Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. május 24. - Eszter, Eliza Napja

Portré

„Megtalálni a hívószavakat”

Portré-vázlat Ráckevei Annáról

Nyolcadik évadát tölti a debreceni színházban, fontos előadások főszerepeit kapta. Kiss Csaba: Kun László (a szerző rendezése). Molnár Ferenc: Olympia (r.: Mispál Attila). Borbély Szilárd: Halotti pompa; Mesés férfiak szárnyakkal (r.: Vidnyánszky Attila). Borbély Szilárd: Jászai (r.: Galambos Péter). A szakmai körökben és a sajtóban bizonyosra vették 2013 tavaszán, hogy Ráckevei Anna azok közé tartozik, akiket elsőkként hív meg Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színházba. A pályázatnyertes direktor nem cáfolt rá a vélekedésre, Anna mégsem lett – harmadszorra is – a Nemzeti színésze: megpályázta és elnyerte Debrecenben a Csokonai Nemzeti Színház igazgatói állását. Egy szabálytalan szépségű pályafutás történetének újabb szabálytalan-szép fordulata, ez, amelyről Balogh Tibor kérdezte a színésznő-direktort.

Két öntörvényű művész alakját öltötte magára a színpadon aránylag rövid időn belül. Howard Barker Jelenetek egy kivégzésből c. opusát vitték színre Nagyváradon a főszereplésével, ahová Debrecenből vendégként érkezett. Anyaszínházában bizonyára kifejezetten a személyére szabottan tűzték műsorra Borbély Szilárd Jászai c. darabját (színpadra alkalmazói: Galambos Péter, Kovács-Cohner Róbert). A magyar színészmesterség kérlelhetetlen megszállottja. „Ráckevei Anna méltó színházi hőse Jászai Mari, ahogy Jászai Marinak méltó alakítója Ráckevei Anna. Olyan tükör ez, amelybe pillantva a néző többet láthat meg, mint egy puszta szerepet” – olvasható az előadás hírverésében.

 

– Mit mond ez a tükör a szabadságról, a szabadság terjedelméről, a szabadságigényről?

A szabadság fogalmáról sokféle vélekedés van. Az egyik magyarázat szerint a szabadság a felismert szükségszerűség. Két gyerekem van. Amikor megszületik egy emberi lény, a külvilágnak – az anyjának, apjának, a családnak – nagyon kiszolgáltatott. A növekedésével a kiszolgáltatottsága csökken, azonban – ez az én tapasztalatom – korlátok nélkül nem maradhat. A korlátok valójában kapaszkodók (fogódzók, támasztékok, tájékozódási pontok) a szó legfizikaibb értelmében is: a születés pillanatától a méhen kívüli térben való eligazodás kellékei, s azok maradnak életfogytig. A családon kívüli közösségbe lépve a korlátok természetesen a társadalmi mozgástér iránytűi: az alkalmazkodás és a kiemelkedés kellékei. Ahogy növekszik a gyermek, s a személyisége egyre határozottabbá, erőteljesebbé válik, úgy fogyatkozik a korlátok iránti szükséglete: tágítani igyekszik azokat, próbákat tesz, hogy meddig mehet el. A személyisége erőpróbái ezek az önállósodás útján. Ha nagyon ügyesen terelgetjük a gyermeket a felnövekedése folyamán, akkor csak annyira korlátozzuk, amennyire éppen muszáj, amennyi segítséget jelent, s nem gúzsba kötést. Így nevelhetjük erős személyiséggé, aki képes önállóan, szabadon, függetlenül gondolkodni és cselekedni.

Nem tudom persze, mit jelent igazából a függetlenség. A közösséget függések hálózata tartja egyben: attól vagyunk (egyebek mellett) emberek, hogy képesek vagyunk kiismerni a meghatározó rendszereket, majd alkalmazni őket a magunk életvezetésében. Hogy segíteni tudunk általuk magunkon – egymáson. Ha nem lennének oltalmazó rendszerek, prédává válnánk a természetben akár valóságosan is: felfalna bennünket az első nálunk erősebb ragadozó. A közösségi összefüggések hálózatát az ember önvédelmi rendszerének tekintem, nem olyan társadalmi kórnak tehát, amelytől a kiteljesedésre törő személyiségnek bármi áron meg kellene szabadulnia.

