„Megtanultunk együtt élni egymással”

A zentai születésű Verebes Ernő sokoldalú alkotó: zeneszerző, író, dramaturg, színinövendékek oktatója. A legutóbbi időkig a Nemzeti Színház fő dramaturgjaként ő volt az, aki miután rendszeresen dolgozott a délszláv térség színházaiban, ki tudta választani azokat a legsikerültebb előadásokat, amelyeket érdemes megismertetni a MITEM-ek közönségével is. Ezek a kiemelkedő produkciók többségükben a Jugoszlávia felbomlása után önállóvá vált tagköztársaságok, nyelvi és etnikai kisebbségek régi-új identitásáért való küzdelmének kulturális lenyomatai. A beszélgetés fókuszában az a kérdés áll, hogyan vált a délvidék soknyelvű színházi világa számára elsődleges igazodási ponttá az évente megrendezésre kerülő MITEM, illetve hogy miért éppen a fővárosi Nemzeti Színház részéről vetődött fel, hogy létre kellene hozni a kisebbségben működő etnikai és nemzetiségi közösségek színházainak világszövetségét. E kérdéseken túl Verebes Ernő kitér az egykori Jugoszlávia kisebbségi magyar értelmiségének máig ható, kivételes teljesítményire, valamint arra is, milyen volt magyarként felnőnie és magára találnia ebben a multikulturális közegben.

SZÁSZ ZSOLT: Kisebbségi magyarként te Zentán, a volt Jugoszláviában nőttél fel. 1989‑ben végeztél zeneszerzőként a Szarajevói Zeneakadémián. Majd 1991–92‑ben, ami a magyarországi rendszerváltozás viharos időszaka volt, posztgraduális képzésen vettél részt a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. 29–30 évesen tehát már ráláthattál mind a két, átalakulásban lévő társadalomra. Érdemes felidéznünk, hogy a hatvanas években a magyar értelmiség pályakezdő „nagy nemzedéke” úgy tekintett az akkori, Szovjetunió által meg nem szállt Jugoszláviára, mint a szabadság birodalmára, ahol létrejöhetett egy olyan magyar nyelvű neoavantgárd folyóirat, mint az Új Symposion. A változások tükrében hogyan tekintesz vissza erre az időszakra?

VEREBES ERNŐ: Ennek az általatok emlegetett szabadságnak, világra való nyitottságnak, mely nemcsak az irodalomra, hanem a kisebbségi színházakra is érvényes volt, 1991‑ben, az első délszláv háború kitörésekor egycsapásra végeszakadt. Az egykori hat tagköztársaságot tömörítő szocialista Jugoszlávia ennek a háborúnak a következtében fokozatosan darabokra hullott. 150 000 volt a halott, egymillió ember vált hajléktalanná, s a magyarajkú lakosság mára csaknem a felére csökkent. Az Új Symposion még az egységes Jugoszláviában jött létre, 1965‑ben, s hogy milyen stílusirányzat jellemezte, azt nem is olyan könnyű meghatározni. És azt sem egyszerű megválaszolni, miért és hogyan is szökkent akkor szárba a jugoszláviai magyar alkotó értelmiségnek ez a szellemi vállalkozása. Én mindenesetre egy kisebbség része voltam magyarként. A jugoszlávság megélése nem volt sem jó, sem rossz, kötelezően adódott a számomra. A nálam egy generációval idősebb írók és költők, mint Tolnai Ottó vagy Domonkos István, de az 1954‑es születésű Sziveri János is egyfajta liberalizmust képviseltek, egy olyan gondolkodásmódot, mely egyetemességre törekszik. S érdekes módon ennek a csoportnak a vonzáskörébe kerültek aztán azok a fiatalabb, hetvenes–nyolcvanas években induló magyarországi alkotók is, akik az anyaországban nem élhették meg ezt a szabadságot. S ez a szellemi örökség a mai napig is hat, úgy a Vajdaságban – nyilván más léptékben –, mint az anyaországban.

