Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. április 18. - Andrea, Ilma Napja

Vélemény

Nézőpont: Fekete ég – A fehér felhő

Jóvátétel – A közös emlékezet próbája

Gerő András és Horkay Hörcher Ferenc véleménye

Gerő András: Jóvátétel

 

Számomra egyértelmű, hogy az első világháború kitörésének 100. évfordulójáról a Nemzeti Színház Fekete ég – A fehér felhő című előadásával emlékezik meg.

Az évforduló ténye adott, az előadás tematikája pedig egyértelmű.

Az első rész – Fekete ég – egy montázsszerű összeállítás arról a folyamatról, ami 1914-től indult, s amelynek a vége Trianon lett. A folyamat bemutatásakor a háborús lelkesedéstől a vereségig terjed az út – közben sok emberi szenvedéssel, tragédiával, a politikai felelősség felvillantásával.

Történészként lehetne kötözködni némely karakter és esemény bemutatását illetőleg. Én biztos, hogy az uralkodó alakját nagyobb autoritást sugárzóan mutattam volna be, és Tisza Istvánt sem amolyan csetlő-botló politikusként ábrázoltam volna. Biztos nagyobb súlyt fektettem volna arra, hogy a Monarchia Magyarországa soknemzetiségű állam volt, és az országról leválasztott területek egy jelentős része ugyan a magyar államhoz tartozott, de lakosságát tekintve óriási nemzetiségi többséggel rendelkezett. Így talán részben másként viszonyulhatnánk Trianonhoz is, s kiszabadulhatnánk a „mindent vissza” bornírt bűvöletéből is.

Ezek a megfontolások intellektuálisan ugyan lényegesnek bizonyulhatnak, de művészi értelemben irrelevánsak. A Fekete ég érzelmi lenyomatában pontosan azt mutatja, amit létrehozói szántak neki: mérhetetlen szenvedést, politikai vakságot, illuzionizmust és minden olyat, amit emberi értelemben az első világháború – a kortársak által „nagy háború”-ként emlegetett eseménysor – jelentett.

Már elfelejtettük, pedig nem lenne szabad: 1914 és 1918 között összesen 3 millió 800 ezer embert mozgósítottak Magyarország területéről – a mozgósítottak közel fele a magyarországi nemzetiségiek közül került ki. 661 ezren meghaltak, ami annyit tesz, hogy majd minden hatodik bevonult soha nem látta viszont családját. 743 ezren megsebesültek, azaz minden ötödik katona életre szóló fizikai károsodást szenvedett. 734 ezren estek hadifogságba, ami a mozgósítottak majd 19 százalékát adja.

Szeretjük azt mondani: Trianon nemzeti trauma volt. Pedig az igazi nemzeti trauma a sok halott, sérült, fogságba esett ember. A magyar nemzettudatban elsődlegesen soha nem a föld, hanem az ember volt a fontos. Himnuszunk nem Magyarországra, hanem a magyarra kéri Isten áldását. S a háborúban az emberek pusztultak, az emberek sérültek, az emberek kerültek fogságba.

Nyilván másféle összeállítást is lehetett volna készíteni, de itt lép be az alkotói szuverenitás mozzanata: a színház ezt gondolta jónak, s ezt tárta a közönség elé. Megítélésem szerint egy nagyon hosszú, nagyon sok eseménnyel tarkított háború esszenciáját kívánták megragadni, s ez többé-kevésbé sikerült is.

Különösen akkor tűnik ez így, ha hozzávesszük az előadás második részét alkotó Molnár Ferenc-művet, A fehér felhőt. A darabot először a Nemzeti Színház mutatta be 1916-ban – 2014-ben a Nemzeti Színház saját múltját is megtiszteli az újrabemutatással.

