Édesanyja orosz, édesapja magyar, sokszor elmondta, hogy orosz gyökerei éppoly fontosak, mint a magyarok. A nagymamája és több rokona Moszkvában él. Mikor járt náluk legutóbb?
– Régebben általában anyukámmal utaztam Moszkvába, majd munkát is kaptam ott. Megismerkedtem Baranyi Andrással, a magyar kulturális intézet vezetőjével, aki először koncertezni hívott, később pedig zsűritag lehettem a határon túli oroszok filmfesztiválján. Furcsa érzés volt azokkal a művészekkel, színészekkel zsűrizni, beszélgetni, akiknek a filmjein felnőttem. Aztán meghívtak énekelni Nyizsnij-Novgorodba is. Ezek a felkérések szerencsére mindig úgy alakultak, hogy beköszönhettem a nagymamámhoz.
És ő jön Magyarországra?
– Idős már ekkora utazáshoz. Egyébként nagyon jó állapotban van, csak nem szereti elhagyni az otthonát. De mi odavittük neki a zenét, adtunk egy koncertet a lakásában, ő pedig kitárta az ajtót, hogy minden szomszéd hallhassa.
Abban, hogy a színészetet választotta, szerepet játszott valamiféle családi „örökség”?
– Semmi. Apukám muzikális volt, és imádott magyar nótákat énekelni, de különösebben nem volt köze a művészetekhez. A zene szeretete inkább a nagymamámtól ered, a művészetek iránti fogékonyság pedig anyukámtól. Kemény irodalomtanára volt, aki kötelezővé tette, hogy színházba járjanak, sokat olvassanak, és mindenről formáljanak véleményt. Innen kaphatott ihletet édesanyám a művészetekhez, de inkább csak „elméleti” szinten. A nagymamám és az ikertestvére viszont rendszeresen énekeltek orosz népdalokat közönségnek, két szólamban – sőt, néha ma is énekelnek, 85 évesen, olyan hanggal, hogy mindenki hanyatt esik tőlük. Fontos, hogy legyen legalább egy ember a környezetedben, aki biztat, hogy foglalkozz komolyan azzal, amihez tehetséged van, és úgy alakult, hogy körülöttük nem voltak ilyenek, hiába ismerték el a tehetségüket. Én pedig gyakran úgy érzem, kezdem beteljesíteni azt, amit ők nem érhettek el. Szeretem a nagymamámnak azt mondani, hogy jól megy a sorom, sok mindent csinálok, és sokat énekelek, mint ő.
Ki bátorította a színészetre?
– Már egészen kicsi gyerekként azt hallottam többektől, hogy van hallásom, amit fejleszteni kell, és hasonlók. De különben szégyellős gyerek voltam, részben pont azért, mert állandóan löktek előre, hogy mutassak, énekeljek valamit. Ilyenkor általában azt kértem, hogy mindenki menjen ki a szobából, forduljon el, és a fal vagy az ajtó mögül elkezdtem énekelni. Aztán szépen lassan felerősödött bennem is, hogy meg akarom mutatni, mit tudok. Főleg, mert láttam, hogy a szüleim büszkék rám.
Amikor bejelentette, hogy a Színművészetire felvételizik, meglepte az otthoniakat?
– Inkább szkeptikusak voltak – velem együtt. Biztos voltam benne, hogy nem vesznek fel 18 évesen, sőt, arra is gondoltam, hogy talán soha. Fogalmam se volt, hogy kell színészkedni, játszani, hogy kit hívnak színésznek. Azt hittem, oda kell menni és színésznek kell lenni, és hogy oda az felvételizik, aki már eleve színész. Jártam előtte színjátszó körökbe, ami jó és érdekes volt, csak sajnos ezeken a helyeken sok hamis mondat is elhangzik, például a tehetségről… Megdöbbentem, hogy gyakran pont azokat nem vették fel, akik tehetségesnek, markánsnak számítottak a stúdióban, akikről mindenki azt mondta, ők már készen vannak. Mert inkább azok kerültek be, akik formálhatók voltak. Mindenhol vannak pluszok és mínuszok, tehát jó magabiztosnak lenni, de ha túlzottan az vagy, könnyen ellenszenvessé válsz. Nekem semmi biztonságom nem volt a felvételinél, inkább szégyelltem magam, hogy mit keresek ott. És irigyeltem a sok céltudatos embert, mert tudták, mit akarnak. Én meg csak ültem, és akkor jöttem rá, hogy nem is tudom, mit akarok ezzel az egésszel. Önkeresésben voltam, ami azóta is folytatódik, de már sokkal pozitívabban és tudatosabban.
Állandósultak a kételyek?
– Valamelyest át tudtam formálni őket. Régen akadályoztak, most egyre jobban tudom használni őket. De kételyekre mindig szükség van.
Zenés színház szakon végzett – ez a saját választása volt?
