Fókuszban a szinkron
Nézünk egy jó filmet, és nem is csodálkozunk azon, hogy Al Pacino, Joaquin Phoenix vagy Halle Berry milyen jól beszél magyarul. Azért nem, mert jó a szinkronhangjuk. És akkor működik csak igazán a varázslat, ha nem is jelenik meg előttünk a magyar színész arca, aki a hangját adja. Fókusz rovatunkban a Nemzeti Színház művészeivel, egy legendás szinkronrendezővel tekintünk be a műfaj kulisszai mögé, és felidézzük a hőskort is. Mi rejlik a sokszor hallott mondat mögött: magyar hangja…
Tartalomjegyzék:
► „Mindennek tökéletesnek kell lennie”
Aprics László a szinkronélményről, remekművekről, dömpingmunkákról és a stimmelő ajakkerekítésről
► Magyar hangja...
A magyar szinkronizálás története 1935-ben kezdődött és legalább két hőskort élt meg a streaming csatornák – a Netflix, az HBO és társai – megjelenésééig.
► Amikor Rátóti Zoltán és Schnell Ádám „csak” a hangját adja
„A hang mögül előtüremkedik a habitus” Kiből lesz jó szinkronszínész? Hogyan változott meg napjainkra az egykor legendás hazai szinkron megítélése, és mi jellemzi manapság? Művészet-e a szinkronszínészet? Páros interjú Rátóti Zoltánnal és Schnell Ádámmal, aki ezúttal „csak” a hangjukat adják.
A szinkronról szubjektíven
► Nem moziban vagy! – Blaskó Péter
► Vidékről lehetetlen – Rubold Ödön
► Hozzá tudtam adni – Söptei Andrea
► Mozija válogatja - A forgalmazó véleménye
Aprics László a szinkronélményről, remekművekről, dömpingmunkákról és a stimmelő ajakkerekítésről. Mennyivel nyújt többet a szinkron, mint a felirat? Mire kell figyelnie egy szinkronrendezőnek a felvétel megkezdése előtt, és mire a stúdióban? Mi miatt kapott dorgálást 1993-ban a Taxisofőr szinkronjáért? Mikor volt a mélyponton a hazai szinkron? Mindez és sok más egyéb is kiderül az egyik gyakran foglalkoztatott, neves rendezővel, Aprics Lászlóval folytatott beszélgetésünkből.
Ha az ember végigtekint a mozik, tévécsatornák, streaming platformok kínálatán, úgy találja, hogy annak jó része szinkronizált tartalom. Miért ilyen fontos a szinkron, és mi szól mellette a felirattal szemben?
– A felirat sok esetben nem tudja teljes mértékben visszaadni a mögöttes tartalmat. Ezért a szinkronrendező olykor elhagyhat az eredeti szövegből egy-egy mondatot vagy félmondatot, hogy a magyar szövegbe magyarázó sorokat illesszen a helyükre. Ez a szó jó értelmében vett csalás megengedett, hiszen a néző érdekeit szolgálja. A szinkron tehát – ideális esetben – teljesebb élményt és pontosabb képet nyújt a befogadónak a történet rétegeit illetően.
Ebből viszont az is következik, hogy a magyar szöveg tartalmában eltér az eredetitől. Holott a fordítással szemben támasztott elsődleges követelmény a szöveghűség.
– Régebben nem így volt. Az akkori szövegírókat a szakzsargon dramaturgnak hívta, pontosan azért, mert ha az kellett, hogy a magyar néző jól értse, változtatásokat eszközöltek a szövegen. Ma inkább az jellemző, hogy a szövegírók vagy fordítók készítik a magyar szöveget, és sokszor előfordul, hogy az általuk létrehozott verzió szinte nyersfordításnak tűnik. Az is előfordul, hogy a szinkron technikai része sem stimmel, vagyis a szótagszám, a szünetek, a gesztusok, az ajakkerekítések nem egyeznek az eredetivel. Ilyenkor a szinkronrendező, a színészek, a hangmérnök javítják ki a rossz szöveget. De természetesen ma is születnek kiváló szinkronfordítások.
