Páros portré
Éppen tíz éve annak, hogy először szerepeltek egy színpadon: milyen hangulat fogadta Törőcsik Marit 2003-ban, amikor megérkezett a beregszászi társulathoz vendégjátékra?
TRILL ZSOLT: Nagyon meg voltunk illetődve, hiszen mégiscsak a világ legnagyobb színésznője jött el közénk...
TÖRŐCSIK MARI: Ugyan, hagyd már ezt Zsolt!
TRILL ZSOLT: Elviccelődhetünk, de akkor tényleg így éreztük. Amikor Vidnyánszky Attila meghívta Marit a Szarvassá változott fiú előadás anya szerepére, mindannyian meg voltunk ijedve. Hiszen hogy jövünk mi, beregszásziak ahhoz, hogy egy színpadra lépjünk vele? Amikor megmutattunk neki fél órát – vagyis az addig elpróbált részeket – az előadásunkból, síri csend volt a teremben. Mi megrémültünk, ő pedig azt kérdezte: „Drága Attila, miért kellek én ide? Ez nélkülem is működik.”
Törőcsik Mariról közismert, hogy előszeretettel magázza még a régi kollégáit is. Most viszont mintha tegezte volna Zsoltot...
TÖRŐCSIK MARI: Pilinszky János több mint húsz évig volt a legjobb barátom, mégsem tudtam soha tegezni. Major Tamást is már mindenki Tomizta és Tamásozta, amikor én még mindig Major elvtársoztam. Bessenyei Ferencet is egész életében magáztam. Halála előtt nem sokkal fellátogatott hozzám ide, a nemzetis öltözőmbe: „Te lány, most már tegezhetsz!” Mire én: „Ferencem, maga engem egész életemben tegezett, én meg visszamagáztam, erről már nem fogok leszokni.” Úgyhogy Zsoltot is magáznom kellene, de valamiért a beregszásziakat mind tegezem. Talán mert számomra is nagyon különleges volt az a tíz év előtti első találkozás. Párizstól Moszkváig – például Anatolij Vasziljev rendező barátomtól is – hallottam jó hírét a beregszászi társulatnak. Emlékszem, arra gondoltam, be tudok-e még kapcsolódni egy ilyen fiatal, újító műhelybe, vagy már konzervatív öreg hölgy lettem. Úgyhogy szerintem én izgultam jobban.
Azért is, mert nehéz az Anya szerepe
TÖRŐCSIK MARI: Tíz mondatom ha van összesen, de az egész előadás során teljes lényemmel követnem kell a „fiamat”. Ha csak ott üldögélnék odaadás és összpontosítás nélkül a színen, Zsolt lehozhatná a csillagot az égről, a nézők azt gondolnák: miért ücsörög ott a Törőcsik Mari? Nem vagyok egy „maszkírozós” színész, aki csak alakít egy szerepet, megformál egy karaktert. Én létezni szeretek a színpadon! Márpedig ez – szinte szavak nélkül – még nehezebb feladat.
Mi a különbség a színpadi létezés és az alakítás között?
TÖRŐCSIK MARI: Erre már színházi pályám elején, 1956 után rájöttem. A Vízkeresztet próbáltuk, még a régi Nemzetiben, Major Tamás főrendező idegesen járt fel-alá a nézőtéren. Egyszer csak felszólt a színpadra: „Törőcsik, jöjjön le!” Kezem-lábam reszketett. Rám nézett, s azt mondta: „Maga nem tud semmit!” „Én tudom, hogy nem tudok semmit, de mit csináljak?” „Semmit. Majd le fogják magáról írni, hogy nem jön át a rivaldán. Nem baj. Olyanok között fog itt szerepelni, hogy meg fogja találni a saját eszközeit. De különleges ízlésre vall, hogy maga képtelen használni az általam gyűlölt általános színészetet.”
TRILL ZSOLT: Ezért is van az, hogy a színházról kár a színésznek beszélnie. A színházat csinálni kell! Fontos, hogy legyen egy ember – a rendező –, aki kívülről figyel bennünket, és kontrollálja a játékot. Akiben bízom, annak az észrevételeire, instrukcióira odafigyelek. Természetesen a színésznek is vannak ötletei, s mivel ez egy odavissza játék, nagyon fontos a bizalom.