SZ. ZS: Ennek a szellemi megújulásnak összművészeti jellege volt, ami az utódgenerációra is átöröklődött. Ha a Vajdaság vonatkozásában színházról beszélünk, mindenképp meg kell említenünk a költő-performer Ladik Katalint és Nagy József Szkipét, a Jel Színház alapítóját, aki a hetvenes évektől Budapesten és Párizsban is működik. Az európai kortárs színház kulcsműveként tarjuk számon a rendszerváltozás idején, 1989‑ben született előadást, A kormányzó halálát.^[1] Ez volt az első olyan produkció, amelyben a más és más művészeti ágat képviselő alkotógárda (többek között Kodolányi Gyula, Szabados György, Kobzos Kis Tamás, Nagy József Szkipe és a táncosok: Sasvári József, Döbrei Dénes, Szakonyi Györk) jóvoltából a költői szövegen túl egyszerre volt jelen a balett, a néptánc, a kortárs tánc, a pantomim és a báb. Jelzem: ma is érdemes volna elővenni az előadás profi színvonalú felvételét egy-egy összművészeti projektre való felkészülés során.^[2]

V. E: A 90‑es évek elején, a Symposion és az egész kulturális szféra fokozatos átalakulásával, inkább csak szemlélője, mint aktív résztvevője voltam ezeknek az anno nemzetközi szinten is jelentős újító törekvéseknek, annak dacára, hogy az újvidéki színházban és a szabadkai népszínházban jó néhányszor zeneszerzőként működtem. Tehát a színházi élettel akkor már aktív kapcsolatban voltam. A szabadság légkörét, amelyet mi valóságnak hittünk vagy éltünk meg, ekkorra már elfújta a háború szele, és ez által az a bizonyos nyugat-európai jelenlét is múlt idejűvé vált. Hozzá kell tennem, hogy azért a volt Jugoszláviában is akadtak bőven koncepciós perek.

SZ. ZS: Te mint zeneszerző nyilván a zene világához álltál a legközelebb. Honnan indult el ezen a téren a szellemi megújulás?

V. E: Ha konkrét zenei irányzatokra kérdezel, a free jazz, a Szabados-féle „szabad zene” az anyaországi alternatív zenei szcéna mintájára született, ami aztán megjelent a drámai színpadokon is. Nagy József mozgásszínháza is ezekből a zenei irányzatokból táplálkozott, amelyek a mai napig szerves részét képezik a kortárs zenekultúrának, de megemlíthetnék több magyarországi színházi műhelyt is, ahol az improvizatív zene dominált.

PÁLFI ÁGNES: A zene univerzális nyelvének köszönhetően könnyebben átlép a nyelvi-etnikai határokon, nem igazán fontos az sem, hogy éppen kisebbségi vagy többségi zenekultúra az, amelyből a művész táplálkozik. Példa erre a Topolyán született Lajkó Félix karrierje, akit mint délvidéki magyar zeneművészt ma már a világzene legjobbjai között tartunk számon.

SZ. ZS: Ernő is valami hasonlóra gondolhatott, amikor tavaly az áprilisi kisebbségi konferencián azt a meglepő kijelentést tette, hogy kisebbségi magyarként egyszer csak azt tapasztalták, hogy kulturálisan, színvonaluk és népszerűségük okán ők képviselik a többséget. Erről jut eszembe az a Páskándi Gézától eredő kifejezés, a „pánminoritizmus”, melyet ebben a lapszámban Bessenyei Gedő István emleget. Páskándi ezalatt azt értette, hogy az emberiség a maga kivételes, élő mivoltában eleve kisebbségben van az univerzumban.

P. Á: Ha belegondolunk, a kisebbség és a többség fogalma nem is olyan egyértelmű. Lásd Németh László teóriáját a „kisebbségi” magyar sorsról Európában. De jó példa erre a tatárság ellentmondásos státusza is – erről szól ebben a számban a Sardar Tagirovskyval folytatott beszélgetésünk. A Tatár Köztársaság nevében ugyan egy önálló állam, de valójában máig nem tudott leválni az orosz kultúráról. Vagyis a tatárság – számbeli fölénye ellenére – kulturális értelemben ma is kisebbségi helyzetben van.

V. E: Ezzel szemben a délvidéki magyarság balkáni meghatározottsága nagyon is megkérdőjelezhető, habár az egymás mellett élésből fakadóan akadnak erre utaló jelek. Ugyanakkor van egyfajta függőség az anyaországtól, ami közvetlen. Ebben a vonatkozásban a volt Jugoszlávia nem hasonlítható össze a volt Szovjetunióval. Ennek a délvidéki régiónak a függetlensége olyan alkotói életművekben manifesztálódik, mint a már említett Tolnai Ottó, vagy Végel László, illetve Nagy József és Domonkos István. Nekik köszönhető e térség egyetemessé avatása, ami egyfajta mítoszteremtést jelent, és az anyaországitól eltérő létérzésből fakad. Tolnai Ottó ezt terebélyesíti valóságos legendáriummá, amikor a magyarkanizsai pusztáról vagy a csodakútról ír. A délvidéki ember számára ezáltal egy olyan életteret hoz létre, amely a mai napig képes megtartani ezt a közösséget. Egy olyan realitás ölt alakot ezeknek az íróknak a műveiben, mely ő előttük nem létezett. A nyelvet ők mint eszközt úgy használják, hogy ezt a délvidéki köztes létet – túl a nyelven – meg tudják ragadni. Egy különc világot, egy periferiális, mégis központi jelentőségű valóságot teremtenek. Nem azt szentelik meg artisztikusan, ami már van, hanem létrehoznak valamit, ami még nincs. És ebben fontos szerepe van a névadásnak. Névadás nélkül semmi sem születhet meg. Ezek után jöhet csak számításba, hogy a névadás milyen dimenziókat vonz be.

