Titkok

Szinetár Miklós a Színművészeti Főiskolán, végzős évünkben megrendezte nekünk az Egy szerelem három éjszakáját, amiben Sándort, a szelíd költőt alakítottam és énekeltem is. Színészi pályám elején, Kecskeméten a La Mancha lovagjában Don Quijotét-Cervantest énekeltem, és az öcsém, Balázs volt Sancho. Aztán évtizedekig elkerült a zenés színház, mígnem az idén nyáron a Kőműves Kelemenben és az István, a királyban tértem vissza ehhez a műfajhoz. És most következik a Johanna a máglyán, amiben énekelnem ugyan nem kell, de prózai színészként is egy szigorúan szerkesztett zenemű részeként létezem a színpadon.
 

A Claudel által írt prózai szöveg tekinthető Honegger zeneművében egy külön szólamnak, s ha így nézem: szerepem egy partitúra szigorú szerkezetébe van „beszorítva”. Ám emellett a játék, az alakítás szabadságával tudok élni. Ez a kettősség – a zenemű „szigora” és a színészi szabadság – adódik magából a műből és a rendezői elképzelésből is. Hiszen Vidnyánszky Attila nem pusztán a zeneművet viszi színre, hanem egy összetett, sokrétű színházi előadást hoz létre, amiben a zene, a mozgás, a szöveg, a látvány mind fontos „szereplő”. Talán nem túlzás azt állítani, hogy – kivált a Nemzeti színpadán – műfajteremtő produkció a Johanna. Se nem oratórium, se nem opera, se nem prózai színház. Hanem ez mind együtt. Látványos és hatásos, értelemre és érzelemre együttesen ható, erős, „ütős” előadás.

Johanna sorsa – Shaw drámájában, Claudel és Honegger művében is – arról az erős hitről szól, amiről azt mondjuk: hegyeket mozdít. Egy apró gyereklány hite ez, aki királyt koronáz, csatákat nyer, s így a politikai játszmák részesévé és áldozatává válik! A környezete eleinte bolondériának véli cselekedeteit, ellenségei boszorkányságnak bélyegezik tetteit. Mindennek a titka a hit.

Teológiai fejtegetésekre nem vállalkozom, de arról szívesen beszélek, hogy a hit mennyire fontos a színész számára. A színész ugyanis belekontárkodik a teremtésbe. Hiszen amikor szerepet próbál és alakít, maga is teremt. Nem túlzás azt mondanom, hogy ilyenkor a teremtés titkához próbálunk közel férkőzni a magunk szürke, egérnyi létéből kiindulva. A színész – profán megfogalmazásban – azért imádkozik, hogy sikerüljön neki egy kis részt ellesni a teremtésből. Felmerül a kérdés: hogyan születik meg a figura „valósága”? Mi által tudom magamból elővarázsolni mindazt, amitől a szerep megtestesül a színpadon? Én arra a következtetésre jutottam, hogy nem pusztán arról van szó: gondolok valamit, kapok hozzá instrukciókat, és mindez a fantáziám, a tehetségem által létrejön. Ennél azért bonyolultabb ez a folyamat! Valahol itt bujkál a metafizika, ami sokszor láthatatlan csatornákon keresztül működtet engem. Az embert, a művészt.

Az általam most ellesendő rész a teremtésből: Szent Domokos szerepe. Ő az, aki megérzi Johannában a különlegeset, a kiválasztottat. De talán azt, hogy Johannából maga Isten szól, nem érti. Attól inkább megijed. Szeretné megmenteni Johannát, de – és ennek hangsúlyai a próbák során dőlnek el – végül nem teszi meg. Miért? Nem elég bártor és határozott? Ő is félti az életét, hiszen látja, milyen könnyedén ítél máglyahalára bárkit a hatalom? Nem akar, nem mer szembeszegülni az egyházi feljebbvalóival? Egyszerű pap ő, aki követi a szeretet parancsát, de nem olyan nagy formátumú, nem kiválasztott, mint Johanna, akinek egyedül kell végigmennie az úton.
 

Az út tele van drámai konfliktussal. Ez az út a szeretet, a hazaszeretet útja. Egy ember sorsa, aki kitart hite mellett, és ezért máglyahalált szenved. Én nem szeretem azt a színházat, ami az embert aljas, mocskos, szánalmas voltában ábrázolja – és ott is hagyja, lent, a mélyben. Az én színészi és emberi hitem, hogy az embert a világ és önön sorsa magasában is megmutassuk. Mindig van út a mélyből a magasba, de legalábbis mindig van remény – ha csak halovány is, de van –, hogy keresni, akarni lehessen. Ha mi, színészek jól tesszük a dolgunk, a nézőket eljuttatjuk a katarzisig. A néző is tudja, hogy az élet szörnyű, kegyetlen, tele van mocsokkal – de mit kap tőlünk, milyen gondolatokkal indul haza? Depresszióról, kilátástalanságról adjunk hírt neki? Én határozottan azt gondolom, hogy a színház reményt ad. Lehet ezen gúnyolódni! Cikizzük ki akkor Latinovits Zoltán gondolatát is, aki a szeretet színházáról beszélt?! Miért is kellene a színházból száműzni a szeretetet, a hazaszeretetet, a reményt és a hitet! Erről szól a világ és a magyar drámairodalom megannyi gyönyörű és máig érvényesen megszólaltatható műve. Ilyen a Vitéz lélek, Tamási darabja, és ilyen a Johanna a máglyán is…
 

Blaskó Péter gondolatait lejegyezte:

Kornya István

(2013. október 30.)