– Éppen indítottak egy ilyen osztályt, és mivel azt mondták, jól énekelek, úgy éreztem, meg kell próbálnom. De azért beírtam a felvételi lapra az orosz szakot is. Szerencsésnek éreztem magam akkor, hogy felvettek, de utólag sokat töprengtem rajta, mi lett volna, ha még egy-két évet komolyodom a Színművészeti előtt egy másik egyetem falai között. Bármilyen furcsa is, néha hiányzik a körmölés, az asztalnál való munka, hogy használjam az intellektusom…
Azt a szerepformálásnál is használja…
– Persze, de úgy értem, ha pár évet eltöltök a bölcsészkaron. Mivel nem így alakult, sokkal több idő kellett, hogy rájöjjek, hol is vagyok valójában. Minden napot úgy kellett volna kezdeni, hogy valaki beleverje a fejembe, milyen szerencsés vagyok, hiszen ezt a pályát annyian szeretnék, és van, aki belepusztul, hogy nem lehet színész. Én ezt a helyzetet nem tudtam jól felhasználni a Színművészeti első három évében.
Nem érezte jól magát? Nincsenek jó emlékei?
– Jó emlékeim vannak, csak most sokkal higgadtabban tudnék mindennek nekifogni. Frusztrált a tapasztalatlanságom – az élet minden terén. A gimnáziumban rendes, jó tanuló voltam, persze, eljártam bulizni, de mindig tudtam, hol a határ. A tanulás volt a fontos, és az, hogy hová megyek tovább. De a Színművészetinél hihetetlenül fontos az élettapasztalat is, hogy ne csak elméletben tudj dolgokat, hanem kerülj ki a burokból, ismeretlenek közé, akik nem tudják, mire vagy képes. És legyenek meg a pofára eséseid.
Ezeket úgyis megkapja az ember…
– Azt láttam, hogy mindenki tudja, hogyan kell próbálni, én meg csak állok, és nézem, hogy mások milyen jól tudják… Ilyen hülyeségekkel töltöttem az időt, míg az énekmesterem helyre nem rázott. Bagó Gizella volt az, aki bíztatott, aki átlátta a helyzetemet, és nem beszélt mellé. Pontosan érezte, tudta, milyen anyagból vagyok gyúrva, hol tartok, mennyire vagyok még agyatlan. És látta azt is, mi lehet belőlem.
Meg is mondta?
– Utólag. Addig inkább csak irányított, vitt valami felé. Az egyetemi zenés vizsgák után voltak tanárok, akik azt mondták, hogy ez a kislány tehetséges, de nincs nagy énekhangja, inkább majd prózai színésznő lesz. Aztán nemrég az egyik koncertem előtt arról beszélgettem az énekmesteremmel, hogy milyen érdekes fordulatokat tartogat az élet: épp a szólókoncertemre készülünk a Művészetek Palotájában.
Friss diplomásként miért a József Attila Színházba szerződött?
– Ez adódott. Szerettem volna Pesten maradni. Hívtak vidéki színházakba is, de a József Attila igazgatója, Léner Péter tanárom volt, és több osztálytársammal oda mehettünk. Mi voltunk a fiatalok, a vérfrissítés. A József Attila nem az a fajta színház, amit nagyon szeretett volna a szakma, sőt… – viszont nagyon családias volt a légkör. Ennek persze megvan a hátránya is, hiszen az ember könnyen elkényelmesedhet, de fiatalok voltunk, és mindenáron alkotni akartunk.
A Bárka Színházba igazolás viszont éles váltás lehetett.
– Úgy gondoltam, kipróbálok egy másik irányt, megnézem, hogyan működöm benne. A Bárkán dolgozó Balázs Zoltán hívott Kátya Kabanova szerepére Osztrovszkij Viharjába. Furcsa volt belecsöppenni egy olyan statikus színházba, ahol eleinte úgy érzed, semmit se szabad játszani, de végül megszületik valamiféle atmoszféra. Volt olyan időszak, hogy a Bárkában játszottam a Viharban, átvettem Heléna szerepét az akkor várandós Parti Nórától a Szentivánéji álomban, közben pedig futottak a József Attilás előadásaim is. Nagyon inspirált az előadások közötti különbség. Mindig műfajokban gondolkodtam, és úgy éreztem, egy kevésbé rangosnak tartott műfajban is lehet művészként színvonalasat alkotni. Élveztem, hogy eltérő rendezői, színészi gondolkodásmódokat ismerhettem meg, jó érzés volt ennyi helyen dolgozni.
Most is jó lehet: játszik a Centrálban a Chicagóban, a Nemzetiben a Johannában, a Szentivánéjiben, azaz széles a skála. A szabadúszás soha nem izgatta?
– A társulatnak súlya van, és fontos, hogy ne vesszek el a mindenségben. Jó tartozni valahová.