Molnár Ferenc – s ezzel semmi újat nem mondok – zseniális színpadi szerző. Jó néhány darabja világkarriert futott be. A fehér felhő nem tartozik a nagy pályát befutott darabok sorába, de Molnár zsenialitása itt is kiütközik. Molnár ebben a gyönyörű mesében valami olyat fogalmaz meg, amit nagyon nehéz elmondani, de neki mégis sikerül. Egy mélyen emberséges történet keretében megérezzük azt, hogy mit jelent az a szó: hazaszeretet. Ezek az emberek a hazájukért áldozták az életüket, pedig a haza földjéből semmi nem volt a tulajdonukban. Ezek az emberek lerongyolódtak a háborúban, de gyerekeik szeretete újra fényes huszárokká változtatja őket. Ezek az emberek nem használnak nagy szólamokat, de minden mondatuk őszinte, a pátoszmentes önfeláldozásról szól.

Nagyon fontosnak érzem ezt az előadást – legfőképpen azért, mert a magyar históriában óriási károkat okozott és okoz a hőzöngő hazaszeretet, az illúzióteli hazafiaskodás. Bizonyos értelemben igaz ez a színházra is.

Ha megnézzük, hogy 1914 őszén a magyar színházak mifajta propagandadarabokat adtak elő, akkor még nyilvánvalóbb a kontraszt a száz évvel ezelőtti időszakhoz képest. Akkor és ott ezekben a darabokban a magyar mindenkit legyőzött, mindenkinél jobb volt, minden ellenségének vérét ontotta, s fel sem merült benne, hogy nincs minden rendben.

Éppen ezért én ezt az előadást – minden megkérdőjelezhető eleme ellenére – egyfajta jóvátételnek gondolom. A színház is képes volt bornírt gondolatokat közvetíteni, ahelyett, hogy hiteles érzéseket prezentált volna. Itt és most a Nemzetiben érzelmi hitelességet kapunk, s nem a melldöngető magyarkodással szembesülünk. Sőt! Módunk van elgondolkodni arról, hogy a nemzeti illuzionizmus helyett észleljük az árát annak, aminek a nevében halálba küldték elődeinket. Nem minden elemében jó, de minden elemében fontos előadás.

 

Jelenet A fekete ég - Molnár Ferenc: A fehér felhő című előadásból
 
Horkay-Hörcher Ferenc: A közös emlékezet próbája

 

Az elején túl kell esnem a nehezén: bár a színpadi események hatására többször is kicsordultak a könnyeim, Molnár Ferenc darabjának – A fehér felhő – művészi nagyságáról nem tudott meggyőzni ez a bátor előadás. Pedig a probléma nagyon is izgalmas, ha tetszik, a művészet végső kérdéseit érintő: lehet-e szépen írni a borzalomról. Molnár Ferenc ugyanis ezt próbálta meg. Egyáltalán nem tiltakozom a nemes szándékkal kapcsolatban. Mi több, régóta úgy gondolom, hogy kétféle viszonya lehet a műnek a valósághoz: szolgálhat fájdalomcsillapítóként, és hathat ellenszérumként is. Az első esetben a színházi közönség jól érzi magát az előadás során, elfeledkezik a bánatáról, bajairól. A második esetben a befogadás sem csupa öröm, hanem benne az aggodalom, a szorongás, a bánat is megjelenik. Csakhogy míg az első esetben már az előcsarnokban ránk szakad a kínzó valóság, a második esetben valahogy erősebben jövünk ki, mint ahogy bementünk.

A színházhoz is irigylésre méltóan értő Kosztolányi a következőképp jellemzi Molnár darabját: „csitító morfium a fájdalomra”. Nem világos, vajon elmarasztalás ez részéről, vagy dicséret. A színháztörténet felől nézve fontos feladata volt a darabnak, hisz csaknem negyvenszer került színpadra 1916-ban a Nemzeti Színházban. A mindennapos gyász idején valamifajta terápiaként szolgált, valóságos fájdalomcsillapító lehetett. 21. századi – nyilván megrontott – ízlésem számára azonban már túlságosan is erős ez a zsongító, bódító hatás, a szép túl szép – gondoljunk a fehér angyal naiv röpdösésére –, a tiszta túl tiszta, az egész inkább illúzió, mint valóság, inkább költői kísérlet, mint színpadi mű.

