Szentivánéji álom
Mindezek szellemében Zubolyt illetően én sem próbáltam előre eltervezni vagy kitalálni valamit, hanem David Doiasvilivel, a rendezővel közösen kerestük meg a figurának a jellegzetességeit, helyzeteit, igazságát. A mesteremberek jeleneteiben sem azt kívánta tőlem, hogy egyszerűen csak vicceskedjek a műkedvelő színész és a szamárrá változtatott férfi szerepében, hanem azt, hogy Zubolyként egy emberi sorsot mutassak meg. Ebben a sorsban ott van a szerelem lehetősége, és a legszebb emberi érzés elvesztésének drámája, a színészlét abszurditása mellett pedig az álom és valóság közötti vívódás tétje.
A Grúziából érkezett rendező nagyon türelmesen és derűsen, néhol szenvedélyesen és rendkívül láttatóan adta át a gondolatait – élvezet volt vele dolgozni. Ügyesen úgy alakította a próbákat, hogy eleinte külön dolgozott a szerelmeseket játszó legfiatalabb színészekkel, és külön a mesterembereket játszó idősebbekkel, majd egyszer csak összeeresztett minket, és hagyta, hogy rácsodálkozzunk egymás játékára. Ez különösen meglódította a játékkedvünket...
Nálam a szerep keresésének van egy olyan pillanata, amikor úgy érzem, mintha a szöveg megszólalna a fejemben. Olyanfajta állapot ez, mint amikor a zenész, megtanulva a szólamát, egyszer csak megszólaltatja a hangszerét, és ezután már képes együtt zenélni a társaival. Ilyen a színész is: bár a színházi alkotás közösségi munka, és annak kreatív eredménye az előadás, egy ideig mégis mindenkinek szüksége van valamiféle magányos önzőségre. A próbák során a színészi idegrendszerek hirtelen összeérnek, egymásra hangolódnak. És ekkor már érezni lehet, hogy valami jó felé haladunk…
Lejegyezte: Kozma András
(2014. szeptember 20.)