Alföldi Róberttel jött a Bárkából a Nemzeti Színházba, és itt maradt Vidnyánszky Attila alatt is.
– Bár láttam Attila korábbi munkáit, és szimpatikus volt, amit csinált, nem tudtam, mit gondol rólam. Nagyon jól esett, hogy rám bízta Johanna szerepét. Mindig kíváncsi vagyok, mit gondol rólam egy rendező, és kivárom, milyen szerepekben gondol rám. Hiszem, hogy megtalálnak a rendezők és a nekem való szerepek. Ritkán mondok nemet egy felkérésre, ami pedig esetleg kicsit nem tetszik elsőre, azt olyan szerepként fogom fel, ami elvezethet egy következőre, egy sokkal jobbra. Szeretek kísérletezni.
Könnyen adják magukat a szerepek?
– Inkább bizonyos részek vannak egy darabon belül, amik könnyebben indulnak el, míg mások nehezebben. De ez folyamat, ami végül, szerencsés esetben összeáll egy szereppé, alakítássá. Ha pedig valami nagyon nem sikerül, eléggé bosszant, de tudom, hogy attól még másnap újra felkel a Nap.
Az utóbbi időben majd minden évben szerepelt sikerfilmben. Az ezzel járó ismertséget, a sztárságot könnyű kezelni?
– Vannak elvárások, de ezek a szakmához kapcsolódó feladatok. A szintén ezzel járó címlapfotózás pedig azért jó, mert majd mutogathatom az unokáimnak, hogy nézzétek, milyen szép volt öreganyátok, amikor rendesen kisminkelték, felöltöztették. Jó lesz visszaemlékezni.
A visszajelzések közül melyek a legfontosabbak?
– A közönségé. Eleinte sokan a szakmának akarnak megfelelni, csak mostanában azt látom, hogy ott túl nagy a káosz: ki, kihez, hová tartozik, vagy nem tartozik. De nem szeretném ezzel terhelni magam. Amikor azt látom, hogy elszeparálódnak az emberek ahelyett, hogy értelmesen vitáznának szakmai kérdésekről, akkor azt érzem, hogy nem tisztelik egymás munkáját, energiáit. Lehet, hogy nem tetszik az eredmény, de mindig ott van a befektetett munka, amit el kell ismerni. Mindenki tudja, mennyi vér, izzadság árán születik meg egy előadás, és ezt tisztelni kell.
A Keresztül Európán lemez pedig nagy siker.
– Sokat koncerteztünk nyáron, születtek új dalok is. Nagyon szeretem, hogy tudok énekesként kommunikálni a közönséggel. Úgy érzem, nem szerepben vagyok, de azért egy kicsit mégis: az énekesnő szerepében. Kicsit skizónak tűnik ez az állapot, de ha jól beáll, remekül működik.
Színésznőként hogyan, hol látná szívesen magát úgy 30-40 év múlva?
– Nem tudom. Van, aki előre eltervezi a karrierjét, és el is jut oda, ahová szeretne. Ez jó, ha nem úgy csinálja, hogy közben keresztültipor mindenkin. Most már kicsit tudatosabb vagyok, mint a pályám elején, ám változatlanul szeretek sok mindent a sorsra bízni. Viszont, ha már megtalál egy munka, akkor azzal szeretek foglalkozni, utána menni, körbejárni. Nem szeretnék rágörcsölni a dolgokra, mert az a jó, ha mindennek tudok örülni. Nagyon kíváncsi természet vagyok, érdekelnek a sikerek és a bukások is. Persze, a sikereket sokkal jobb megélni, de a bukások meg azért kellenek, hogy az ember tudjon fejlődni, és hogy legyen min túllépni.
V. Nagy Viktória
| fotók: Eöri Szabó Zsolt
–––––––––
Tompos Kátya
Jászai Mari- és Junior Prima Díjas színész, énekes.
1983-ban született Budapesten. 2005-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem musical szakán. Játszott a József Attila és a Bárka Színházban, 2008 óta a Nemzeti tagja.
Az elmúlt években a Valami Amerika 2., a Poligamy, a Köntörfalak, a Nőm, nejem, csajom és a Coming out című filmekben szerepelt. 2013-ban jelent meg első szólólemeze Keresztül Európán címmel. Az elmúlt évadban Szent Johannát alakította a Johanna a máglyán című drámai oratóriumban, és Mirát a Boldogságlabirintus című előadásban – teljesítménye elismeréseképpen a társulat szavazatai alapján elsőként ő kapta a Nemzeti Színház Szörényi Éváról elnevezett új alapítású díját.
A 2014/2015-ös szezonban a Szentivánéji álomban (Heléna), az Éjjeli menedékhelyben (Nasztya), az Ingyenélőkben (Irén) és a Don Quijotében (Antonia) látható.
(2014. szeptember 1.)
