Szentivánéji álom
A Szentivánéji álom egy különös beavatási „szertartás” valahol az álom és a valóság határvidékén – mondja a vígjáték sötét oldalait is megmutató grúz rendező, David Doiashvili.
A sokszor színre vitt művek kapcsán felmerül a kérdés: mi felfedeznivaló van még bennük?
– A Szentivánéji álmot valóban olyan gyakran játsszák, és olyan sokan foglalkoztak már vele, hogy azt gondolhatnánk, erről a darabról már szinte mindent tudunk, igazán új dolgokat nem lehet benne felfedezni. Kialakult sok sztereotípia is ezzel kapcsolatban, hiszen legtöbbször könnyed, vidám tündérmesének fogják fel, amelyben a komikum keveredik a buja szexualitással, szerelmes emberek és féltékeny istenek bolyonganak egy álomszerű erdőben, de végül minden a helyére kerül, és mindenki megtalálja a maga párját. Úgy érzem azonban, hogy ez az olvasat csak a szöveg felszínét súrolja, leegyszerűsítve a darab mélyebb, drámai értelmezését.
Mire számítsunk egy vígjáték esetében?
– Fontos szerepet tölt be a vaskos humor, vagy a finom derű, de meggyőződésem szerint ezek csak akkor érvényesülhetnek igazán, ha jelen van a folyton változó emberi érzelmek, vágyak és csalódások erőteljes drámája, létünk sötét oldala is.
Erre az oldalra hívja nézőit az előadás?
– Az álomnak és a valóságnak ezt a különös, titokzatos viszonyát járjuk körül, amely során a szereplők egy szövevényes érzelmi labirintusba keverednek, felborul bennük mindaz, amit addig magukról, illetve egymásról gondoltak. Az életben is előfordul időnként, hogy a szerelem – a legerőteljesebb emberi érzés –, alaposan felkavarja az életünket. Egyszer csak azon kapjuk magunkat: nem tudunk különbséget tenni a vágyaink diktálta álom és az általunk élt valóság között. Sőt, az is megtörténhet, hogy az álmainkban átélt intenzív érzések valóságosabbnak tűnnek a mindennapi élet megszokott, gyakran csak szerepként megélt valóságánál. A mi értelmezésünkben a Szentivánéji álom szereplőinek egymásra találásai, konfliktusai egyúttal olyan próbatételek, amelyeken átesve már senki sem létezhet úgy, mint azelőtt – egy különös beavatás játszódik le a szemünk előtt, valahol az álom és a valóság határvidékén.
Nem először viszi színre a Szentivánéji álmot. Hogyan alakult a műről alkotott képe, felfogása?
– Egyszer már színpadra vittem a darabot a londoni Nemzeti Színházban, illetve Tbilisziben is, de mindegyik előadás más volt. Londonban még én is a meseszerű, könnyedebb utat választottam, azóta viszont sok mindent átéltem, átértékeltem, és valószínűleg ennek köszönhető, hogy a mostani előadásban máshová helyezem a hangsúlyokat. Így például párhuzamosságot látok az athéni uralkodónak és menyasszonyának, valamint tündérország urának és úrnőjének a viszonya között – nem véletlen, hogy Théseus és Oberon, valamint Hyppolita és Titánia szerepeit összevontuk, vagyis ugyanazok a színészek játsszák a két világ uralkodóit. De a mesteremberek jeleneteiben sem csak a paródiát látom, hanem a színházi lét fájdalmasan nevetséges tragikumát is, és dramaturgiailag úgy éreztem, hogy a Théseus palotájában zajló színjátéknak – minden komikuma mellett – prófétikus, szinte végzetszerű felhangjai vannak.
Miért látta szükségesnek, hogy Shakespeare szövege kétféle fordításban szólaljon meg?
– Mint említettem, a szereplők a valóság, az ébrenlét állapotából átkerülnek az álom különös világába, és ezt szerettük volna a nyelv eszközeivel is érzékeltetni. Az eredeti szövegnek nem egyféle kanonizált fordítását használjuk, hanem két különböző korból származó szövegfordítást vettünk alapul, amelyek nyelvileg is érezhetően különböznek egymástól. Az első felvonásban, ahol még a krealitás a meghatározó, Nádasdy Ádám modernebb, a mai nézők számára érthetőbb szövegét használjuk. A második, harmadik és negyedik felvonásban, vagyis a varázslatosan lidérces álom során Arany János 19. századi szövege hangzik el, amelynek sajátos archaikussága kifejezetten „álomszerű” színezetet ad a szereplők megszólalásának. A negyedik felvonás második felétől, az „ébredéstől” kezdve pedig keveredik a két fordítás, mert az előadás koncepciója szerint a szereplők maguk sem tudják már, hogy számukra hol az álom, és hol a valóság.
Az előző évad végén kezdődtek a Nemzetiben a Szentivánéji álom próbái. Nyáron megvolt a gyulai Shakespeare Fesztiválon a szabadtéri bemutató. Szeptember elején nekiláttak a nagyszínpadi verziónak. Hogyan érezte magát nálunk ezek alatt a hónapok alatt?
– Bevallom, korábban nem sokat tudtam a magyar színházi életről, ezért különösen meglepett az a magas szakmai felkészültség, rugalmasság és odaadás, amely a Nemzeti Színház társulatát jellemzi. A színészek még a legnehezebb, szinte akrobatikus helyzeteket is művészi igényességgel oldották meg. Szakmailag és emberileg is sokat kaptam tőlük, ami számomra különösen fontos, mert munka közben sokat merítek a színész személyiségéből, energiáiból, ötleteiből.
Kozma András
––––––––––––––-
David Doiashvili
Grúz színházi rendező. Tbilisziben született, itt szerzett diplomát a Sota Rusztaveli Színház- és Filmművészeti Egyetem színházrendezői szakán. 1998-tól a Mardzsanasvili Szinház főrendezője, 2007 óta a Vaszo Abasidze Állami Zenés és Drámai Színház igazgató-művészeti vezetője Tbilisziben. Olyan jelentős európai teátrumokban is dolgozott, mint a londoni Royal National Theatre, a leedsi Playhouse Theatre és a szentpétervári Mariinszkij Tyeatr. 2014-ben az I. Madách Nemzetközi Színházi Találkozón a Macbeth-rendezése volt látható a Nemzeti Színházban.
(2014. szeptember 30.)