TÖRŐCSIK MARI: Ezért sem beszéltem soha a szerepeimről. Neked, Zsolt nagy szerencséd van, mert mindig ott volt veled Vidnyánszky, de én nagyon sok rossz rendezővel dolgoztam, így kerestem a kenyeremet. Ha egy kicsit gyengébb a rendező, az ember elhercigeskedi: „Nem lehetne ezt egy kicsit másképp csinálni?” Így talán lebeszélhető a legrosszabb ötleteiről. Vagy ha például egy egyszerű bulvárdarabot próbálunk, amit minden színész teljesen képes átlátni, azt egy jó szereposztással akár rendező nélkül is meg lehet csinálni, mert oda csak a lényünk, a rutinunk és a tehetségünk kell. De egy műalkotásnál, mint amilyeneket Shakespeare, Molière vagy Kleist írt, az előadás önmaga is műalkotás. Ott nem a színészek rutinja a legfontosabb, hanem hogy mindenki játékát áthassa egy rendezőelv. Amikor például Taub Jánossal próbáltuk a Száz év magányt, Ursula egyik monológja közben úgy éreztem, ennyire ihletetten még soha nem játszottam. Csak vártam, hogy mikor ájul el Taub. Mire ő: „Mari, tudja, hogy mennyire csodálom, amit csinál, de ennek itt semmi helye nincsen.” Kijózanító pillanat volt, de rájöttem, hogy ő, a rendező az, aki átlátja az előadást. Harminc évvel ezelőtt engem is hívtak rendezni, és kiderült, hogy úgy én is képes vagyok erre, mint százból kilencvenen, csakhogy úgy nem érdemes. Éppen azért tudok sokat a szakmáról, mert legalább tíz, különböző gondolkodású zsenivel dolgoztam együtt, akik között volt magyar, orosz, román és német.
Bár Trill Zsolt is több rendezővel dolgozott, az ő színészi pályáján inkább a helyszínek váltakoztak. Nem nehéz megszokni egy-egy új helyet?
TRILL ZSOLT: Beregszászi színészekként Técsőtől Vasvárig, Budapesttől Moszkváig, Helsinkitől Tbilisziig, egyik színpadról a másikra vándoroltunk. Játszottunk művelődési házakban, focipályán, tornateremben, templomban, pici falvakban és menő fesztiválokon, mindenütt – ez arra tanított meg, hogy a színjátszótértől függetlenül bárhol el kell tudnom jutni abba a lelkileg felfokozott izgalmi állapotba, ami lehetővé teszi az előadást.
Volt, amikor ez a ráhangolódás nem sikerült?
TRILL ZSOLT: Kisvárdán történt, Az ember tragédiáját adtuk volna elő a szabadban, a vár tövében. Akkor már évek óta játszottuk a Tragédiát, és Ati (Vidnyánszky Attila – a szerk.) úgy találta ki az új verziót, hogy az előadás meghatározó díszlete egy halom föld legyen, és mi, színészek készítettük elő a „színpadot”, vagyis ástunk, lapátoltunk. Aznap is így volt, csakhogy eleredt az eső, aztán hatalmas vihar kerekedett. Akkor először életemben tényleg megkönnyebbültem, hogy elmarad az előadás, mert nem álltam készen. Éppen akkor szerződött át a társulat egy része Beregszászból a debreceni Csokonai Színházba. Minden megváltozott, minden fel volt fordulva körülöttünk, és lelkileg meggyötört a váltás.
TÖRŐCSIK MARI: Hozzászokni az új terekhez valóban nem könnyű. Ennél a tapasztalatnál azonban talán még fontosabb a színész jelleme. Sokan úgy gondolják, mennél többet él meg az ember az idő múlásával, annál jobb lesz, tehát nem romlik emberileg. De ez nem így van. Lehet, hogy más pályákon igaz ez, de színpadon – ahol kint állunk a nyilvánosság előtt – mindez ordítva kiütközik. Valamennyire mindannyian megalkuszunk időnként, de ha valaki alpári módon teszi ezt, megromlik a művészete.
TRILL ZSOLT: A színpad amellett, hogy égeti az embert, mert nagyon sok energiát felemészt, gyógyít is. Már a felkészüléskor is érzem ezt. A szövegtanuláshoz is létre kell hozni egy bensőséges lelki állapotot. Nekem úgy megy a legjobban, ha hallom, hogy Nelli (Szűcs Nelli színésznő, Trill Zsolt felesége – a szerk.) már alszik – a két gyerek miatt ő nem maradhat fent olyan sokáig –, és minden más elcsendesedett körülöttem. Akkor tudom a legjobban odaszánni magamat a szövegnek.
Mi a legrosszabb, ami színésszel játék közben történhet?
TRILL ZSOLT: Az egyetlen, amitől borsódzik a hátam: a színpadi magány. Egyszer éreztem meg – nem árulom el, melyik előadásban –, és nem kívánom többé magamnak. Nem voltam egyedül a színpadon, mégis éreztem: a lábamból kiszállt az erő, s nem engedelmeskedik nekem. Legszívesebben azonnal kiszaladtam volna, hogy soha többé ne lépjek színpadra.
TÖRŐCSIK MARI: Ebben is ugyanúgy gondolkodunk. Egyszer szerelmi kettőst játszottunk egy kollégával, és ő soha nem nézett a szemembe. Mindig a homlokomat nézte, hát ennél borzalmasabb tényleg nincsen.
Legalábbis a színpadon. Amikor Törőcsik Mari 2008-ban kórházba került, a sajtó a visszavonulásáról cikkezett. Nehéz elképzelni, de mi igaz ebből?