Mitől jó egy szinkron a szinkronrendező megítélése szerint?
– Szerintem mindennek tökéletesnek kell lennie: a szereposztásnak, a szövegnek, a keverésnek, vagyis a dialógusok, a zene, a zörejek és az atmoszférateremtő hangeffektusok összességének. Nem minden hozzánk eljutó alkotás remekmű, de úgy gondolom, mindegy, milyen minőségű a film vagy a sorozat, amin dolgozunk, a mi munkánknak tökéletesnek kell lennie. Hiszen tudjuk, hogy egy jó szinkronnal javíthatunk a filmen, de egy rosszal ronthatunk is rajta.
Milyen feladatokat végez a szinkronrendező?
– Megkeresem a fellelhető ismertető anyagokat a filmről, sorozatról – a rendezőjéről, a színészeiről, a forgatás körülményeiről. Ezután megnézem a filmet. Következik a legfontosabb, a szereposztás. A stúdióban aztán a rendezőnek kell irányítania a munkát, a gyártásvezető által megszervezett felvételi terv szerint: instruálni a színészeket, figyelni a színészi játékra... A szinkron csapatmunka: a gyártásvezető egyezteti, diszponálja a színészeket, és állítja össze – az elfoglaltságaikhoz igazítva – az optimális felvételi sorrendet, merthogy a jeleneteket nem kronológiában, vagyis a filmben vagy sorozatban szereplő sorrendben vesszük fel. Tehát a rendezőnek el kell mondania a magyar színésznek, hogy a szerepe és a történet szerint éppen hol tart abban a jelenetben, honnan jött, hová megy.
Minek alapján dönti el, hogy kire oszt egy-egy szerepet?
– A legfontosabb, hogy a magyar színész játékstílusa, habitusa, érzelmi világa egyezzen a külföldi színészével. Ehhez természetesen ismerni kell a magyar színészeket, és persze nagyon kell szeretni őket. Életkorban, hangszínben a magyar színész lehet egy picivel idősebb vagy fiatalabb, magasabb vagy mélyebb hangú a külföldi kollégájánál. A fizikai hasonlóság sem feltétlenül szempont.
A hazai közreműködőkről szólva következetesen színészekről beszél, nem szinkronszínészekről…
– Igen, mert Magyarországon nem vált szét a színészszakma, nem jellemző. Tőlünk nyugatabbra sokkal határozottabb ez a kategorizálódás. Ha nálunk az újságíró azt írja, „színész”, azt már nem kell külön odaírnia, hogy „szinkronszínész”. Ez azt sugallja, mintha a két terület szétválasztható volna.
Mi a helyzet akkor, ha egy szinkronrendező karakteridegen hangot választ?
– Vagy rossz pillanata volt – előfordul, emberek vagyunk –, vagy meg volt kötve a keze, kényszerhelyzetben volt. Vannak forgalmazók, akik ragaszkodnak a külföldi színész megszokott magyar hangjához. Ez nehéz kérdés, hiszen nem biztos, hogy a két színész minden filmben, szerepben tökéletesen illik egymáshoz. A néző viszont hiányolja a megszokott magyar hangot.
Ha már konkrét filmek és szerepek: Rátóti Zoltán a Taxisofőr című Robert De Niro, Schnell Ádám Az igazság mindenkié című Al Pacino-film szinkronja kapcsán említette a nevét. Milyen benyomásokat őriz e munkákról?