– Olykor mégis dacban mutatkozik meg a szabadságigény. Lázadásra termett az ember?

Akkor lesz terhes egy szülő, barát, pedagógus, munkahelyi vezető vagy hatalomgyakorló politikus, amikor nem az érettségi (szellemifizikai) szintjének megfelelően kezeli a másikat. Nyilvánvaló, a gyermekszülő kapcsolatban utóbbi a meghatározó (a kapcsolatirányító), és neki kell nagyon érzékenyen figyelnie arra, hogy hol tart a gyerek, mi az, amire még szüksége van, mi az, amit már „kinőtt”, illetve mivel lehet próbák elé állítani. A képességarányos próbatételek fejlesztik az embert: akkor zendül, ha a képességeit alábecsülik. Érzékeny, nehéz feladat elvezetni valakit úgy a felnőttkorig, hogy önálló, érett, szabad, egész személyiséggé váljék.

– Szép gyermekkora volt?

Szép. Harmadik gyerekként születtem, s nekem a szükségben leginkább a szeretet jutott. Édesanyám ügyelt az igényeimre. Figyelte, mi az, ami engem ösztönöz, és igyekezett megteremteni a hajlamaimnak megfelelő lehetőségeket: belekóstolhattam a zenetanulásba, a táncba. (Korán kiderült ugyanis, hogy engem vonz a színészi pálya, s ő nem borzadt el a gondolattól, hanem megkereste azokat a helyzeteket, amelyek ehhez segítenek hozzá.) Közben azért mondogatta persze, hogy egy jó patikusi állás vagy a tanítóság mégis csak biztonságosabb, mint a színészi pálya, de a színészi hajlandóságra utaló jelek (nem bújtam a szoknyája mögé, amikor vendég érkezett, gyorsan tanultam, jó emlékezettel idéztem) annyira nyilvánvalóan mutatkoztak, hogy ebben az irányban támogatott.

– A tiszta beszédét örökölte?

Biztosan. Édesanyámtól és a nagymamámtól is, aki nagyon sok mesét olvasott esténként nekem, mikor náluk voltam, vagy mikor ő látogatott meg minket. A meséi nyomán lettem szorgos olvasó. Otthon Jókai-könyvek voltak, díszkiadásban Petőfi János vitéze, Arany-balladák. Amikor mindent elolvastam, következett a falusi könyvtár. Először a meséskönyvek jöttek – Szabó Magda Tündér Lalája elvarázsolt –, aztán sorban, amit a könyvtáros néni ajánlott. Végigmentem az „indiános könyveken”, a „csíkos könyveken”, a „pöttyös könyveken”, az összes lányregényen, Jókain, Gárdonyin – az életkoromnak megfelelő, szabályos rendben.

Immár magamtól kezdtek érdekelni a komolyabb könyvek. Eljutottam az orosz klasszikusokig, jött Thomas Mann, elbűvöltek a költői világok. Utóbbiakat is úgy olvastam, mintha regények volnának. Egy időben nagyon szerettem Ladányi Mihályt, Adyt – így egészben. Hiába különálló kis művek a versek, mégis – egymás után olvasva – kirajzolódik belőlük valami regényszerű személyiségtörténet: be tud húzni a költő a maga világába, s ott ülve szinte egy társaságba kerülök vele.

– Hasonló élményben akkor volt részem, amikor a Csokonai Színházban Jászai Mari szerepében láttam: néha már-már verses esten éreztem magam.

Borbély Szilárd írása ilyen. Rövid sorok. Csak látszatra próza, mert a szöveg lüktetése olyan, hogy inkább a költészethez közelít. A jeleneteit megtörik ugyan az előadásban Jászai beékelt naplójegyzetei és Kovács-Cohner Róbert szövegei, a lírai alaphang azonban megőrződik mindvégig.

– Amikor Jászai Marit alakít egy színésznő, kikerülhetetlen a kérdés: a „valót”, vagy „annak égi mását” látom-e? Azt halljam-e ki az előadásból, hogy „Jászai én vagyok”?

– Az anyagvalóságtól el kell szakadni. Nem valóságos, hanem művi helyzet az, amiben a színpadon létezünk: sűrített, tömörített indulatkivonatok, amikben nem a valóságra, hanem a helyzetek igazságára törekszünk. Ezt kell megragadni s belesűríteni abba az időterjedelembe (másfél- két és fél órába), ami a rendelkezésünkre áll.