TÖRŐCSIK MARI: Még alig bírtam megmozdulni, s csak a legközvetlenebb családom tagjai látogathattak, de Párizsból ideutazott Anatolij Vasziljev orosz rendező, a kórház igazgatójától engedélyt kért, hogy meglátogathasson. Bejött a kórterembe, rám mosolygott, és azt mondta: „Maruszja, nyáron próbálunk, ősszel bemutató.” „Jól van” – mondtam. És így lett.
A Szarvassá változott fiú című előadásban a Trill Zsolt által megformált Fiúnak a titkok – vagyis a halál kapuján – kell áthaladnia. Miután Törőcsik Mari járt már a titkok, a halál kapujában, beszéltek erről a darabbal kapcsolatban?
TÖRŐCSIK MARI: Szó sincs róla, szerepről soha nem beszélünk, meg aztán ennek az előadásnak a titka úgyis a színpadon dől el. Kimondatlanul, egy gesztusban, egy különös hanghordozásban, s abban, hogy végig egymásra összpontosítunk. Ha jó vágányra vagyunk állítva, a néző is megtapasztalja ezt a titkot, ezen mindenféle előzetes okoskodás csak rontana.
Az évadnyitó előadás, a Vitéz lélek főszereplőjeként sem érezte, hogy különös teher nyomja a vállát az igazgatóváltás utáni első premieren?
TRILL ZSOLT: Én mindig izgulok az előadás előtt, úgyhogy semmi rendkívülit nem éreztem. A szokásos idegességből viszont nem volt hiány: fel-alá rohangálok ilyenkor, az ügyelők próbálnak kordában tartani. Az utolsó pillanatig – ameddig csak tehetem – nem is veszem magamra a jelmezt.
TÖRŐCSIK MARI: Azért szeretlek, kedves Zsolt, mert pontosan úgy gondolkozol a színészetről, mint én: előadás előtt én énekelgetek, elmondom, hogy nem vagyok normális, és azt hajtogatom, hogy menjünk már haza, és ne menjünk színpadra. De ezzel az idegrendszeremet feltornászom.
Hogyan kell megszólalni olyan nagy térben, mint a Nemzeti nagyszínpadán, hogy megteremtődjön az előadás egyszerre intim és ünnepélyes légköre?
TÖRŐCSIK MARI: Ez nem is olyan hatalmas tér. Az viszont tévedés, hogy rossz az akusztika. Sokan azt hiszik, hogy az a modern, ha elhadarják a szöveget, és hétköznapian beszélnek. Azt hiszem a világon az angolok és az oroszok tudják a legjobban, hogy igenis van színházi beszéd. Nagyon szeretném, ha a fiatal generáció is megtanulna magyarul hangsúlyozni. Fiatal koromban belém verték, hogy kell magyarul beszélni, de azt hiszem, most ezzel keveset törődnek. A Szarvassá változott fiú előadásban a Fiú elmondja, hogy csak akkor jöhet haza, ha meghal… Jut eszembe, Zsolt, ha ezt nem úgy mondod, hogy a közönség is értse...
TRILL ZSOLT: Már úgy mondom. Egyszer már meg is dicsértél érte.
TÖRŐCSIK MARI: Azért csak igyekezzél jobban, aki ilyen zseniális színész, az nem teheti meg, hogy ne értsék.
TRILL ZSOLT: Minden amiatt van, mert én senki másnak nem akarom azt a mondatot mondani, csak Marinak.
TÖRŐCSIK MARI: De hát minden mondatnak be kell járnia az egész teret!
TRILL ZSOLT: Igazad van, majd úgy mondom.
Ha már a hazatérés szóba került: most Budapesten vagyunk, ami kettejük otthona, Velem és Sárosoroszi között van félúton.
TÖRŐCSIK MARI: Nekem a falu a mindenem, hiába kötött a munkám leginkább Budapesthez, amint végeztem, máris hajtok az autópályára, és bár már nem olyan gyorsan, mint régen, irány Velem. A gyermekkorom is falun telt: Pélyen születtem, és ott is fognak eltemetni, beleszórnak a Tiszába, de Velem az otthonom.
Zsolt pedig – ha jól tudjuk – a Szarvassá változott fiú egyik emlékezetes mondatát játssza el otthon. Hazatérve „csak tiszta forrásból” iszik, vagyis első dolga, hogy merítsen egyet az otthoni kútból.
TRILL ZSOLT: Nem tudom, mikor alakult ki nálam ez a szokás, de tényleg ez az első szertartás, ha megérkezünk haza. Mivel falun nőttem fel, számomra ez természetes. Az utca egyik oldalán nagyon jó minőségű víz van, a másikon – ahol mi lakunk – rossz. Ezért az én anyám a mai napig átjár vízért a túloldalra, ha főzni akar. Vödörrel a kézben – így szoktam meg én is. Amikor a gyerekekkel hazamegyünk Orosziba – és megyünk, amilyen gyakran csak tudunk –, már ők is a kúti vizet isszák. Elnézem őket, körbenézek az udvarban, s tudom, mit jelent hazatérni.
Lukácsy György
a fotókat készítette: Eöri Szabó Zsolt
(2013. november 14.)