– A Taxisofőrt ’88-ban mutatták be a hazai mozik, felirattal, és csak 1993-ban vetítette le a Magyar Televízió, szinkronnal. Ekkor már ismert alkotás volt, úgyhogy a tévépremier után többen odajöttek hozzám az MTV éttermében azzal, hogy azt hitték, ezt a filmet lehetetlen szinkronizálni, de mégis sikerült. És valóban, ennyi idő elteltével is úgy gondolom, hogy a szinkron hűen visszaadja az eredetit, legyen szó a színészi játékról, a film atmoszférájáról, vagy épp az érzelmek megjelenítéséről. Az Al Pacino-film ’79-es, de hazai mozipremierje nem volt, majd csak’93-ban vetítette az MTV. Emlékszem, Schnell Ádám elképesztő hevülettel és energia-bedobással alakította a főszerepet. De mert korábban a Taxisofőr kapcsán néhány néző levélben panasszal élt a tévé elnökénél, mondván, csúnyán beszélnek a filmben – amiért egyébként dorgálást is kaptunk –, Az igazság mindenkié egy pontján a magyar változatban a legkézenfekvőbbnél eggyel finomabb, enyhébb megoldást választottunk az angolban közkeletű, „f” betűs szó visszaadására. Megjegyzem, ezt Schnell Ádám is határozottan kérte…
Csaknem ötven évet töltött szinkronkészítéssel. Milyen korszakokat élt meg pályafutása során?
– 1971-ben kerültem a Magyar Televízióba, vágóasszisztensként. Ebből a pozícióból indulva lépegettem felfelé a ranglétrán: vágó lett belőlem, majd felvételvezető, aztán gyártásvezető, aztán rendezőasszisztens, végül rendező. A generációm tagjai hasonló utat jártak be, jellemzően rendezőasszisztensből lettek rendezők – részben ezzel magyarázható, hogy máig nincs önálló szinkronrendező-képzés Magyarországon. De a témára visszatérve: a rendszerváltás előtt súlya, rangja volt a magyar szinkronnak, ami részben abból adódott, hogy a legjobb magyar színészek szinkronizáltak, saját zsenialitásukkal támogatva vagy éppen feljavítva az adott külföldi színész teljesítményét. A rendszerváltás után azonban beköszöntött a kazettaszinkron kora, amelyben a nyugatról behozott VHS-kazetták magyar hangsávjának elkészítése jelentette a legfőbb feladatot. A minőség nem igazán számított, úgyhogy nemegyszer nem is készült a szó hagyományos értelmében vett, tisztességes szinkron ezekhez a filmekhez.
A VHS-korszak filmjeinek rajongói máig nosztalgiával emlegetik e hangalámondások okozta élményt...
– Elhiszem. Készítésük viszont nem javította a magyar szinkron szakmai megítélését. A kilencvenes évek második felében úgy gondoltam, a kereskedelmi tévék pénzt is hoznak magukkal, és ettől ismét felvirágzik majd a műfaj, de nem így történt. Megkezdődött a dél-amerikai sorozatok magyarítása, amely futószalagon végzett, lélektelen dömpingmunka volt, úgyhogy összességében inkább rontott a hazai szinkron helyzetén. De persze, akkor is sok remek szinkron készült, ahogy azóta is, nagyszerű rendezőkkel, stábokkal, színészekkel.
Felteszem, az, hogy a stábtagok meglehetősen alacsony gázsiért dolgoznak, feszített tempóban, nem igazán javítja a hangulatot…
– Bár én csak jó hangulatban, baráti légkörben tudok dolgozni, valóban, a stábtagok gázsija sok éve nem emelkedett. A színészeknél talán valamicskét jobb a helyzet. Ami pedig az időtényezőt illeti: míg a hetvenes években egy átlagos, tévében vetített, másfél-kétórás nagyjátékfilm szinkronjának elkészítésére 4-5 nap – vagyis összesen mintegy 35-40 óra – jutott, ma általában két-három nap alatt végezzük el ezt a munkát, ami nemegyszer napi 11-12 órányi elfoglaltságot jelent.
Nemzetközi kitekintésben hogy áll a jelenlegi magyar szinkron? Milyen például a szlovákhoz, a románhoz vagy a szerbhez képest?