P. Á: A köztes létet, mint alapélményt azonban nemcsak a kétlaki ember tapasztalja meg a globalizált világban. Mint ahogy az indentitásod sem feltétlenül adott azáltal, hogy hová születtél. Az embernek be kell laknia a szülővárosát is ahhoz, hogy a magáénak érezze. Jó kérdés persze, hogy ezt az aktust hogyan tudja megcselekedni egy író a nyelv megújítása révén. Tolnai Ottó hihetetlenül plasztikus tárgyi világának mögöttesében folyamatosan érzékeljük a létesülés drámáját, ami – bármilyen meglepő – szellemiségében nem áll távol Nagy József metamorfikus színpadi vízióitól.

SZ. ZS: Emlékezetem szerint Tolnai Ottó és Nagy József munkássága csak a 90‑es évektől, a rendszerváltozás után vált ismertté szélesebb körben Magyarországon. A hozzájuk hasonló alkotók nálunk korábban valóságos üldöztetésnek voltak kitéve. Atyai jóbarátomnak, Csutoros Sándornak, aki mint neoavantgárd szobrászművész a bartóki hagyományból építkezett, az elhíresült balatonboglári kápolnatárlattól kezdődően több ízben is fizikai atrocitást kellett elszenvednie, a pszichiátriai kényszerkezeléstől feleségének bebörtönzéséig. A színházi világból például az a Halász Péter, aki a fővárosban kultikus lakásszínházat működtetett, 1976‑ban emigrációba kényszerült^[3], és voltak valóságos kirakatperek is.^[4]

V. E: Az egyetemes lélegzetvétel, a viszonylagos szabadság a Vajdaságban is üldöztetve volt a magyar alkotó értelmiség vonatkozásában. Elég csak Tolnai Ottó felfüggesztett börtönbüntetését említenünk.^[5] Azoknak viszont, akik beléptek a kommunista pártba, nem volt különösebb gondjuk. S a helyzet az, hogy ezt a legtöbb magyar író meg is tette. Aki ennek ellenállt, azt megtámadták, ellehetetlenítették. Ez volt az ára annak a bizonyos, korlátok közé szorított szabadságnak.

SZ. ZS: A 90‑es évek közepéig Magyarországon az alkotó művészek és a filozófusok körében is alapvető kérdés volt, hogyan búcsúzzunk a diktatúrától. Klasszikus mondás, hogy egy korszak akkor zárul le igazán, ha nevetve tudjuk elbúcsúztatni a múltat. Csehországban és Lengyelországban személyesen tapasztaltam meg, hogy ez nekik jobban sikerült, mint nekünk. Én a 2018‑as MITEM-en bemutatott előadás, a Borisz Davidovics síremléke láttán éreztem úgy, hogy na, ez az, amire vártam^[6]: itt még a kegyetlenséget is humoros formában viszik színre! Az Újvidéki Színház számára te írtad színpadra Danilo Kiš regényét, amit a macedón Aleksandar Popovski rendezett meg. Jól gondolom-e, hogy ezt az előadást más nem játszhatta volna el így, mint ennek az 1748‑ban Mária Terézia által alapított multikulturális városnak a magyar társulata? Azért hozom ezt szóba, mert láttuk a Végel László regényéből készült Neoplanta című előadást is, ami Újvidék alapításáról, történelméről, mai viszonyairól szól.