Fotó: Máthé András

– Jászai bálvány. A művészi rangnak kijáró hódolatot azonban méltánytalanság, intrika, önzés, szeszély, kegyetlenség és hiszékenység köríti. A darab igazsága történetesen éppen abban rejlik, hogy valósághű arányban elegyíti a vonzó és távol tartó összetevőket a címszereplő körül. Bizonyos értelemben átfedésbe kerül a tényvalóság és a művészi igazság. Tudott-e a maga sorsából építkezni? Érte Önt a pályáján igazságtalanság?

Hogyne, már az iskolában zokon vettem, hogy a tanárnő akkor megy ki az óráról, amikor akar, nekem pedig kéredzkednem kell. Igen, ezt komolyra fordítva is így gondolom: valahogyan a lelkünk formálódásával fejlődik ki bennünk az igazságérzék. Születetten konfliktuskerülő vagyok, ha felbosszantanak, belemegyek az ütközetekbe, de ez nagyon megvisel. Általában igyekszem előtérbe helyezni az olyan megoldásokat, amelyek nem fenyegetnek összetűzéssel. Ez önkéntelen. Nem azzal ébredek, hogy számba veszem a reám leselkedő veszélyeket, és kávékavargatás közben kidolgozom elhárításukra a megelőző stratégiát. A színigazgatói beosztás, meglehet, kikényszeríti majd az ilyen felkészüléseket, az eddigi életemben azonban a természetes lelki immunrendszerem védelmezett. Bizonyos mértékig, valószínűleg, ugyancsak magától jövő mintakövetés is ez: édesanyám azzal büszkélkedhetett, hogy minálunk soha nem volt veszekedés. Meg tudtak oldani mindent a szüleim nyílt összeütközések nélkül – legalábbis akkor már biztosan, mire megszülettem. Talán megvolt nekik is az útjuk idáig. Sokszor nehéznek is érzek emiatt helyzeteket és pillanatokat, mert bizonyos esetekben szükséges lenne az embernek megvédenie magát, vagy ki kellene állnia a maga igazáért, ám az ilyen alkalmakra én hazulról nem kaptam mintát. Muszáj lesz máshonnan eltanulnom.

– Korábban, amikor a színművészeti főiskola fura világába érkezett, nem érezte még hiányát a lelki birkózótudásnak?

– Számomra nem volt fura a fura világ, mert negyedik kísérletre vettek fel, s előtte három évig dolgoztam a Nemzeti Színházban. Egy nagyon jó iskolába, a Nemzeti Stúdiójában éppen abban a jelentékeny időszakban kerültem be, amikor Zsámbéki Gábor és Székely Gábor voltak a vezetők. Fantasztikus előadások születtek, mindenféle konfliktussal teljes próbafolyamatokkal, amiket én végig figyelhettem – sokmindent nem értve: azt például, hogy egyetlen szó vagy egy szék helye miatt miért kellett hörgő-fulladó vitákba keveredni a színpadon. Most már értem. Akkor furcsa volt, miért ordít vörös fejjel Kálmán Gyuri bácsi, vagy rohan ki a színpadról Kállai Ferenc, s üvölt föl a nézőtérről Zsámbéki. Mind lerakódtak bennem ezek a történések, s ma már tisztán tudom, mindegyiknek ott volt a saját igazsága, s a legőszintébben küzdött érte. Ha másért nem, ezért érdemes volt köztük lennem, hogy ráébredjek: nagyon sokféle igazság létezik. Aztán, hogy ebből a sokból miként születik meg az egyetlen, amely a bemutatón érvényesül – külön érdekes tanulmány. Amikor a főiskolára kerültem, innen érkezve az már csöppet sem volt fura világ.

– A Nemzetiben szerzett tapasztalat hasznosult akkor is, amikor a Jászai-darab kollázs-szövegével barátkozott?