– Konkrét részletekkel nem szolgálhatok, azt viszont tudom, hogy a hazai szinkronkészítés gyakorlata – tehát a gyártási folyamat – eltér a környező országokban kialakult gyakorlattól. Ez a saját arculat legalább hetven évvel ezelőtt jött létre. Az, hogy az ország legjobb színészei szinkronizáltak, döntően befolyásolhatta az akkoriban kialakult metódust, ami részben – például a használt szakzsargont tekintve – mind a mai napig megmaradt.
Regényi Huba
| fotó: Eöri Szabó Zsolt
A magyar szinkronizálás története 1935-ben kezdődött és legalább két hőskort élt meg a streaming csatornák – a Netflix, az HBO és társai – megjelenésééig.
„Oly régen öleltél önfeledten, spontán, / rágódtál inkább a levesbe főtt sonkán” – halljuk máig Csákányi László hangján a legendássá vált Romhányi József-kínrímet a Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki című rajzfilmsorozat magyar szinkronos változatában. A The Flintstones című amerikai széria a „rímhányó Romhányi” „költői” fordításának és a négy főszerepet alakító szinkronszínésznek (Csákányi mellett: Psota Irán, Márkus László, Váradi Hédi) köszönhetően új életre kelt 1966-os magyarországi bemutatásakor. A sorozat magyar változatának népszerűségét jól tükrözi Csákányi Eszter színművész visszaemlékezése: „Egyszer apunak volt valamiféle közlekedési bakija, és megállították a rendőrök. Azt kérték tőle, hogy mondja Frédi hangján a nevét, ahogy szokta a részek végén, akkor elengedik. Apu megtette, és valóban továbbengedték.”
Hosszú utat tett meg az 1960-as évekig, vagyis a hőskorig a magyar szinkron. A téma legrészletesebb (és legszórakoztatóbb) összefoglalása Dallos Szilvia nevéhez kötődik, aki a 2005-ben megjelent Magyar hangja – A szinkronizálás története című könyvében áttekinti a kezdetektől az intézményesülésen át a felhígulásig tartó hazai szinkrontörténetet. A szerző természetesen maga is a terület kiemelkedő személyisége: közel ezer filmnek kölcsönözte a hangját, köztük olyan sztároknak, mint a francia Annie Girardot és Jeanne Moreau, vagy az amerikai Gina Rowlands. Dallos áttekintő művében leírja, hogy az 1935-ös áttörésig számos kudarcos próbálkozást tettek főleg a moziüzemeltetők, hogy a nézők magyarul is eljussanak a párbeszédek megértéséig: a nyomtatott dialóglistán át a hangos bekiabálásig sok mindent kitaláltak, de ezek a fogások erőltetettek voltak a szinkronizáláshoz képest. A Filmtett című erdélyi szakportál szerint „1935. július 26-án megszülettek a belügyminiszter szinkronrendeletei, melyek augusztus 1. és a következő év januárja közt minden mozit köteleztek arra, hogy teljes műsora tíz százalékát magyar nyelvű filmekből állítsa össze, ennek fele azonban szinkronizált idegen nyelvű film is lehet. A következő években az arány folyamatosan növekedett, ám a kormány egyre inkább a magyar gyártású filmek javára kedvezett, háttérbe szorítva így a szinkronizált darabokat”. Ebben az évben kezdtek neki a Magyar Film Irodában az első szinkronizálásnak a Négy és fél muskétás (Viereinhalb Musketiere) című német vígjáték elkészítéséhez, melynek 1936-os premierjét azóta is a „magyar hang ünnepeként” tartják számon.
