Fókusz – MITEM
A nyitásról
Nem szabad félni a nyitástól, a változástól! Végső soron a színházművészet lényege az útkeresés, a világra való rácsodálkozás, a lét újrafelfedezése és megfogalmazása őszintén és magas színvonalon – mondja a Madách Nemzetközi Színházi Találkozót (MITEM) szervező Nemzeti Színház igazgatója, Vidnyánszky Attila. Míg a szomszédos Romániában például számos nemzetközi fesztivál működik, addig Magyarországon már évtizedek óta „hiánycikk” egy igazán jelentős, nemzetközileg is jegyzett színházi szemle.
Joggal merül fel a kérdés: miért alakult ez így hazánkban? Vidnyánszky szerint talán az öntudat, a határozottság, a magabiztosság hiányzott, hogy beengedjük színpadainkra a világot. Kishitűségünkben csak magunkra figyelünk, miközben távoli teljesítményekkel példálóznak sokan, akik orrunk alá dörgölik a provincializmus vádját. Valamiért úgy alakult – fogalmaz –, hogy a szakma meghatározó személyiségei nem akarták, hogy legyen nemzetközi színházi fesztiválunk, pedig minden ilyen kezdeményezés csupán elhatározás, akarat kérdése.
A Nemzeti igazgatója sem vonja kétségbe, hogy vannak tradícióval rendelkező nemzetközi kitekintésű fesztiválok, mint amilyen a szegedi Thealter vagy a gyulai Shakespeare Fesztivál, és a Budapesti Tavaszi Fesztivál, és az egykor őszinek, ma már Budapest Cafénak nevezett eseménysorozaton is láthatók jelentős külföldi produkciók, a Katona József Színház pedig két alkalommal adott otthont az Európai Színházak Uniója fesztiváljának. De igazán nagy, átfogó, önálló arculattal, koncepcióval rendelkező fesztivál eddig nem volt Magyarországon. Ám nemcsak nemzetközi, de igazán rangos nemzeti fesztiválunk sincs – teszi hozzá Vidnyánszky. – A Pécsi Országos Színházi Találkozó, a POSZT – bár a köztudatban így él – nem az évad legjobb előadásait vonultatja fel. A szubjektív válogatás helyett új koncepció kialakítása a színházi szakma képviselőinek közös feladata.
Az évtizedes bezárkózás után a nyitás és a minőség fontosságát hangsúlyozza a Nemzeti Színház igazgatója: nem szabad félni attól sem, hogy megmérettessük magunkat. A magyar színház híre külföldön sokkal jobb, mint ahogyan azt idehaza sokan láttatni akarják. Bátran és nyitottan kell a világ felé fordulnunk, és lehetőség szerint tágra nyitott kapukkal kell fogadnunk más kultúrák, értékvilágok, hagyományok és útkeresők képviselőit.
Hogyan várjuk el a világtól, hogy ránk figyeljen, ha mi nem vagyunk kíváncsiak rájuk?! Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy a magyar néző egy sor előadást látva szintén megteheti a maga összehasonlítását.
Korszerű ÉS nemzeti
A gőzerővel szerveződő MITEM-re elsősorban a „sorstárs” országok színházai kaptak meghívást. Lássuk, hol tartanak, hogyan keresik a gyökereiket és forrásaikat, merre látják a megújulás lehetőségeit a közép-európai színházak két évtizeddel azután, hogy felbomlott a Szovjetunió és véget értek a diktatúrák. Érdekel bennünket, hogy a globalizálódó világban milyen egyedi és milyen közös színházi megközelítések léteznek a hasonló történelmű országokban. Erről szeretnénk dialógust folytatni velük és a közönséggel az előadásokon keresztül. De nem ragaszkodunk mereven csak ehhez a régióhoz, ezért tatár, grúz, norvég társulatokat is hívtunk. Az előadások mellett beszélgetéseket, közönségtalálkozókat, konferenciákat tervezünk.
Két vezető gondolat mentén szerveződik a MITEM: mit jelent a „nemzeti színháziság” és a korszerűség. A legtöbb meghívott színház nevében is viseli a nemzeti jelzőt, de státusát tekintve a szentpétervári Alekszandrinszkij vagy a moszkvai Művészszínház szintén nemzetiek. Mit gondolnak ezek vezetői arról: mitől nemzeti az általuk vezetett intézmény, és mitől korszerű?
Meggyőződésem, hogy a „nemzeti”-ség és a „korszerűség” viszonyának vizsgálata izgalmas téma, sőt megkerülhetetlen. Vannak, akik szerint, ami nemzeti, az nem lehet korszerű, és vannak, akik ezt a két „tulajdonságot” ki akarják játszani egymás ellen. Nemrég egy berlini konferencia egész légkörét belengte az a gondolat, hogy vannak innovatív, kreatív, kritikus színházak, amivel szemben például a budapesti Nemzetiről csak a kormánypártiságot emlegették mint „esztétikai” kategóriát. Ez a fajta előítéletesség és ostoba felosztás hamis, torz képet mutat rólunk, és persze azokat minősíti, akik ezt sulykolják. A nemzeti és a korszerűség témája köré szervezett beszélgetések izgalmas vitákat ígérnek, amelyek remélhetőleg a magyar színházi életbe is friss levegőt hoznak.
