végezve. És annak ráadásul tehetségesnek is kellett lenni. Aki alább adta, aki megpróbálta elsumákolni a munkát, az leírta magát előttük. Latinovits különösen könyörtelen volt.
Ezt nevezték összeférhetetlenségnek.
Ugyan! Ez csak a lusták menedéke. Ha valaki nem dolgozott, vagy keresztbe tett a munkának – lehetett az igazgató vagy tanácselnök –, Zoli nekiment. Aki viszont jól végezte a dolgát, azt felemelte magához. Azt én nem tudom, hogy ez van-e olyan magasság, mint a Himalája, de azt igen: ez egy létező, hiteles magasság. Az a baj az én elemzésemmel, hogy nincs ehhez sem elég bátorságom, sem eszközöm, hogy azt a tudást, amit velük kapcsolatban őrzök, „tudományosnak” jelentsem ki. Ezek csupán együtt töltött órák emlékei. A lényeg a színpadon történt meg közöttünk.
A tanárok közül kikre emlékszik vissza szívesen?
Elsőként a kaszkadőr Pintér Tamást, vagyis Oroszlánt említem. Ha azt kérte egy filmrendező, hogy essek le a lóról, akkor ez nekem ment, mert Oroszlán megtanított rá. És nemcsak azt, hogy ép bőrrel megússzam, hanem azt is, hogy ezzel a tudással nagyon jól lehetett keresni. Egy másik fontos ember a Színművészetiről Gáti József, aki a beszédtanárunk volt. Megtanított bennünket tanulni, ráadásul még ízlést is adott, és fontos – nyomdafestéket nem tűrő – megállapításai voltak várható jövőnket nézve. Mind bejöttek! Gáti egész élete példabeszéd volt. Hátborzongató volt látni, hogy azt a szakmai és művészi magabiztosságot, amivel órán olyan magával ragadóan tudott egy-egy verset elmondani, a színpadon elveszítette. Soha nem volt azon a helyen, ahová ő képzelte magát, és joggal nem volt ott. Mi pedig napról napra láttuk az ő e körüli szomorú, de méltósággal viselt háborúját – önmagával. Ezt persze nem fogalmaztuk meg így akkoriban, de aki figyelt, feltette magában a kérdést: mi hát a tehetség? Sokat tanultunk Nádasdy Kálmántól is, akit szintén kalap emelve köszöntenek generációk. Az irodalom és a zene kapcsolatáról tartotta lenyűgöző óráit, és persze mindig többről, az életről… Ha az embert nem csalják meg az emlékei, ha képes nem felejteni, akkor ezekből egy életen át lehet meríteni.
Blaskó Péter azt mondta némi beletörődéssel: a fiatalabbak nem igénylik az idősebb kollégák véleményét. Hozzátette: kényes és összetett dolog ez, de most ez a világ ilyen, így kell elfogadni. Elfogadja?
Tudomásul kell vennünk, hogy a mi színházi és filmes időnk lejárt. Minden, ami még megadatik, ajándék. Aki ezt nem veszi tudomásul, nagy bajba kerül, önmagával, a környezetével. De azért letettünk valamit az asztalra – és Péter is erre utal, értem őt –, amiről az ember azt gondolhatja büszkén, hogy na… Nem kevesebbről van szó, mint hogy felneveltünk pár generációt. Nem akartuk mi ezt, de éppen mi voltunk akkor fiatalok, éppen mi játszottunk különböző színházakban, és ránk figyelt a közönség. Ez nagyszerű dolog. Ezt kutya nehéz, lehetelten lesz megismételni! A „nagy generáció” – amit persze én ironikusan szoktam emlegetni –, hangsúlyokból, pillantásokból értette egymást. Tudtuk a múltunkat, a jelenünket, és még a jövőnkre is képesek voltunk következtetni. Ez volt a hozama a rendszerváltás első tizenöt évében annak, amit megtanultunk a szocializmusban, és amivel részt vettünk a lebontásában. Ezek a dolgok kiállják az idők próbáját. És miért? Mert sokan azok maradtunk, akik voltunk. Színészek, rendezők, egyéb bohémek, és nem lettünk politikusok.