A szinkronizálás megosztotta a nézőket, a világháború kitörése, majd a magyar filmipar háború utáni talpraállása miatt pedig megtorpant a fejlődés. 1951. július 1-jén Újhelyi József igazgatásával megalakult a Magyar Szinkronfilmgyártó Vállalat, amely az első intézménye lett a magyar szinkronnak. A hivatalos képviselet pedig magával hozta a szinkronizálás esztétikai fejlődését. A „műfaj” népszerűségét jól tükrözi, hogy 1964-ben Budapesten megtartották az első Szinkronfilm Szemlét, mely később áttelepült Debrecenbe, így Debreceni Szinkronszemle néven vált ismertté. A szinkronizálás egyre kifinomultabb és igényesebb lett, amit jól mutat a Pannónia Filmstúdióban és a Magyar Televízióban több mint százötven filmben „magyarosító” Tolnay Klári színművésznő meglátása: „A szinkronnak az a vicce, hogy nem elég a szöveget szolgaian szájra mondani, hanem át kell venni a színésznőnek a belső ritmusát, lélegzetvételét, lelki világát, játékstílusát, a történetbe bele kell helyezkedni, és úgy kell benne mozogni, mintha minden vele történne.”
A kereskedelmi televíziózás rendszerváltás utáni, majd a streaming platformok későbbi megjelenése ezt az igényességet nagyrészt átadta a múltnak. Egyrészről a filmözön miatt felhígult a szinkronszínész szakma, másrészt a filmek egy jó részében a feliratozás vette át a szinkron szerepét. Persze a fülsértő vagy éppen gúny tárgyává váló tolmácsolásoknak is történelme van…
Lukácsy György
Kiből lesz jó szinkronszínész? Hogyan változott meg napjainkra az egykor legendás hazai szinkron megítélése, és mi jellemzi manapság? Mitől számít jónak egy szinkron, mi múlhat például a szinkronrendező vagy a fordító-szövegíró hozzáállásán? A Nemzeti Színház két művésze mesél a tapasztalatairól, élményeiről, minőségről és igényességről és arról, művészet-e a szinkronszínészet.
Mitől jó egy szinkron?
Rátóti Zoltán: Szerintem akkor végzünk jó munkát, ha a néző előtt nem jelenik meg a magyar színész arca, aki az adott karaktert szinkronizálja, mert a befogadó számára magától értetődő, hogy az ő hangján szólal meg a figura, nem másén.
Schnell Ádám: Ezt a kérdést alapvetően egy szinkronrendező tudná megválaszolni, színészként három tényezőt említenék. Az első a szereposztás, vagyis az, hogy valamennyi karakter hozzá illő, neki megfelelő magyar hangot kapjon. A második a szövegen végzett munka mennyisége és minősége, vagyis az, hogy a magyar szöveg úgy legyen megírva – és ehhez nem csak a fordítónak, de a dramaturgnak is dolgoznia kell rajta –, hogy a magyarul elhangzó mondatok illeszkedjenek az eredeti szöveget mondó színész szájmozgásához. Végül, de nem utolsósorban: fontos, hogy a hang a jelenetben bemutatott körülményeknek megfelelően szólaljon meg – egy zárt térben úgynevezett teremhangon, odakint, a természetben viszont máshogy. Ennek biztosítása már a hangmérnök feladata.
Mitől függ, hogy ki kap meg egy szinkronszerepet?
Schnell Ádám: Leginkább attól, hogy a szinkronrendező kit tart alkalmasnak az eljátszására, tehát kit kér fel rá. E döntésben viszont több körülmény is segítheti, például az, hallotta-e már korábban az adott színészt, és ha igen, milyen szerepben. Vagy például az, hogy az adott színész szinkronizálta-e már korábban ezt vagy azt a szereplőt, és milyen munkát végzett.
Ön például hogyan lett egyetlen alkalommal Al Pacino magyar hangja Végvári Tamás helyett?
Schnell Ádám: Az igazság mindenkié 1979-es film, Magyarországra viszont csak a kilencvenes évek első felében jutott el. Az ekkor készült szinkron rendezője, Aprics László arra gondolhatott, hogy az egyik legismertebb szinkorszínész, Végvári Tamás, aki korábban rengetegszer volt Al Pacino magyar hangja, már kissé idős a fiatal Pacinóhoz, ezért kért fel engem.
Rátóti Zoltán hogyan kapta meg Joaquin Phoenix szinkronizálásának feladatát a Jokerben? Ezért a munkáért 2021-ben elnyerte a legjobb férfi szinkronszínésznek járó díjat a Színházi Dolgozók Szakszervezetén belül működő Szinkron Alapszervezettől.
