Operett
Gombrowicz-csal kapcsolatban sok mindenről lehet beszélni, de szent hagyományról, jólfésült irodalmi irányzatról nem. Ő végig maradt a formabontó formák embere, a történelem divattá való kikiáltásának forradalmára, valamint a lengyelség legnagyobb „antilengyele”. Nevezhetnénk tehát a lengyel irodalom fenegyerekének is, ha alakját nem egy irodalomtörténeti panteonban látnánk viszont.
Az a tény, hogy az író színpadi szerzőként később aratott elismerést, mint regényíróként, leginkább annak tudható be, hogy prózai nyelvezete, mely gyakran egy önmagába forduló, spirális formát mintáz, s mely egyben mondanivalóját is hasonló módon határozza meg, egy olyan „láttatást” igényelt, mely híven tükrözi a szerző, elsőre „színpadidegen” szándékát, elképzelését. Ennek okán a groteszk színházi nyelvezet egyik első példája is lehet az Operett, mely címéből adódóan meghatározza, ám ugyanakkor nihilizálja is az ismert színpadi-zenés formát.
„Az operett monumentális idiotizmusa, mely a történelem monumentális pátoszával párosul, az operettmaszk, mely mögött az emberiség nevetséges, fájdalomtól eltorzult arca vérzik” – írta utolsó drámája kapcsán a szerző. De a történet ennek ellenére megragadó: Himaláj hercegék kastélyukba várják Fior mestert, a divatdiktátort, hogy alkossa újjá a férfi és női „látszatot”. Közben Charme gróf és Firulet báró a hódításaik számával versenyeznek, míg Hufnágel „gróf”, az elcsapott lakáj, forradalmat szít a szolgálók, cselédek között, az üresfejű arisztokraták estéjén. És mint kulcsfigura, megjelenik Albertinka is, a meztelenségre áhítozó lány, aki vágytól delejes félálmában igyekszik megszabadulni ruháitól, megtisztulásával a végsőkig eltávolodva a ruhasziluettek talmi magányától.
Az Operettet Magyarországon 1978-ban a Vígszínházban játszották először, Valló Péter rendezésében, a főbb szerepeket Tahi Tóth László, Bárdy György, Halász Judit, Mádi Szabó Gábor, Hegedűs D. Géza, Szombathy Gyula, Balázs Péter, Peremartoni Krisztina alakították.
A Nemzeti Színházban látható Operett valódi „operett”: zenével, tánccal, lehengerlő, mesés díszletekkel. Igaz, mint önmaga parafrázisa, visszakacsint a közelmúlt tarka jelmezbe öltöztetett színpadaira, ugyanakkor e letűnt mesevilágból egy élhető és szerethető folyó történelmet teremt, melyben a változások újra és újra felfalják az erőszakot.
Verebes Ernő
(2014. október 1.)