A világ azért nagyot fordult.
Amikor a szocializmus idején megkérdezték, mi a legfontosabb szó számomra, azt mondtam: a szabadság. És ha rákérdeztek, hogy ez mi, akkor nagy zavarba estem, hogyan tudnám ezt a számomra egyértelmű érzést definiálni. Mondjuk Petőfi, ez jutott eszembe. Ma mi a válasz? Egy tenyérnyi valami, az okostelefon. Ami gondolkodásmódunkat, életünket teljesen átformálja – végső soron a színházat, a filmet is.
Nem érzi ezt veszteségnek?
Minden megvan, csak más dimenzióba kerül. Hogy feljebb vagy lejjebb? Ki tudja ezt ma?! Nekünk persze fáj, mert kikerülünk a pikszisből.
Ha azt mondom, szabadság, valami belső, valami magasztos értékre gondolok.
Honnan tudja, hogy ezt mindenki így gondolja?
Én arról beszélek, hogy láttam Cserhalmit filmen, színházban, aki mások helyett is szabad, lázadó volt.
Na de ha már akkor is lett volna okostelefon…! Az emberben létezik egyfajta természetes szakmai és magán hiúság azzal kapcsolatban, hogy képzel valamit magáról. De ehhez nem kéne görcsösen ragaszkodni.
Hanem?
Olyan sikereket értünk el – és most megint arról a „nagy generációról” beszélek –, amelyekre nyugodtan bólinthatunk. Ennyi. És aki azt le akarja bármilyen indokkal pöckölni az azt megillető helyről, azt személyesen vágom szájon. Akik ma valamilyen indulatból vagy rosszul felfogott érdekből el akarnak bennünket sikálni, azoknak azt üzenem, hogy öt év múlva semmi nem marad utánuk. Ha nincsenek alapok, ha mi és mások nem lehetnek a jövő alapjai, akkor azt, aki alap nélkül megy előre, pár év múlva lefingják a térképről.
A politikáról beszél.
Láttam, hogy kikből lettek fizetett forradalmárok, kik azok, akik odatartották a markukat a politikának. Nekem – szerencsére – nem volt erre szükségem. Akkor éreztem meg először igazán, hogy milyen fontos a szakmám. Pontosabban, hogy van szakmám. Kiábrándító volt látni azt is, hogy azok, akik külön-külön olyan kedvesek és értelmesek, egybe terelve, a Parlamentben micsoda barmok.
Egy interjúban azt mondta, hogy amikor bejöttek a szappanoperák, és már nem készültek magyar tévéjátékok, a nézők a sorozatok szereplőit kezdték színésznek tekinteni.
Ma meg a valóságshow-k szereplőit művésznőnek és művészúrnak titulálják. Akik nem néznek komoly filmeket, komoly színházat, azok valóban értéknek hiszik, amit mutatnak nekik. Vicces és szomorú, hogy felismered a sorozatok szereplőinek még a gesztusait is, amikor látsz valakit az utcán telefonálás közben. Pokoli a felelőssége azoknak a cégeknek, amelyek ezeket a szarokat gyártják. Ránk, színészekre legfeljebb nincs szükség. Mindez azokra a százezrekre jelent veszélyt, akik ezeken nőnek fel.
Hogyan éli meg, hogy a színész, mint olyan, elveszítette korábbi fontos társadalmi státusát?
Makacs hiedelem, hogy régen számított, amit egy színész mond. A színházi büfében talán igen, de a társadalomban nem. Ma is annak van „súlya”, hogy egy fapados államtitkár, aki holnap megint egy senki, mit mond. Ez van. Soha nem volt súlya annak, amit mondtam. Ha kérdeztek, beszéltem. Tizenkettő egy tucat. Ha az ember keményebben fogalmaz egy aktuális tótumfaktummal kapcsolatban, akkor kicsit odafigyelnek. Vagy nagyon erőset kell mondani. Ez volt az első, amit Őze megtanított nekem a Nemzetiben: ha valami rosszat mondasz a szocializmusra, az olyan kemény legyen, hogy még a spicli se merje besúgni.