A válogatás
Nemrég olvastam az előadásaival Magyarországon is járt legendás orosz rendező és társulatvezető, Lev Dogyin gondolatait, aki a következőképpen fogalmazott: remekművek fesztiválját tervezték, de a válogatás során rá kellett ébredniük, hogy nem születik minden évben egy fesztiválra való remekmű. Ám komoly, nagyszerű művek sorra készülnek a világban, ezért úgy döntöttek, ezeket fogják nagy „töménységben” bemutatni. Mi is így járunk el. Mi magunk is hívunk előadásokat, de elfogadjuk azt is, ha egy-egy teátrum maga ajánl produkciót, amivel ebben a körben képviseltetni akarja saját intézményét, nemzetét.
Szabadság és megfelelés
Egy fesztiválmeghívás minden művész és intézményvezető számára komoly elismerés, visszajelzés – magyarázza Vidnyánszky, aki sok fesztiválon járt beregszászi társulatával és a debreceni Csokonai Színházzal, dolgozott zsűrikben, hét évig a kortárs magyar drámaírók fesztiválját, a DESZKÁ-t szervezte a Csokonaiban, néhány éven át a szegedi Mezzo Operafesztivál művészeti vezetője volt.
A művészeknek szükségük van pozitív és negatív visszajelzésekre is, hogy felmérjék képességeiket, hogy lássák, hol tartanak éppen a pályájukon – de a megmérettetés kényszeressége gyakran önmaga ellen fordul. Közkeletű a „fesztiválelőadás” fogalma, ami arra utal, hogy az alkotó nem a saját, szuverén belső művészi útját követi, hanem kifejezetten a „fesztiválipar” vélt vagy valós elvárásainak igyekszik megfelelni, egy trendnek, kanonizált, uralkodó ízlésnek rendeli alá saját útkeresését. Ettől még lehet szakmai értelemben színvonalas az előadás, sőt, sikeres is, de hosszú távon az ilyen típusú alkotó elveszítheti önmagát, és egyszer talán arra kell rádöbbennie, hogy már nincs is mit mondania a világról.
A görcsös megfelelési kényszer és vágy legjobb ellenszere a nyitás, vagyis ha fórumot teremtenek arra, hogy az eltérő művészi gondolatok találkozzanak egymással. A cél pedig ne egymás legyőzése, hanem egymás megértése és elfogadása legyen.
Bármilyen színvonalas fesztiválról legyen is szó, onnantól kezdve, hogy díjakat, hivatalos elismeréseket osztanak ki, az előadások, az alkotók óhatatlanul egymás „ellenfeleivé” válnak, és mindig felmerül a döntést hozó zsűri objektivitásának a kérdése – mondja Vidnyánszky, aki alkotóként és zsűritagként is ismeri a fesztiválok világát. Hiszen ami egy sportverseny esetében nagyjából igazságosan, objektív eszközökkel mérhető, a művészetben nehezen megragadható. A fesztiválokon szereplő előadások gyakran össze sem mérhetők, hiszen az igazán eredeti alkotás önálló, egyedi gondolkodásmódot képvisel, amely felrúgja a konvenciókat és zavarba hozza a döntést hozókat.
A közönség
Az alkotó, a szervező részéről óhatatlanul felmerül a magas minőség és a szélesebb közönség „befogadóképességének” – időnként feloldhatatlannak tűnő – dilemmája. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, de a színház vagy egy fesztivál elképzelhetetlen közönség nélkül…
A mai tömegízlés, a tömegkultúra szerintem mesterségesen sulykolt gondolkodásmód – véli Vidnyánszky –, és éppen a magas színvonalú, de nem valamiféle gőgös, elefántcsonttoronyba zárt művészet tudja igazán mélyen megszólítani az emberek többségét. Ez egy igen összetett, nehéz kérdés, de a mai művészi megszólalás egyik legfontosabb feladata, hogy megtalálja azt a keskeny mezsgyét, ami a minőségi és a mennyiségi szempontok között húzódik – szögezi le.
Menni kell előre, mert nincs más út, nincs más lehetőség, csak a kapuk kitárása, hogy a közönség minél nagyobb kínálatból válogathasson, és hogy a világból minél több friss gondolat áramoljon be hozzánk.
„Sztalkerség”
Beregszászban két alkalommal szerveztünk kis fesztivált, amelyet Tarkovszkij híres filmjéről, a Sztalkerről neveztünk el. A sztalker a zóna kihalt és veszélyes vidékén keresztül vezeti az Írót és a Professzort, hogy eljussanak a Szobába, ahol valóra válnak az emberek legfontosabb kívánságai. Én úgy fogom fel a színészt, a színházat, mint „sztalkerséget”: a művész, a művészet maga a lélekvezető. Arra fognak törekedni – ígéri Vidnyánszky Attila –, hogy a Nemzeti Színházban szerveződő nagy fesztivál keretében is „fogható” legyen a művész-sztalkerek üzenete.
Kornya István
(2014. március 11.)
