Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. május 24. - Eszter, Eliza Napja

Háttér

A helység kalapácsa és Petőfi

Jókedvből stílbravúr

Petőfi Sándor

(Kiskőrös, 1822. december 31. vagy 1823. januar 1. – Segesvár, Fehéregyháza, 1849. július 31.)

Volt vándorszínész, segédszerkesztő, fordító és költő. Először 1842 májusában publikált, akkor még Petrovics Sándorként, de novemberben a Hazámban című versét már Petőfi Sándorként jegyzi. A János vitéz szerzője, Arany János barátja. Megszámlálhatatlan olyan versslágert írt, mint az Arany Lacinak, Anyám tyúkja, Füstbe ment terv, Szeptember végén, A vén zászlótartó, Egy gondolat bánt engemet... 1847-ben vette feleségül Szendrey Júliát. A márciusi ifjak egyik vezére. Forradalmár.  A Nemzeti dal költője. Később megbukott mint képviselőjelölt. 1849 januárjában csatlakozott Bem erdélyi seregéhez. A segesvári csatában vesztette életét.

 



1844 fontos esztendő Petőfi életében. Télen még Debrecenben fagyoskodik és éhezik, elkezdi összeírni verseit. A februári ítéletidőben – Tokaj felé kerülve – egy heti „kínos vándorlás” után ér Pestre. „Kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utolsó pénzét teszi fel, hogy élet vagy halál” – írja Petőfi néhány évvel később az Úti levelekben. A „nagy férfi”, aki már olvasta verseit, Vörösmarty Mihály. Az ő révén némi pénzügyi támogatáshoz is jut, majd nyáron a korszak legsikeresebb sajtóvállalkozásához, a Pesti Divatlaphoz szerződik. „Eddig Thalia papja voltam, / Most szerkesztő-segéd leszek. / Isten veled, regényes élet! / Kalandok, Isten véletek!”.

A Pesti Divatlap jó üzleti érzékkel megáldott, a korabeli bulvár iránt is fogékony szerkesztője, Vachot Imre az akkor már népszerű Petőfinek a „magyar népköltő” szerepét szánja.

Ezenfelül azonban meg kell dolgoznia a fizetésért: korrektor és fordító, feladata a hírrovat felügyelete, a hirdetők és előfizetők ügyeinek intézése, a helyreigazítások készítése, a vendégek fogadása, a kéziratok átvétele. Havi fizetése mellett kosztot és szállást kap, szabadjegyet a Nemzeti Színház előadásaira, és bár kapott érte külön díjazást, heti „egy magyaros zamatú verset” kellett írnia a lap számára. „…én csak úgy köpöm a verseket” írja, és temérdek teendője mellett is hatalmas munkabírását mutatja, hogy 1844 októberére megírja A helység kalapácsát (1242 sor), novemberben kiadja – Vörösmarty segítségével – első kötetét (Versek 1842–1844), és decemberre elkészül a János vitéz (1480 sor).

Már a kortársakat is több kérdés izgatta, amelyekre megnyugtató válaszok máig nem születtek. Kit parodizált Petőfi? Irodalmi atyjaként tisztelt Vörösmarty eposzait (Zalán futása, Cserhalom)? A korabeli irodalmi dagályosságot? A hőseposz feltámasztásán ügyködő irodalmi köröket? Később azt írja Aranynak, hogy Dózsa vagy Rákóczi alakja volna alkalmas a népi hőseposz írására, ám ezt a cenzúra nyilván nem engedné. Egy kocsmában játszódó vígeposznál viszont efféle gondok nem adódnak. Az irodalomtudósok szerint Petőfi paródiára való indulatát az is táplálhatta, hogy segédszerkesztőként temérdek dilettáns zöngeménnyel kellett vesződnie. Van, aki szerint Petőfinek „a humoros eposzra a maga jókedvéből tellett” (Hatvany Lajos), más úgy véli: „Petőfi stílrealizmusa adja meg itt a kegyelem-döfést a stílromantika szédelgő holdkórosainak. Felveszi a meredt ünnepélyesség álarcát, de irgalmatlan nyelvöltögetéssel teszi örökre megcsúfolttá” (Horváth ­János).

A cenzúra négy nap alatt engedélyezi a mű kiadását. A borító igencsak gyengécske rajzát (amely a kocsmába benyitó Fejenagyot ábrázolja) állítólag Petőfi készítette. A műnek nem volt sikere. Sőt hevesen támadták: a pozsonyi Hírnök kritikusa szerint a hölgyközönséget megbotránkoztató és elégetendő, a Honderű azt írta, „…ahelyett, hogy leereszkednék költő a néphez, melynek nyelvén szól, lealjasul a pórhoz…”

Petőfi visszavágott a támadásokra. A Pesti Divatlap karácsonyi számában jelent meg A természet vadvirága: „Mit ugattok, mit haraptok / Engemet, hitvány ebek! / Torkotokba, hogy megfúltok, / Oly kemény koncot vetek. / Nyirbáljatok üvegházak / Satnya sarjadékain; / A korláttalan természet / Vadvirága vagyok én.” Egy évre rá pedig – a szabályokat számon kérő kritikusok szűklátókörűségére utalva – így írt: „S mi a szabály? semmi más, mint a sánta középszerűség mankója.”
 


Orosz István

(2014. december 15.)