– Igen, kifejezetten sokat dolgoztunk a szövegen. Elmélyülten, „hörgő-fulladó vitákba menően” próbáltuk összerakni a szavakat Galambos Péterrel, a rendezővel. – Hogyan simuljon egymásba a háromféle szöveg, mit hagyjunk ki? – Tudom, ha az ember elkezd próbálni egy jelenetet, amikor már belement, onnan nagyon nehezen engedi el: elkezdem megszeretni, s nehezen fogadom el, hogy dobjuk ki. Még ez előtt a pillanat előtt kell meghúzni. Péter azonban még az utolsó utáni pillanatig is rakott bevagy vett ki szöveget, tekerte erre-arra a meglevőt, és már nagyon-nagyon izgultam amiatt, hogy miként fogom én ezt emlékezetben tartani, mert az én szabadságom a színpadon (többek között) az, hogyha atombiztosan tudom a szöveget. Azzal már lehet akkor zsonglőrködni, nem köt gúzsba. Vannak olyan színészek, akiket nem köt a szöveg, bátran rögtönöznek, dobálják ide-oda a a szavakat. Nekem fontos a pontos szövegtudás.

– Már a próbák kezdetén meg akarja ismerni a szövege mélyebb jelentés-összefüggéseit?

– Akarom, persze. Tanúsítványra van szükségem: hogy az adott mondatot milyen állapotban mondom, és miért pont ezt, és hogy érzelmileg hol szólal meg bennem. Akkor lesz a mondat az enyém, ha pontosan tudom, mi az értelme. Mitől helyénvaló a mondatom: az adott játékhelyzetben, a darab egészét tekintve, és nem utolsó sorban bennem hol a helye. Nagyon tanulságos volt az Olympia ebből a szempontból, mert ott patikamérlegen van minden egyes mondat, minden egyes szó; Molnár Ferenc azt olyan pontossággal írta meg, hogy ha kihúzol egy mondatot az első felvonás első jelenetéből, az hiányozni fog a harmadik felvonás egy félmondatának a megértéséhez. Arra a félmondatra viszont egy egész jelenet épül. Tehát Molnárt nem lehet meghúzni. Felgöngyölíteni, mit miért írt úgy, ahogyan, és nem másképp – roppant tanulságos volt. Az író egész biztosan ezerszer átrágja, amit leír. És a miértre rájönni, majd arra, hogy ez hogyan szólaljon meg, hogy kapcsolódjon a partner szavához, és hogy közben bennem ez milyen utat jár be – nagyon izgalmas dolog.

– Gondolom, a magas fokú igény a szövegmegértésre a versmondásra való felkészüléskor is érvényes. Érzi a jelét annak, amikor egy-egy verssel már pódiumkész?

– Sajnos ritkán vagyok úgy, hogy tudom pontosan: na, ezt most jól mondtam el. Talán egyszer vagy kétszer éreztem úgy életemben, hogy a helyén volt minden. A verseken is folyamatosan lehet és kell dolgozni, akár a szerepeken. Ennek ellenére hol így sikerül, hol úgy. Különösen szerettem egy időben a balladákat. Két Arany-balladát sikerült elég jól elmondanom, az egyik az Ágnes asszony, a másik a Zách Klára. Törékeny dolog felépíteni egy verset. Testet adni neki. Pici dolgokon múlik, hogy összeáll-e. Kétféle irányzat ismert. Érzelem és indulat nélkül, szenvtelenül elmondani, vagy erős érzelmi támogatással előadni. Nem hiszek a kizárólagosságban, mindkét stílusnak – a vers szellemi töltetétől függően – van létjogosultsága, s ugyanez érvényes a közönség oldaláról is. Aki beül, az elvárja, hogy megrendüljön valamiképp, s ehhez az elváráshoz a legalkalmasabb közvetítő csatornát kell kiválasztani. Ellentétben sokak vélekedésével, én azt tapasztalom, hogy a hallgatóság minőségében nincs romlás. Elhibázott kapcsolatteremtés lehetséges – eleve silány közönség nincs. Sok helyen jártam verses estemmel, egészen pici településeken is. Bámulatos nyitottsággal, érzékenyen fogadták be a verseket – a nem könnyűeket is. Minden szó kiejtésének megvan az alkalmas pillanata.

– Amikor a Halotti pompát próbálták, melyik munkafázisban derült ki, melyik szónak hol van a helye?