„Mi színészek 7-től 10-ig vagyunk érvényesek”, szokta mondani. Ez lehet Cserhalmi szerénysége, de akik látták, nézték, elvittek magukkal valamit.
Ezért mondom. Mert annak, aki elvisz valamit magával haza, beszélget az élményről a barátaival, annak nagyobb „hatásköre” van nálam. De én ezt nem is bánom. Nehogy már úgy legyen, hogy egy színész mond valamit, és attól megváltozik a világ. Ronald Reagannel ez megtörtént, de belőle is elég lett egy idő után.
Azért eszembe jut 1989. március 15., amikor a Magyar Televízió székháza előtt elmondta az új 12 pontot. A személyiség, a szerep, a történelem sűrű, hiteles pillanata volt.
Azt gondoltam, hogy az a 12 pont olyan érvényes minőség, aminek az elmondásával részt lehet venni egy világrend megváltoztatásában. Nem akartam forradalmat, vért, csak azt akartam, hogy ez elhangozzék. Már bocsánatot kérek, de kellett ahhoz megfelelő szakmaiság, hogy annak legyen süvítése, eleganciája. Tisztában voltam vele, hogy ezt nemcsak az ott összegyűlt pár tízezer ember hallja, hanem látja a tévén keresztül az egész világ. Az ilyen „szereplés” is az önismeret egyfajta vizsgája, mert ezt is alaposan el lehet… tolni.
A Nemzet Színésze cím apropóján beszélgetünk. Tud örülni még a díjaknak?
Egy fiatal újságíró nemrég rákérdezett, hogyan van az, hogy 90-ben megkaptam a Kossuth-díjat, de utána egyetlen állami díjjal sem tüntették ki. G. B. Shaw-nak van egy idevágó aforizmája: Kitüntetést visszautasítani nem lehet. Élj úgy, hogy ne kapd meg. Na, ez nekem egyfelől valahogy ösztönösen sikerült. Másfelől külföldön és itthon is kaptam egy sor szakmai díjat. Ez megnyugtat.
A Nemzet Színésze címet is a kollégái adták.
Ez jelenti számomra az igazi értékét.
Azt nyilatkozta: átölelés.
Igen, és azt is mondtam, hogy azok közé tartozom, akik nagyon sokat dolgoztak, és hogy a szakma engem igazolt.
Alapító tagja volt a budapesti Katona József Színháznak, később az Új Színháznak. Ma sem pihen, hiszen Székesfehérváron a Vörösmarty Színház újonnan felálló társulatának oszlopos tagja.
Azt gondolja az ember, azért hívják, mert szükség van rá, és ezt azzal hálálja meg, hogy dolgozik. Nyolc évet játszottam a Katonában, rengeteg nagy szerepet kaptam, elmondhatom: volt részem abban, hogy ma már legendásnak nevezik azt az időszakot. Az Új Színház is nagy menet volt, ami már egy rendszerváltás utáni gyalázatos történet. Az igazgatót, Székely Gábort, azt az embert, aki a színházi élet morális tartását megtestesítette, a politikusok kegyetlenül lelőtték a térképről, szakmailag és emberileg is megtörték. Nem voltak tekintettel sem szakmai törekvésekre, sem személyes sorsokra. Újabb adalék volt ez számomra, miért nem szabad a politikusokkal szóba állni. De hagyjuk ezt, mert csak elragad a düh…
Mikor ébredt rá, hogy a helyén van, hogy most már jó az, amit színészként csinál?
Nem is tudom. Az nem úgy van, hogy az öledbe hullnak a szerepek. Egy tehetséges ember fiatalon marha magányos, amit nem tud kezelni, mert nem tudja, hogy ez is a meló része. De egy jószemű rendező észreveszi ezt a magányt is, nemcsak a tehetségét használja. És ha a fiatal tehetségnek még esze is van, mert látja, hogy a színészetből meg lehet élni, mert ez egy szakma (a művészetet hagyjuk későbbre!), akkor rendben lesz a dolog. Minél többet és jobban dolgozik, annál jobb a hozam.