Hogy mégsem a fanyalgás hangján fogok írni a darabról, nem pusztán azért van, mert magam is megsirattam a hős bakákat, megözvegyült feleségeiket és elárvult gyermekeiket. Hanem azért, mert meggyőződésem szerint fontos munkát végez el benne, általa a színház: a magyar múlttal próbál a maga eszközeivel szembesíteni, így pedig a közösségi emlékezetet építi, formálja. Arra példa tehát, hogy kötelességét – hogy tudniillik a mai problémáinkról beszéljen – nem csak úgy tudja teljesíteni a nemzet színháza, ha aktuálpolitikai kiszólások záporoznak ránk a színpadról, s a klasszikus történet szereplőinek mezében a híradóból ismert figurák köszönnek vissza. A rendező, Vidnyánszky Attila nagyon is jól érezte, hogy ellensúlyozni kell a túlságosan is szép darabot, és az első „felvonásban” (Fekete ég) a világháború poklának megjelenítésére törekedett.

Az előadás igazi érdeme azonban az, hogy összeköti a színpadot a nézőtérrel, és a színházon kívüli valósággal. Ha tetszik, valóságalapú színházat művel, amikor a színészek családi múltját is a játék részévé avatja. Arról van szó, hogy az előadás egy adott pontján kiderül: a felelevenített történetek egy része a színészek családjával történt meg. Ennyiben a darab nem pusztán egy nemzet emlékezetmunkájának része, hanem egyéneké, családoké és kisközösségeké – például falvaké. Azáltal, hogy világossá válik, akik játszanak, nem kitalált történet részesei, hanem saját családtörténeteik felelevenítői, mi magunk is meghívást kapunk a történetbe. Gondoljuk végig, a mi családunkkal megesettek, a saját családi mitológiánk hogy fért volna bele ebbe az előadásba! És ezáltal ledől a képzeletbeli fal színpad és nézőtér között. A Nemzeti valóban mindnyájunk közös és nagyon is egyéni múltját tudja feszegetni.

A magyar közgondolkodás sok sebből vérzik. A rendszerváltást követő politikai adok-kapok felmorzsolta a nemzeti összetartozás érzését, a tábor-logika, a törzsi szembenállás elfeledtette velünk azt, hogy ha szeretjük, ha nem, mindnyájan, akik magyarul gondolkodunk és álmodunk, egy emlékezetközösség tagjai vagyunk. A művészetnek nem politikai megrendelésre kell dolgoznia. Ezt is üzeni Vidnyánszky rendezése, amikor világossá teszi, hogy mindnyájan virtuális alkotótársai vagyunk ennek a darabnak. Hogy tehát a néző itt nem passzív befogadó, akit elandalít a szép történet, hanem aktív „emlékező”, akinek számot kell vetnie az őseitől ráhagyott múlttal, akinek felelősséget kell vállalnia – többek közt saját gyerekei előtt – azért, hogy e múltból mit ítél megőrzendőnek, s hogyan meséli tovább apja és nagyapái, sőt, ebben az esetben már bőven dédapái történeteit. Kétségtelen, hogy Vidnyánszky története teljes mértékben felmenti hőseit – de hát a bakák a legtöbb esetben elszenvedői a háborúnak, nem okozói. Viszont Ferenc Jóska és Tisza István alakjában sokkal több lehetőség lett volna árnyaltabb ábrázolásra – de maradtak a korabeli vicclapok ábrázolási módjánál, ami beleillik a legendáriumba, de a múlttal kapcsolatos tisztánlátáshoz sokat nem tud hozzátenni. Ám ez így is tanulságos: felhívja figyelmünket, hogy ha családi történeteinket mindenféle kritika nélkül meséljük tovább, az nem biztos, hogy sokat tud segíteni mai problémáink kezelésében.

Számomra tehát összességében nagyon is tanulságos volt ez a kísérleti előadás: a közös emlékezet próbája.

(2014. november 18.)