- A Csongor és Tunde színpadra állítása a legnagyobb kihívások közé tartozik egy magyar színházművész számára. Erős idegzet és lélekjelenlét kell ahhoz, hogy az ember belevágjon. Egy bonyolult, sokrétű műről van szó, amely az élet nagy dolgait számtalan aspektusból láttatja, miközben a szerző nem egy par excellence drámaíró, mint például Shakespeare. Szerzőnk egy költő óriás, a mű ennek megfelelően tele van költői leleménnyel, amelyek egy részét a rendezők - magamat is beleértve - meg szoktak oldani, más részüket nem. Hogy csak egy példát említsek, szerepel a műben egy csodafa. A hazai színpadokon láttunk már májusfaként, hatalmas lombkoronájú almafaként, népi faragásos totemoszlopként megjelenni, annak függvényében, hogy az előadás milyen nézőpontból közelített a műhöz.
Most hogyan gondoltad végig az előadást, mit helyezel az értelmezés középpontjába?
- Én egy olyan megfejtést kínálok, ami egy Vörösmartyhoz hasonló, de mai értelmiségi szemszögéből vizsgálja a boldogulás lehetőségeit. Bizonyos, hogy ez a mű alapvetése. Tehát a darab egyébként létező - népmesei vonulata helyett a gondolkodó, filozófus Vörösmarty-t választottam, aki például ilyen sorokat hagyott ránk: Az ember feljő, lelke fényfolyam. A nagy mindenség benne tükrözik.
Te magad is rendezted már a darabot, Veszprémben.
- Igen, és tény, hogy nem nagyon szoktam utána rendezni magamnak. Az ember huszonévesen sok mindent mer, amit később már fölidézni sem tud, hogy hogyan is merhette. Biztosan volt annak az előadásnak is sok érdeme, de ma - több mint harminc év elteltével - egy sereg dolgot látok, amit akkor még nem. Talán pontosan ezért van, hogy újra nekifogtam.
Az imént szó szerint idéztél az Éj-monológból. Lesz változás a szövegben az eredeti műhöz képest?
- Ez nem egy olyan szöveg, amibe az ember csak úgy beleirogat. Mindenképpen szentnek tekintem a versmértékét, a sorokban levő szavakat, tehát, legfeljebb húzással élhetek.
A Holdbeli csónakos rendezésednél beszélgettünk arról, hogy a mai világ vizuális hatásait, lehetőségeit nem hagyhatja figyelmen kívül a színház. Ez az előadás szerintem komoly meglepetéssel fog szolgálni, különösen azok számára, akik már jártak nálunk. Nem fognak ráismerni a színházteremre.
- Soha nem szabad elfelejteni, hogy a színházművészet egy sajátos szolgálat is. Itt minden az emberekért történik. Erről a körülményről persze a színházművészek rendre megfeledkeznek, pedig nem kellene. Különösen akkor nem, amikor azt látjuk, hogy egy társadalom - mint a miénk - ezer sebből vérzik. Amikor olyan, a magyar nemzet szellemi felemelkedésére hivatott intézmények, szándékosan használok ilyen magasztos kifejezéseket, mint például a közszolgálati televízió kulturális programjai, a magyar oktatásügy, és így tovább, nem alkalmasak a feladatuk ellátására, akkor az ember legalább a saját területén megpróbál megőrizni bizonyos értékelvűséget. Én ezt azért csinálom, hogy aki ide bejön Csongor és Tündét nézni, vagy III. Richárdot, vagy Élet álmot, vagy Holdbeli csónakost, az megragadjon a szellemnek és a kultúrának a fényénél, és ne meneküljön hanyatt-homlok kifelé. Nekünk az az egyik legfontosabb feladatunk, hogy meghódítsuk és megőrizzük azokat az embereket, akik bejönnek a színházba.
(2006. november 3.)
