Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +36 1 476 6800
2019. február 21. - Eleonóra Napja

Portré

Bilincs és kilincs

Varga József a folytonos ideiglenesség érzéséről, szirmokról, utolsó pillanatos döntésekről és három versszaknyi Adyról

„Lehet, hogy vannak egyéniségek, de én nem vagyok az. Jó felügyelettel biztosan nagy dolgokra lennék képes, de úgy vagyok vele, hogy törődjön mindenki a saját dolgával” – mondja Varga József. Az esztergályosból lett színész, a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház alapítóinak egyike az életéről, pályájáról vall, és közben az is kiderül, mit adhat egy jól időzített Ady-vers, és miért nézte éjszakánként a Lear királyt a tévében.

A beszélgetésre készülve hiába kerestem, nem találtam egyetlen önnel készült interjút sem. Miért alakult ez így?

– Nincs benne szándékosság, bár folyton a fülemben csengenek Kazimir tanár úr szavai: a tehetség egy dolog, de sok más is kell mellé. A mai világban például tudni kell mosolyogni, bájologni, kompromisszumot kötni, és tudni kell menedzselni magát az embernek. Ezt azonban a főiskolán nem tanítják meg, és van, aki később se válik erre alkalmassá. Például én sem. De jól van ez így, mert a színészetet amúgy is csoportos munkának tartom.


Pedig nem is készült színésznek.

– Aki azt állítja, hogy eleve színésznek készült, az hazudik – legalábbis a mi régi beregszászi csapatunkból senki sem volt „született” színész. Persze, az óvodában az ember táncikál, énekelget, verselget, aztán, ha úgy alakul, az iskolában, végzősen is elmond egy verset, amire felfigyel a magyartanárnő, és azt mondja: végre egy férfihang! Ady Endre Üzenet egykori iskolámba című versét szavaltam a ballagáson – mi mást? Most is kicsordul a könnyem, ha rágondolok...

Varga József

1965-ben született Beregszászon. 1993-ban végzett a kijevi Karpenko Karij Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház egyik alapítója lett, máig tagja. 2006 és 2013 között a debreceni Csokonai Színház, 2013-tól a Nemzeti Színház társulatában játszik. A Nemzetiben jelenleg a következő előadásokban szerepel: Vitéz lélek, Mesés férfiak szárnyakkal, Éjjeli menedékhely, Szarvassá változott fiú, Egyfelvonásos komédiák, Ahogy tetszik, János vitéz, Szentivánéji álom, Operett, Zoltán újratemetve. Az évadban még az Ingyenélőkben és A perben játszik majd. A szarvassá változott fiú című előadás nyomán készült mozifilm egyik főszereplője.


Ne felejtsük el, hogy a Szovjetunióban vagyunk.

–Nagy kérdés volt, hogy merre tovább. Beregszászon jártam iskolába, aztán beálltam rövid időre dolgozni, esztergályos voltam, majd elmentem két évre katonának. Aztán visszamentem dolgozni. Eszem ágában sem volt színésznek menni. Egyszer aztán a volt osztályfőnököm üzent, hogy menjek már be az iskolába, mert a tanári karnak lesz valami megmérettetése, jönnek föntről megnézni, hogy hogy táncolnak, hogy mondanak verset a diákok, és ott kellene képviselni az iskolát, táncolni kellene egy lánykával. Kiderült, hogy a lányt régóta ismerem, mert azelőtt népitáncoltam, és ő az egyik rivális szakkörnek volt a táncosnője. Elmentünk, eltáncoltuk, amit kellett, és hazafelé menet azt mondja ez a lány, hogy két hét múlva lesz egy előfelvételi a színművészeti főiskolára, Kijevbe, és szeretne azon részt venni. Lejönnek a tanárok, ott is táncolni kellene, és jó lenne, ha vele mennék. Elmentem hát Médikével, táncoltunk, és már mentem volna kifelé, amikor szóltak, hogy maradjak. Kérték, hogy énekeljek, és mondjak verset is. Semmi más nem jutott eszembe, mint az az Ady-vers, elmondtam belőle három versszakot. Majd értesítjük, mondták. El is felejtettem az egészet, míg egy napon össze nem futottam Schober Ottóval, a beregszászi művelődési ház és amatőr színjátszó kör vezetőjével, aki csodálkozva azt kérdezte: hát te mit csinálsz itt? Megkaptad az engedélyt, és mehetsz felvételizni! Nagyon meglepődtem, nem akartam menni. De aztán mégis megvettem a vonatjegyet, és elutaztam Kijevbe.


A szülei mit szóltak ehhez a hirtelen döntéshez?

– Anyám azt mondta: menj csak fiam, hátha könnyebb lesz az életed, könnyebben keresed meg a kenyeredet, nem mocskosan, koszosan az esztergagép mellett. Apám csak sóhajtott és legyintett: színésznek… Úgyhogy huszonnégy évesen beállítottam a kölykök közé.