Rátóti Zoltán: Korábban kétszer is szinkronizáltam Phoenixet, a Gladiátor és a Sosem voltál itt című filmekben. A konkrét felkérést azonban hosszú – másfél órás – hazai casting előzte meg, melynek során az összes fontosabb jelenetet levetítették nekem, rögzítették a hangomat, majd az abból kinyert részleteket kiküldték Amerikába, a gyártó stúdió illetékeseinek. Ők meghallgatták az összes így kapott hangmintát, és azok elemzése alapján végül engem választottak. A díjat pedig komoly szakmai elismerésnek tartom, azért is, mert a zsűrinek olyan neves tagjai voltak, mint a világhírű filmrendező, Enyedi Ildikó és kiváló szinkronrendező, Tomasevics Zorka.
Hogyan készülnek egy-egy szinkronszerepre? Megnézik például előtte a filmet eredeti nyelven?
Schnell Ádám: A ’80-as évek vége felé még előfordult, hogy behívták a színészeket a stúdióba, és levetítették nekik a filmet, eredeti hanggal, miközben a rendezőasszisztens felolvasta a magyar szöveget. Az utóbbi évtizedekből azonban nem tudnék ilyet említeni: ma jellemzően helyben, a stúdióban kell felépíteni a szinkronszerepet, egy-két próba és előzetes instrukció után. A szövegem az előttem lévő monitoron jelenik meg, részletekben, vagyis csak az adott jelenetben szereplő sorokat látom.
Ez az általános munkafolyamat, vagy azért vannak eltérések – mondjuk például az úgynevezett blockbuster, vagyis nagy költségvetésű, várhatóan nagy bevételt hozó filmek esetében?
Schnell Ádám: Ilyenkor a magyar megrendelő – a jellemzően amerikai gyártó elvárásainak eleget téve – mindent megtesz azért, hogy ki ne szivárogjon, miről szól a film, vagyis milyen fordulatokat tartogat a cselekmény. A forgalmazó egy lebutított szinkronkópiát ad, van, hogy kitakarják a képmező nagy részét, hogy a színész csak az általa szinkronizált figurát láthassa. De olyan is volt már, hogy csak a karakterem száját láttam a képernyőn, semmi egyebet – tehát sem a figura szemét, sem az arcát vagy az alakját, sem a jelenetben szereplő többi karaktert –, úgyhogy az ajkak mozgására hagyatkozva kellett dolgoznom. Mit ne mondjak, nem volt éppen könnyű. Lehet emiatt keseregni, de így is el kell végezni a munkát.
Egyesek szerint a szinkronizálás az előadó-művészet része. Mások úgy látják, alapvetően tartalomgyártás, és nincs sok köze a művészethez. Önök mit gondolnak erről?
Rátóti Zoltán: Nem önálló művészet, de megvan a maga rangja, amit annak köszönhet, hogy korábban a legnagyobb magyar színészek, a legkiválóbb szinkrondramaturgok és nagyszerű szinkronrendezők „művelték” ezt a műfajt – például a Pannónia Filmstúdióban 1964 és 1989 között dramaturgként, rendezőként, szinkrondramaturgként dolgozó Szeredás András nemzedékére gondolok. Úgyhogy a magyar hagyományok által meghatározott helyiértéke szerint kell, kellene kezelni ezt a színteret.
Schnell Ádám: A szinkronban elsősorban a szinkronszínész hangja jelenik meg, ez igaz, de mögötte mindig ott van a személyisége is. Hogy úgy mondjam: a hang mögül előtüremkedik a habitus. És a hang és a személyiség kettőse igenis hozzáadott tartalmat eredményez – nem lehet, hogy ne eredményezzen!
Kinek a habitusa fontosabb ilyenkor? A szinkronszínészé, vagy az adott színész által megjelenített karakteré, akit a szinkronszínész szinkronizál?
