Szentivánéji álom
Különös, de valahogy úgy hozta a sorsom, úgy alakult a pályám, hogy eddig nagyon kevés Shakespeare-darabban játszottam. Eleinte tartottam is a Szentivánéji álomtól, éreztem a feladat összetettségét, azt, hogy a figuráknak sokféle megközelítése, megfejtése lehetséges, és tudom, hogy ilyenkor nem könnyű rátalálni a jó és hiteles megoldásra. A rendező összevonta Hyppolita és Titánia, a „valóságos” nő és a tündérkirálynő szerepét, vagyis ugyanannak a nőnek az éber és álombeli, tudatalatti, szinte ösztönös létét is meg kell mutatnom.
Azt a fajta expresszív előadásmódot, amit a rendező javasolt nekünk, kifejezetten szeretem. A színpadi létezés és mozgás már-már a fizikai színház határát súrolja. Ezt elsősorban a két szerelmespár jeleneteiben alkalmazta, nekik nagyon kötött, szinte akrobatikus koreográfiát talált ki. A Titánia/Hyppolita – Oberon/Théseus – Zuboly szerelmi háromszögben viszont sokkal nagyobb szabadságot adott Horváth Lajos Ottónak, Szarvas Józsefnek és nekem. Hagyta, hogy kísérletezzünk, engedte, hogy megtaláljuk a nekünk megfelelő formát, mozgást, gesztusok sorát. Hagyott időt arra, hogy magunk keresgéljünk, mert így magunkból építkezhettünk – remélem jól és hitelesen.
Lejegyezte: Kozma András
(2014. szeptember 20.)