Ez a Cserhalmi-módszer?
Tény, hogy így csináltam. De azt is tudtam, hogy kell más is, nem csak a meló. Élni kell! És bizony éltem. Nagybetűvel. A síromra nem az lesz írva, mikor haltam meg, hanem hogy eddig és eddig: ÉLT.
Milyen színházi feladatok foglalkoztatják mostanában?
Felújítjuk a székesfehérvári Lear királyt, most már engedi az orvos, hogy játsszam. Ez nemcsak azért fontos, mert Lear komoly és nagy szerep, hanem azért is, mert azt jelzi, hogy fizikailag ennyi évesen még rendben vagyok. Az évad végén rendezem a Tizenkét dühös embert. Hamarosan elkap a hév, benyel a munka, amikor már a színészek hangján kezdem hallani a mondatokat…
Van még szerep, amire vágyik?
Sokkal több szerepet játszottam, mint amennyire gondolhattam volna. Valaki nemrég azt mondta, száznyolcvanhét színházi bemutatóm volt, és még ennyi filmszerepem. Az jó sok!
Nincs egy füzet, amiben sorban írja őket?
Nincs, és egyetlen képem sincs magamról otthon. Oda a színház be nem teszi a lábát.
Milyennek látja magát filmen, színházi felvételeken?
Jobb azt nem látni, mert egy kicsit minden csalódás. Élnek bennem is nagy színházi előadások emlékei, hogy a nézők szétverték a házat... És amikor visszanézem, olyan butácska, ügyetlen, lassú. És már nem tudok rajta változtatni. A moziban is így van.
A mozi legalább megmarad.
Tényleg az marad, mozgókép. A színház az emlékezés műfaja is. Mi a fene marad meg az utókornak? Színházi felvételek jó ideje nem is készülnek. Maradnak a kritikák. Csak remélni tudom, hogy akik majd ezt a kort kutatják, pontosan kiolvassák a cikkekből, hogy ki miért mit írt. Ahogy ma is előre meg lehet mondani, melyik kritikusnak mi lesz a véleménye. Az egész éppen ettől teljesen érdektelen. Na de miért arról beszélünk, hogy mi marad?! Még itt vagyunk, dolgozunk, próbálunk részesei lenni még néhány maradandó előadásnak.
Legyen ez a végszó!
Kornya István
(Fotó: Eöri Szabó Zsolt)
Névjegy
Cserhalmi György
1948-ben született Budapesten. A Nemzet Színésze, Kossuth- és Balázs Béla-díjas, érdemes művész, kilencszer kapta meg a filmkritikusok, illetve a Filmszemle díját. A salernói fesztiválon legjobb férfi alakítás díjával jutalmazták (Anna filmje), 2003-ban az Európai Unió Életmű-díjával tüntették ki, a Prima-díjat 2005-ben vette át.
1971-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Pályáját a debreceni Csokonai Színházban kezdte. Játszott Veszprémben, majd megint Debrecen következett, 1977–1979 és 1989–1991 között a Nemzeti Színház, 1979–1983 között a Magyar Filmgyártó Vállalat művésze volt. 1983-ban a Budapesti Katona József Színház egyik alapítója és 1989-ig tagja. Szabadúszó, majd 1994-ben az Új Színház alapító tagja és színésze 1998-ig, ezt követően 2003-ig a Radnóti Színházban dolgozik. Szabadúszó évek után 2009-ben a debreceni Csokonai Színházhoz szerződik, majd a Thália színházi kitérő után, 2013 óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja.
Számtalan színpadi szerepe mellett több mint kétszáz filmben játszott, többek között Jancsó Miklós, Bódy Gábor rendezéseiben, Szabó István Oscar-díjat nyert Mephistójában. Az utóbbi két évtizedben sokat filmezett Csehországban, főszerepet alakított a 2004-ben az Oscar-jelölt Želary című moziban is.
(2015. január 13.)