Schnell Ádám: A szinkronizálónak természetesen alkalmazkodnia kell. De bárhogyan dolgozzak is a hangommal, nem tudok nem Schnell Ádám lenni. Minden esetben meg kell találni a megfelelő kompromisszumot a szinkronizált színész eszköztárának követése, valamint a sajátom alkalmazása között.
Melyek azok a tulajdonságok, melyekre egy szinkronszínésznek szüksége van a munkája során? Egyesek a tempó- és ritmusérzéket, mások a figyelmet, megint mások a szinkronizált karakter iránti érdeklődést említik...
Schnell Ádám: Mindegyik fontos. Fiatal színészként a Kennedy című sorozat szinkronjának készítésekor volt szerencsém együtt dolgozni Mádi Szabó Gáborral, aki általában Anthony Quinnt vagy Jean Gabint szinkronizálta. Ebben a sorozatban a J. Edgar Hoovert játszó színésznek adta a hangját, én meg a Robert Kennedyt játszónak. Neki egy oldalnyi szövege volt, nekem meg egyetlen szót kellett mondanom, azt, hogy „Igen”. Miután a szinkronrendező szólt, hogy kezdhetjük, bólintott, és zsebre vágta a papírt, amin a szövege volt. Ettől annyira megzavarodtam, hogy elfelejtettem, mikor jövök, Úgyhogy míg ő hibátlanul felmondta a maga részét – ehhez elég volt egyszer átolvasnia a papírt –, én azt az egy szót is elrontottam. Miattam újra kellett venni a jelenetet. Mádi Szabó Gábor csak a fejét csóválta. Ennyit a tempó- és ritmusérzékről, valamint a figyelemről.
A szinkronkészítés gyakorlata átalakult az elmúlt évtizedek, vagy éppen a rendszerváltás előtti idők gyakorlatához képest. Többen a technikai változásokat említik elsőként, ha e témáról van szó. Milyen változásokra kell gondolni?
Schnell Ádám: Míg korábban a tekercseket mechanikusan, ollóval vágták ki a celluloidszalagból, amelyre a filmet felvették – a tekercs a szinkron alapmértékegysége, jellemzően 30-60 másodperc hosszúságú filmrészlet – , ma digitálisan rögzített és szerkesztett hangfájlt kell érteni alatta. Vagyis: egyszerűbb lett a hangrögzítés folyamata, könnyebb erre vagy arra a pontra ugrani egy-egy jelenet felvétele során, és a hangmérnök akár több hangsávon is dolgozhat párhuzamosan. És míg a színész korábban alapvetően a képek, vagyis a filmen látható jelenet alapján végezte a munkáját – előre megállapított és begyakorolt ritmus alapján –, most kap egy fülhallgatót, amelyben az eredeti hang szól. Alapvetően annak a színésznek a hangja, akit a magyar változatban szinkronizál, de ha akarja, azokét is hallhatja, akik az adott jelenetben a partnerei. Merthogy mostanság már ők sincsenek jelen a stúdióban, a színész jellemzően egyedül van. És már nem elsősorban a kép vezeti a munkája során, hanem a hang.
Az említett átalakulással párhuzamosan a szinkron megítélése is változott, méghozzá nem az előnyére. Miért?
Rátóti Zoltán: Mára leértékelődött ez a tevékenység. Nem egy esetben az a legfontosabb szempont, hogy csak „szólaljon meg” magyarul a film vagy a sorozat. Tisztelet a kivételnek, azoknak, akik az általam harminc-negyven évvel ezelőtt megismert igényességgel dolgoznak.
Schnell Ádám: Alapvetően fölhígult a szinkronszakma, ami két okra vezethető vissza. Az egyik: megnőtt a televíziós csatornák és streaming platformok száma. Ezzel párhuzamosan a szinkronizálásra váró tartalom – különféle műsorok, filmek, sorozatok – mennyisége is nőtt, méghozzá olyan mértékben, hogy egyszerűen nem lehet valamennyi feladatot tehetséges, élvonalbeli szinkronszínészekkel elvégeztetni. Részben azért nem – és ez a második ok –, mert vannak szinkronstúdiók, amelyek kis túlzással az utcáról hívják be az általuk foglalkoztatott embereket, nem firtatva, hol és mikor részesültek például beszédképzésben.