De legalább nem voltak előítéletei és elvárásai sem.

– Nem, mert azt se tudtam, hová megyek. Nekem csak az az Ady-vers volt a tarsolyomban, más nem nagyon. Igaz, volt hogy egyszer, második műszak után, éjszaka a Lear királyt néztem a tévében, gondoltam rá, hogy de jó is lehet színpadon állni. De aztán mindig eszembe jutott, hogy hiszen magyar vagyok, hová kellenék itt a Szovjetunióban? A felvételin aztán odajött hozzám egy végzős, beszélgettünk, és azt mondta: nyugi, fel fognak venni. Apa mindig kell, szerető mindig kell, öregember mindig kell. Nézz körül, kik ezek? Tizenhat-tizenhét éves kölykök, úgyhogy te már bejutottál. Igaza lett: a rostán tizenhat ember ment át, köztük voltam. A tizenhatból mára már csak négyen maradtunk a pályán, akik itt vannak Budapesten, a beregszászi alapítók közül: Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Tóth Laci meg én.


Milyen volt ennek a magyar osztálynak Kijevben az élete?

– Rengeteget tanultunk, kiváló tanároktól. Kijevbe két és fél évet jártunk, Budapesten másfél évet tanultunk három részletben. Aztán elmentünk Beregszászba színházat csinálni, Vidnyánszky Attila hívására.


A nagy semmibe.

– Kutya világ volt, szálka voltunk a helyi vezetés szemében, pénzt meg persze sehonnan nem kaptunk. Nem volt semmink, még épületünk se. Ott ültünk, és néztünk egymásra, hogy akkor most mi legyen? Két választásunk volt: vagy elkezdünk dolgozni, vagy hagyjuk a fenébe az egészet. Én akkor azt mondtam: ha már négy évet odaadtunk ezért a szakmáért, ne adjuk fel. Elkezdtünk dolgozni, bejártuk egész Kárpátalját, a legeldugottabb helyekre is eljutottunk, művelődési házakban, iskolákban léptünk fel.


Vidnyánszky Attila komoly összetartó erő volt?

– Ő volt a vezér. A tanárunk volt a főiskolán is, tudtuk, mit vállalunk, amikor vele tartottunk. Itt Budapesten is ő áll középen. Olyan ez, mint egy virág: ő a bibe, mi meg a szirmok. Mi kellünk neki, ő meg kell nekünk.


Nagyon gyorsan híre ment a beregszászi társulatnak, az előadásaik legendává váltak.

– Attila rengeteget küzdött az egészért. Nem volt mese, tettük a dolgunkat, minden áldott nap. Közben gyerekek születtek, éltünk, próbáltunk, díszletet pakoltunk, mindent megcsináltunk, amit kellett. Fesztiválokra jártunk, és olyan előadások születtek, mint a Sólyompecsenye, a Szentivánéji álom, a Godot-ra várva, a Három nővér, a Szarvassá változott fiú, a Gyilkosság a székesegyházban, az Ősök és a többi. Az ember tragédiáját, amelyben az Urat és Ádámot is játszottam, imádtam. Volt, hogy két hét alatt raktunk össze egy előadást, hatan, de megcsináltuk.

A szarvassá változott fiú film változatában, háttérben a beregszászi csapat


Tizenhárom év után, 2006-ban Vidnyánszkyt Debrecenbe hívták. Egyértelmű volt, hogy vele tart?

– Az utolsó percig húztam-halasztottam a döntést, mígnem Attila elém állt, és azt kérdezte: igen vagy nem? Igent mondtam. Kutya nehéz döntés volt, mert közben az életem is romokban hevert. Ez egy külön történet, legyen annyi elég, hogy nem vetettem meg az italt. Na, de ami igazán Debrecen mellett szólt, az a tanulás lehetősége volt. Tanulni és kőszínházban dolgozni – ez nagyon nagy dolognak tűnt, miután nálunk a művelődési házat nevezték át színháznak. A debreceni Csokonai Színház pedig mégiscsak 140 éves épület.

 

De egy teljesen új és más színházi iskolán nevelkedett társulatba kerültek.

– Persze, de az a része Attila dolga volt. Világos volt, hogy Debrecenbe nem a beregszászi fiatalságot viszi magával, hanem a magot, a régieket. De persze ott volt a kérdés, hogy az otthon maradtakkal mi lesz?

 

Ők ezt árulásnak érezték?

– Bizonyára, de nem tudom pontosan. Szerintem egyébként nem volt az. Jött egy lehetőség, és nyilván Attila ki szerette volna próbálni magát máshol is. Engem az foglalkoztatott leginkább, hogy megnézzem, Debrecenben hogy űzik ezt a szakmát.


És mit talált? Mert azért az egy másik világ volt, más színházi nyelvet beszélőkkel. Min múlik, hogy két társulat színészei egymásra hangolódjanak?

– Mindig az időn, ehhez időre van szükség. Debrecenben is meg kellett vívni ugyanazt a harcot, mint amit itt, Budapesten vívunk.