V. E: Danilo Kiš származását tekintve egyszerre montenegrói, szerb, magyar és zsidó, így személyében azt a tarkaságot szimbolizálja, ami az egész Vajdaságra érvényes. Ennélfogva többféle látásmód jellemzi az írásait is. Ami a Borisz Davidovics síremlékét illeti, ennek központi motívuma a kenotáfium, ami egy üres síremléket vagy olyan álsírt jelent, amelybe nem temetnek senkit. Az építmény olyan ismeretlen halottaknak készül, akik vagy elégtek, mint Auschwitz és a gulag táborok áldozatai, vagy felrobbantak, így nem identifikálhatóak. A szovjet mintát követő államokban rengeteg ilyen kenotáfiumot hoztak létre, elfedve azt, hogy a kommunizmusnak mennyi valóságos áldozata volt. Danilo Kiš magyar zsidó édesapja is Auschwitzban vesztette életét.

SZ. ZS: Danilo Kišnek ebből a regényéből te csináltál drámát. Az előadás rengeteg díjat nyert: a legjobb előadás díját kapta a POSZT-on, a legjobb férfi alakítás díjával jutalmazták Kisvárdán, és eljutott Kazahsztánba is, ahol Asztana város különdíjában részesült. De vajon szerb közegben hogyan rezonáltak rá?

V. E: Az újvidéki szerbek nagyon jól fogadták, de én Újvidéken és Budapesten kívül nem láttam máshol ezt az előadást. Úgy érzem, Danilo Kiš szövege hordoz egyfajta egyetemességet: nem viszonyul elutasítóan senkihez, viszont olyan dolgokat hoz a felszínre, amelyek mindenkit foglalkoztatnak. Azokat a negatívumokat festi fel, amelyektől igazából már szabadulni szerettünk volna. A címszereplő Borisz Davidovics ugyan orosz, de nem ez a lényeg, mert ő a konkrét nacionáléhoz nem köthető forradalmiságot, a forradalmárt mint olyat személyesíti meg. A kommunizmust szimbolizálja a maga önpusztító mivoltában. Az ő élete és pusztulása örök mementó, hogy ezt az emberellenes diktatórikus rendszert ne kelljen még egyszer elszenvednünk.

SZ. ZS: A legutóbbi időkig a Nemzeti Színház fő dramaturgjaként te voltál az, aki miután rendszeresen dolgoztál a délszláv térségben, ki tudtad választani azokat a legsikerültebb előadásokat, amelyeket érdemes megismertetni a MITEM‑ek közönségével is. Úgy tapasztaltam, hogy ezek a produkciók a ’90 után önállóvá vált tagköztársaságok régi-új identitásáért való küzdelmének kulturális lenyomatai is. Nem egyszer 120 évre visszamenően, amikor a délvidék – a mai Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és a Vajdaság – még az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, kulturálisan is összetartozott. Most e térségek önmagukra reflektáló művészi megnyilvánulásai nálunk, a mi fesztiválunkon jelennek meg reprezentatív módon. Rendszeresen bemutatkoznak Budapesten az Újvidéken alapított Synergy World Festival előadásai, idén pedig a magyar-szerb kulturális évad keretében szerb színházak produkcióit láthattuk.^[7] Lehet-e mondani, hogy Magyarország, Budapest és a MITEM fontos igazodási ponttá vált a számukra? De – túl ezen – az is érdekelne, te hogyan látod: az európai identitás szempontjából sem véletlen, hogy éppen nálunk kerül megrendezésre ez a találkozó, és itt vetődött fel a nemzetiségi és kisebbségi színházak megalapításának a gondolata is?

V. E: Fontosnak tartom e kérdés kapcsán Huntington 1996‑ban közzétett jóslatát^[8], aki szerint egy olyan világváltozás küszöbén állunk, amikor a még mindig jelenlévő politikai ideológiák összecsapását felváltja a vallások és a kultúrák közötti küzdelem, meghaladva a nemzetállami kereteket. A MITEM egy olyan rendezvény, mely Európán kívüli kulturális régiók színházait is vendégül látja Közép-Amerikától a Távol-Keletig, ami nagyon is rímel a huntingtoni elképzelésre. Az egykori Jugoszláviában a regionalitás kérdése meglehetősen bonyolult volt, hiszen az ortodox, a katolikus és a muzulmán vallás körülbelül azonos súllyal volt jelen a hat tagköztársaságban, amelyek kulturálisan azóta is más és más identitást képviselnek, dominánsan más-más etnikumhoz kötődnek. Nekem mint magyarnak ez a sokszínűség szélesebb körű rálátást biztosított a világra. Ez olyan előny, mely csak később tudatosul az emberben, amikor már öregszik, bölcsül. Fiatalon ennek a megélése nem volt olyan egyszerű. Multikulturalizmus alatt akkor egészen mást értettünk, mint manapság, korábban maga a fogalom sem létezett. Ez ma már a globalizmus fogalmával azonos – negatív értelemben. Akkoriban kénytelenek voltunk együtt élni azzal a mássággal, mely körülvett bennünket, és néha ezt bizony nehéz volt belátóan jóra fordítani.