– Nos, az egészen más körülmények között született előadás volt. A Halotti pompa nem egy megírt darab, nem Molnár-szöveg. Építőkockákat kaptunk, magunknak kellett az építményt létrehoznunk, úgy ráadásul, hogy amit én építek, az illeszkedjen az egészhez. Lentről a rendező nyilván látja, melyik kocka hová nem való, de mindenképpen én vagyok megbízva, hogy a kockákat rakosgassam. Be kell járnom a padlástól a pincéig minden helyet, én építgetem a házat, a többiekkel együtt. Olyan színészi szabadságot, olyan rendezői bizalmat, partnerséget, mint amilyen Vidnyánszky Attilánál mindennapos, még nem tapasztaltam az eddigi pályámon soha. Nekem kell döntenem, szabadságom van felismerni a szükségszerűséget: ekkor jön az ízlésem, a műveltségem, az elmém, az érzelmi hányadosom és a pillanatnyi szakmai erőnlétem – ezek a döntés alapjai.

– Működésbe hozhatók-e az említett képességek akkor, amikor egy másik kultúra szellemi környezetében kell tájékozódnia? Közelebbről a Mesés férfiak szárnyakkal előadására gondolok, ahol szovjet emberek lelki- és érdekvilága jelenítődött meg, az első űrrepülés, Gagarin kilövése kapcsán.

– Általánosan, emberként kell megfelelni a kihívásoknak az adott kulturális környezetben. Hogy mennyit tudok abból feltérképezni, de főképpen megmutatni, megtalálom-e a hiteles gesztusokat, hangsúlyokat, az valóban fogós kérdés, különösen az olyan színésznek, aki nem lehetett még tanúja a világtörténelmi eseménynek, legfeljebb csak a későbbi békés űrháborúnak a két nagyhatalom között.

– Érdeklődött Ön kamaszként a közélet iránt?

– Mint minden háztartásba, járt hozzánk is a Népszabadság, és talán a helyi napilap. Édesapám olykor vett Népsportot. A vasárnapi totózáskor politizáltak a kocsmában a férfiak, de abból kevés hír szivárgott haza. Tizenegy éves voltam, amikor az édesapám meghalt, nincsenek emlékeim az ivóbeli közélet akkori állapotáról. Engem a közvetlen környezetem dolgai mindig foglalkoztattak, de olyan álságos és hamis volt, amit az iskolában csinálni kellett vagy lehetett, hogy inkább kivontam magam. Pedig iskolai küldöttnek is megválasztottak a diákparlamentbe. Látszattevékenység volt a mozgalmi munka.

– A főiskolán?

– A főiskolán az első két év nem okozott semmilyen meglepetést. Szerettem a táncórákat, az énekórákat, a színészmesterség-órákat. Elméletből a Hegedűs Géza bácsi drámatörténet-órái emlékezetesek. A Tudományos szocializmus nevű tantárgy és a tettetett orosztanítás megúszhatatlan volt. Ezzel együtt élveztem a főiskolát, és nagyon jó közösség volt az osztályunk, egészen a harmad- negyedéven következő kinti munkákig, amelyek óhatatlanul eltávolítottak egymástól.

– A főiskolán helytállt. Immár Érdemes művész. Elgondolkodott rajta, miért nem vették fel azonnal, amikor először jelentkezett?

– Nem tudom. Talán nem voltam meggyőző, és volt rajtam súlyfelesleg. Esetleg ezért. Egyébként nagyon nehéz, a pályánk talán legnehezebb szakasza a felvételi vizsga. Két-három perce van az embernek arra, hogy egy rendkívül élesszemű társaságot meggyőzzön a tehetsége felől.

– Van olyan képesség, amire ott, és csak ott, a főiskolán lehet szert tenni?

– Talán a magabiztosság, az önbizalom. Hogy felvettek, a színház világába tartozol, és abban a közegben egyenlő vagy: a hallgatótársaid kollégák, nem úgy, mint előzőleg a Nemzetiben, ahol a statisztának pontosan kijelölt helye volt a hierarchia legalján. Az egyéb képességek viszont csak munka közben, napi színházi gyakorlatban elsajátíthatók. Az első három évemet a főiskolai időszakkal szembeállítani nem lehet: az ott kezdett tapasztalatszerzés emitt ismeretszerzéssel folytatódott.

