Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2022. május 22. - Júlia, Rita Napja

Háttér

Operett

A lengyelség legnagyobb „antilengyele”

Witold Gombowicz és az Operett

Az író, aki személyiségével is kultuszt teremtett, Napló-jában így vall magáról: „Azokat, akik unalmasan és józanul merészelnek szólni rólam, borzalmasan megbüntetem: meghalok az ajkukon, és a holttestem betömi kinyílt szájukat.” A fenti vallomás ugyanúgy nem szokványos, ahogy Gombrowicz élete és munkássága sem, hisz már jó ideje az irodalmi avantgarde képviselőjeként vált ismertté.
Witold Gombrowicz
Małoszyce (Lengyelország) 1904 – Vence (Franciaország), 1969

Lengyel nemesi családban született. Életének fő helyszínei: Varsó, ahol egyetemi- és pályakezdő éveit töltötte, Buenos Aires, ahol a II. világháború kitörésének híre érte, s ezért nem tért vissza hazájába, majd huszonhárom év dél-amerikai emigráció után Nyugat-Berlin, illetve a dél-franciaországi Vence.
Főként prózaíróként ismert, sikeres regényei: Ferdydurke, Trans-Atlantyk, Pornografia, Kosmos. Három drámát írt, amelyeket rendszeresen játszanak a világ színpadain: az Yvonne, burgundi hercegnő 1957-ben Varsóban került először színre, az Esküvő 1964-ben Párizsban, az Operett 1969-ben az olaszországi Aquilában. 


Gombrowicz-csal kapcsolatban sok mindenről lehet beszélni, de szent hagyományról, jólfésült irodalmi irányzatról nem. Ő végig maradt a formabontó formák embere, a történelem divattá való kikiáltásának forradalmára, valamint a lengyelség legnagyobb „antilengyele”. Nevezhetnénk tehát a lengyel irodalom fenegyerekének is, ha alakját nem egy irodalomtörténeti panteonban látnánk viszont.

Az a tény, hogy az író színpadi szerzőként később aratott elismerést, mint regényíróként, leginkább annak tudható be, hogy prózai nyelvezete, mely gyakran egy önmagába forduló, spirális formát mintáz, s mely egyben mondanivalóját is hasonló módon határozza meg, egy olyan „láttatást” igényelt, mely híven tükrözi a szerző, elsőre „színpadidegen” szándékát, elképzelését. Ennek okán a groteszk színházi nyelvezet egyik első példája is lehet az Operett, mely címéből adódóan meghatározza, ám ugyanakkor nihilizálja is az ismert színpadi-zenés formát.

„Az operett monumentális idiotizmusa, mely a történelem monumentális pátoszával párosul, az operettmaszk, mely mögött az emberiség nevetséges, fájdalomtól eltorzult arca vérzik” – írta utolsó drámája kapcsán a szerző. De a történet ennek ellenére megragadó: Himaláj hercegék kastélyukba várják Fior mestert, a divatdiktátort, hogy alkossa újjá a férfi és női „látszatot”. Közben Charme gróf és Firulet báró a hódításaik számával versenyeznek, míg Hufnágel „gróf”, az elcsapott lakáj, forradalmat szít a szolgálók, cselédek között, az üresfejű arisztokraták estéjén. És mint kulcsfigura, megjelenik Albertinka is, a meztelenségre áhítozó lány, aki vágytól delejes félálmában igyekszik megszabadulni ruháitól, megtisztulásával a végsőkig eltávolodva a ruhasziluettek talmi magányától.

Az Operettet Magyarországon 1978-ban a Vígszínházban játszották először, Valló Péter rendezésében, a főbb szerepeket Tahi Tóth László, Bárdy György, Halász Judit, Mádi Szabó Gábor, Hegedűs D. Géza, Szombathy Gyula, Balázs Péter, Peremartoni Krisztina alakították.

A Nemzeti Színházban látható Operett valódi „operett”: zenével, tánccal, lehengerlő, mesés díszletekkel. Igaz, mint önmaga parafrázisa, visszakacsint a közelmúlt tarka jelmezbe öltöztetett színpadaira, ugyanakkor e letűnt mesevilágból egy élhető és szerethető folyó történelmet teremt, melyben a változások újra és újra felfalják az erőszakot.

 

Verebes Ernő


 

 

(2014. október 1.)