P. Á: Ma egészen mást jelent a multikulturalitás. Multinacionális érdekcsoportok és azok értelmiségi holdudvarai erőltetik, mint követendő, progresszív ideológiát. Holott a belőle fakadó gyakorlat valójában fölszámolja az együtt élő etnikumok másságát, kulturális identitását, amint az Európába beözönlő migránsok példája mutatja: miután integrálódni nem tudnak, kulturálisan leépülnek, kriminalizálódnak.

V. E: A maga idejében nálunk a multikulturalitás pozitív hozadéka az volt, hogy különböző nemzetekhez, etnikumokhoz tartozva, ám egy országhatáron belül, megtanultunk együtt élni egymással. De ezáltal megvolt a veszélye annak is, hogy magyarként bekerülünk e soknyelvű kulturális közeg olvasztótégelyébe, elveszítjük a magunk identitását, és úgymond „jugoszláv” emberré válunk. Nekem a budapesti születésű édesanyám és magyarországi rokonaim révén olyan szerencsém volt, hogy ez a veszély nem fenyegetett. Sőt később, a MITEM szervezőjeként sokat kamatozott, hogy belülről ismertem e közeget. Miután kijártam ezt az iskolát és beszélem a szerbhorvát nyelv több dialektusát, ők is jobban elfogadnak. De mint egy pecásnak, mindig a szemem előtt lebeg az úszó, ami az én esetemben a magyarságom. Számomra ez odafigyelést és stabilitást jelent, miközben érzékelem, hogy az anyaországban élőkben most is ott a nemzethalál víziója. Ami az én eddigi életteremet illeti, mindkét részről sok még a tanulni valónk: a magyaroknak például a szerbektől, nekik pedig tőlünk. Úgy érzem, ezt az oda-vissza közlekedést, közvetítő szerepet a személyemben is megtestesítem, méghozzá annak tudatában, hogy e két szomszédos nép együttélésében voltak nagyon rossz korszakok is, és hogy e két náció mentalitása sok mindenben különböző.

SZ. ZS: Zentai születésű vagy, ott is élsz. Ennek a 20 000 lakosú városnak van egy nagyon fiatal színháza, a 2008‑tól működő Zentai Magyar Kamaraszínház, amelynek színészként a ’93‑as születésű lányod is tagja. Hogy működik ez a vállalkozás?

V. E: Ez a kis műhely is, amelynek a művészeti vezetője Mezei Kinga, annak bizonyítéka, hogy a világszínházban való gondolkodás nem függ a színház méreteitől. Valahol ők azt a vonalat folytatják, mely a ’80‑as évek végén a Jel Színházzal, Nagy József összművészeti koncepciójával indult. Ez az új zentai színház azokhoz a neves délvidéki szerzőkhöz, Tolnai Ottóhoz, Domonkos Istvánhoz nyúl vissza, akik mára ikonikussá váltak, ám még mindig a kortársaink. De ide sorolhatnánk még a Hidegpróba című, Sziveri János költészetét alapul vevő darabot is. E kis társulat, nagy örömünkre, azt a filozófiát képviseli, miszerint a hely szellemének, géniuszának megszentelésével is létre lehet hozni egyetemes művészi értéket, színházat.

“We Have Learned to Live Together”
Szcenárium Editors in Conversation with Ernő Verebes on the Multilingual Culture of Vojvodina

Ernő Verebes, born in Zenta, is a multifaceted artist: composer, writer, dramaturge, and teacher of drama students. Until recently, as chief dramaturge of the National Theatre, he was the one who, thanks to his regular work with theatres across the South Slavic region, could select the most outstanding productions to be presented to MITEM audiences. These remarkable productions were, for the most part, cultural reflections of the struggle for renewed identities among the former Yugoslav republics that became independent after the breakup of Yugoslavia, as well as among the linguistic and ethnic minorities. The conversation focuses on how the annual MITEMs have become a primary point of orientation for the multilingual theatrical world of the southern region, and why it was precisely the National Theatre in Budapest that first raised the idea of establishing a world association of ethnic minority theatres. Beyond these questions, Ernő Verebes also reflects on the enduring and exceptional achievements of the Hungarian minority intelligentsia in former Yugoslavia, as well as on what it was like to grow up and come into one’s own as a Hungarian in this multicultural environment.

(2026. július 13.)