Diplomásként rögtön kivételes helyzetbe kerültem a Madách Színháznál, ahol főszerepek vártak rám. Olyan kollégák voltak a partnereim, akiktől az ott töltött négy évad során rengeteget lehetett tanulni. Aztán folytatódott a szerencsevonulat: Csiszár Imre hívott a Nemzeti Színházhoz. Kubik Anna mellé, mert azon a szerepkörön kellett neki egy másik erő. Ez kétévados szerencse volt, hamar igazgatóváltás következett. Talán maradtam volna, ha nem alakul meg a SevenArt színészügynökség, de hívtak, és én kíváncsi voltam, hogyan működik ez. Nem nagyon működött. Abban az időben nem tartottak még meghallgatásokat, hiszen mindenki ismert mindenkit. Ahol szükség volt rám, onnan közvetlenül megkerestek – az ügynökség nem szerzett nekem jóformán egyetlen szerepet sem. Ismét csak szerencsére hamar megalakult a Művész Színház, ahol újra megtaláltam a helyemet. Az persze nem volt szerencsés, hogy három év múlva befejeződött a kaland, s akkor megint elkezdődött számomra a keresgélés. Máig talány, kinek szúrta a szemét a Művész, miért kellett megszüntetni. Schwajda György magával vitte a titkot a sírba, talán Törőcsik Mari tudhatna mondani valamit, de a színház világában nem szokás az ilyesmiről fennhangon beszélni. Vlad Mogur rendezte Goldonitól A hazugot, nemrégiben vetítette a televízió: sírtam a gyönyörűségtől, annyira nagyszerű volt. Mondhatnám ezt a többiről is, csak a friss élmény okán most eszembe jutott. Szerelem a Krimben – ez Taub János munkája; Anatolij Vasziljev itt rendezett először Magyarországon. Fájdalmas volt szétszakadni, küzdöttünk azért, hogy együtt maradjunk. A Kelemen László Színkörben is két nagyon jó előadás született, illetve három, de a harmadik már az Új Színházban. A Chioggiai csetepaté óriási szériát ért meg. Csehovtól az Egyfelvonásosokat játszottuk. Lope de Vegától a Szószátyárok volt az első előadásunk az Új Színházban, abban még magunk dolgoztunk, aztán viszont egybeolvadtunk a társulattal. Az Új Színházból az Éjjeli menedékhelyre emlékszem vissza úgy, mint amiért érdemes volt ott lenni – Garassal, Verebessel. 2002-ben a Nemzetibe hívott Schwajda. Én jöttem – ő ment. És az utód, Jordán Tamás már nem igényelte a jelenlétemet.

 

Frissdiplomásként főszerepet játszott egy sor Madách színházi előadásban. Shakespeare: Szeget szeggel, Frederick Knott: Várj, míg sötét lesz, Sartre-Dumas: Kean, a színész (Szirtes Tamás rendezésében). Miller: Salemi boszorkányok, Szabó Magda: Béla király (Lengyel György rendezésében). Brecht: A szecsuáni jólélek (r.: Nagy Viktor). Nemzeti színházi előadásai: Szophoklesz: Antigone, Vörösmarty: Csongor és Tünde (r.: Csiszár Imre). Arvisura Színház: Bornemisza Péter: Magyar Elektra (r.: Somogyi István). A Művész Színházban Shakespeare: Vihar (r.: Taub János), Shakespeare: Szentivánéji álom, ­Beaumarchais: Figaro házassága (r.: Iglódi István). A Kelemen László Színkörben Goldoni: A hazug (r.: Vlad Mogur), Molière: Tudós nők (r.: Iglódi István). Az Új Színházban Gorkij: Éjjeli menedékhely (r.: Verebes István). Társulaton kívül a Cseresznyéskert Komáromban, az Üvegcipő Zalaegerszegen, és az Ármány és szerelem Dunaújvárosban.

 

Fotó: Máthé András

– Hogyan lehetséges, hogy egy színész-igazgató a Nemzeti élén nem találta az Ön helyét a társulatban? Hiszen akkorra már szinte ikonja volt annak a szerepkörnek, amelyben mozgott.

Nagyon sok ilyen ikon él, és akad, akinek én az vagyok, s lehet olyan is, akinek nem. Jordán Tamás az utóbbi, ám elismerem, hogy egyébként emberséges volt, adott nekem munkát, ami alapján megkaphattam a fizetésemet a szerződésem hátralévő idejére.