A Nemzeti Színházban?

– Persze, egy-két évbe beletelik ez még. A különféle színházi iskolákat össze lehet dolgozni, de az illesztés helye mindig látszódni fog, mint amikor összeragasztjuk egy váza darabjait. Debrecenben is sokáig voltunk gyüttmentek, oroszok, akik elveszik a munkát a többiek elől. Aztán végül egészen különleges galerit tudtunk kialakítani. A mi csapatunk stabil volt, akikre lehetett építeni, és ott is volt egy csapat, akikre szintén lehetett építeni. Attila ezt a kettőt gyönyörűen összedolgozta, igaz, öt évbe került neki. És alighogy sikerült, jött a Nemzeti Színház. Beregszászon tizenhárom év alatt nem volt annyi bemutatóm, mint a debreceni hét év alatt. Gyönyörű előadások voltak, amik mára sajnos eltűntek. És szörnyű érzés volt, hogy megint ott álltam egy döntés előtt. Ugyanaz volt bennem, mint Beregszászon. Hét év alatt beéltük Debrecent, bevettük ezt a nyakas várost, és most kezdődik minden elölről. Megint az utolsó pillanatban döntöttem csak el, hogy jövök Budapestre.


Jól érzi itt magát?

– Olyan ideiglenes-érzésem van. Debrecenben már kezdett állandóság-érzésem lenni, holott az elején ott is úgy éreztem, hogy ez nem biztos, hogy sokáig tart, mindjárt megyek tovább. Itt is bizonytalannak érzem a létet. De dolgozunk. Nagyon sokat. Nekem már négy premierem volt az évadban, pedig még csak december van.


Olyan társulatban kipróbálná magát, amit nem Vidnyánszky Attila vezet?

– Ezen még nem gondolkodtam, mert nem kerültem olyan helyzetbe, hogy erről kellett volna döntenem. Most azt látom, máshol se lenne se más, se jobb. Sehol nincs idő normális próbafolyamatra – Beregszászon mi hónapokig is próbáltuk némely előadásunkat. Azt is látom, hogy a színészek mindenütt ezerfelé szakadnak, mindenki rohan, hajtani kell, szerepet, szöveget tanulni, akármilyen kínkeserves is néha.


Az tud lenni?

– Hogyne, de meg kell tanulni, nincs mese. A szöveg bilincs, ha megtanulod, kilincs – talán Árkosi Árpád mondta, nagy igazság, saját tapasztalatomból tudom. Meg persze a hozzáállás is fontos. Szerencsére, itt azért van súgó, de Beregszászon például még az sincs.


Érdekli, hogy egy-egy bemutató után milyen kritikák jelennek meg?

– Hát, rólam nem nagyon írnak, vannak itt sokkal nagyobb színészek, ők biztosan elolvassák a kritikákat is. Nekem nincs e-mail címem se, pedig laptopom már van, sőt, okostelefonom is, csak nem használom őket. Úgy van ez, mint a gyógyszerekkel: megveszem őket, jó helyen vannak a táskámban, de végül nem szedek mást, csak Aszpirint.


Szokott arra gondolni, hogy biztosan jól döntött-e, amikor a színészetet választotta?

– Évente kétszer-háromszor eszembe jut, hogy otthagyom az egészet, aztán valami mégis itt tart. Például, hogy hová mehetnék máshova? Főleg negyvenkilenc évesen. Ha nagyon bátor lennék, ráállnék a nyelvekre. Oroszul, ukránul jól beszélek, meg kellene tanulni angolul is, csak lusta vagyok. A színész alapvetően lusta. Lehet, hogy voltak, vannak egyéniségek, de én nem vagyok az. Jó felügyelettel biztosan nagy dolgokra lennék képes, de úgy vagyok vele, hogy törődjön mindenki a saját dolgával.


Ha jól számoltam, tizenegy szerepe van a Nemzetiben. Mit játszana el legszívesebben?

– Nem vagyok válogatós, mindent eljátszok, amit rám osztanak. Pedig lehet, hogy néha nemet kellene mondani. De mi úgy tanultuk, és Beregszászon is úgy éltünk, hogy a legkisebb szerepbe is mindent bele kell adni, akkor is, ha esetleg órákig meg se szólasz, csak állsz a színpadon. Szerepálmokról se beszélnék inkább, hiszen én csak egy egyszerű munkáscsalád sarja vagyok. Volt ugyan egy-két értelmiségi a felmenőim között, de ők korán meghaltak. Talán ők is ittak… Hogy hányadik nemzedék üthette fel magát bennem, hogy ide jutottam, nem tudom.


Két fia van. Biztatná őket a színészetre?

– Isten őrizz! Két asszonytól van a két gyerek. Andráskám, a nagyfiú, metrószerelőnek tanul Kijevben. A tízéves kicsiben azonban ott a véna: verset szaval az iskolában.

 


V. Nagy Viktória

(2014. december 15.)