– A színházigazgató Ráckevei Anna hogyan gondolkodik az ikonok helyéről egy társulatban? Vannak-e feltételei az ikonná válásnak?

Ismérveket nehéz megfogalmazni. Számomra elsődleges a magas minőségű színpadi jelenlét, illetve hogy az ünnepelt színész ne csak egy szűk közönségcsoport kedvence, kegyeltje legyen. A széleskörű elfogadottság igen fontos. Az elfogadás persze nem feltétlenül azonos a rajongással. Ez utóbbi nem mindig halad együtt a minőséggel.

– A Csokonai Színház neve kiegészült a „nemzeti” megjelöléssel. Milyen eszményképzésre kötelezi e változás a vezetőséget?

Jászai Marit hívom segítségül, aki azt mondja: „A színház a lélek tükre, a Nemzeti Színház a nemzet lelkének tükre”. Ezzel én mélyen egyet tudok érteni. A tükörben minden megjelenik, amivel bajlódunk közösen, a szellemi éhség, táplálékkívánság, a hiány, a túlzás; a bajunk, örömünk, bánatunk, keservünk; az, hogy mit akarunk és mit nem szeretnénk.

– Számít eltérő vonásokra a Vidnyánszky Attila vezette színház, és az önök (Gemza Péter koreográfus a pályázatában megnevezett vezetőtársa) irányítása alatt tovább dolgozó társulat majdani művészi arculata között?

Természetesen van különbség. Attila nagyformátumú rendező és szervező személyiség, aki az élen halad, és vonzza magához, húzza magával az embereket. Én egy olyan körben képzelem el magam, amelyben az egymásra hatások alakítják ki az irányt. A másik különbség a feladatban jelentkezik. Budapest Nemzetijének kétmilliós a merítési alapbázisa, Debrecen Csokonai-Nemzetijéé kétszázezres. Itt muszáj több tapintattal viseltetni a helyi közönség iránt. Megtalálni a hívószavakat, bizalomerősítő elemeket illeszteni a műsorválasztékba. Engedékenyek azonban csak a közönség, a helyi színre hajlás irányában lehetünk – az önmagunk minőségigényét nem adhatjuk alább soha.

– Zsinórmérték?

A progresszív színház. Egy magyar „nagyváros” kőszínházában az évad tartalma ugyanakkor nem összevethető mondjuk az avignoni fesztivál stílusparádéjával. A megújuló formanyelv ne elriassza az embereket: az a fajta progresszivitás szükséges, amelynek révén olyan benyomása támad a nézőnek, hogy a színpadról helyette mondtak ki valamit, ami már éppen a száján volt, de nem tudott szavakká formálódni. Ezt a progresszivitást tekintem eszménynek, ez a csodálatos a színházban: úgy előtte járni, hogy azt érezze a közönség, a nevében, az ő nyelvén szóltak: ezt akár a színház és a néző progresszióközösségének is nevezhetem.

 

“Find out, How to Reach the Audience”

Anna Ráckevei (b. 1960), holder of Jászai Mari Award and a Merited Artist, became this year director of Debreceni Csokonai Színház (Csokonai Theatre, Debrecen) where she was leading actress over the last seven years. She appeared in plays such as Halotti pompa (Funeral Pomp), Mesés férfiak szárnyakkal (Fabulous Males with Wings), A revizor (The Government Inspector) and Olympia. The interview by Tibor Balogh is mainly apropos of her new role of director. Even more so since the topic of gender is gaining more ground in the theatrical world, too – see the March 2013 edition of “Színház” (“Theatre”) where the authors raise the problem why women, primarily actresses and dramaturges, never or hardly ever find their way to a position of decision making in the profession. What kind of self image may a Hungarian actress of today, who has recently acted as Mari Jászai on stage, have? To what extent do the predecessors shape this self image? A similarly interesting question is what sort of strategy she as a director used to start forming the programme of the post-Vidnyánszky Csokonai Theatre. Do women authors, directors and dramaturges receive a prominent role in this programme? – All these questions are answered in the in-depth interview which explores the innermost inspirations of the actress.

(2013. szeptember 15.)