A Színház- és Filmművészeti Egyetemen hogyan készítik fel a hallgatókat a szinkronszínészi feladatok ellátására?
Rátóti Zoltán: A harmadik és a negyedik évfolyamon van egy szinkrongyakorlat nevű tanegység. Ennek teljesítéséhez a diákok heti egy alkalommal gyakorlati foglalkozáson vesznek részt egy jónevű szinkronstúdióban, mellyel direkt e célból szerződött az egyetem. Az én időmben is volt ilyen képzés az akkori főiskolán, de utólag bevallhatom: inkább a rádiós órák érdekeltek, úgyhogy egyetlen szinkronórán sem vettem részt.
Ha nem járt be, hogyan sajátította el a kellő ismereteket?
Rátóti Zoltán: Szerencsém volt, mert mára legendássá vált szinkronrendezőkkel dolgozhattam együtt, fiatal színészként tehát tőlük tanultam meg a szakmát, a stúdióban. Mert nem feltétlenül kell elméleti képzésen részt venni. Akinek van hozzá érzéke, megfelelő feltételek esetén a gyakorlatban is megtanulhatja a dolgot.
Milyen feltételekre gondol?
Rátóti Zoltán: Csak egy rövid példa: pályám kezdetén Burt Lancastert szinkronizáltam a Tűz és íj című kalandfilmben. Az egyik jelenetben előadott, hosszú monológja kifogott rajtam. Aznapra abba kellett hagynunk a munkát, másnap sem sikerült hibátlanul előadnom a szöveget, egyre fogyott az önbizalmam. Végül odajött hozzám a szinkronrendező, és azt mondta: folytassuk holnap. Másnapra ellazultam, és gond nélkül átugrottam az akadályt. Vagyis: nem csak arra volt idő, hogy leálljunk, de arra is volt türelem, hogy a színész megfelelő állapotba kerüljön. Nem tudom, ma mi lenne egy hasonló történet vége, főleg pályakezdő színész esetében.
A rendszerváltás előtt akár hónapok is jutottak egy-egy mozifilm szinkronjának elkészítésére, ma néhány hét vagy néhány nap alatt kell elvégezni a munkát. A rendelkezésre álló idő csökkentése magyarázat lehet a gyengébb minőségre?
Schnell Ádám: A rendelkezésre álló idő csökkenése nem feltétlenül jár a minőség romlásával, hiszen a színész kiszámítható. Aki szinkronizálja, gyorsan ráérez, milyen megoldásokat alkalmaz, főleg akkor, ha már korábban is kölcsönözte annak a színésznek, figurának a hangját. Ennek ellenére a magam részéről olyan szinkronstúdiókkal szeretek dolgozni, ahol megmaradt a szakmai rutin, például nem néznek rám furcsálkozva, ha jelzem, hogy felvétel előtt elpróbálnám a jelenetet.
Manapság meglehetősen szűkös költségvetésből készül egy-egy szinkron, ami a stáb valamennyi tagjának munkadíján meglátszik. A színészek gázsija a sajtóban megjelent információk szerint tekercsenként ezer forint.
Rátóti Zoltán: Csak a keresett, gyakran foglalkoztatott szinkronszínészek kérhetnek ennyit, a többiek bére ez alatt marad. Sajnos, reménytelen változtatni a helyzeten, mert a forgalmazók összezárnak. A hasonló munkát végző amerikai vagy nyugat-európai kollégák talán el sem hinnék, mennyiért dolgozunk.
Schnell Ádám: Értem és érzem, hogy méltatlan a helyzet, de nem nagyon szoktam firtatni a dolgot. Az egyik stúdióban egyszer megkérdeztem: mennyiért is szinkronizálok? Megmondták, de többet nem hívtak dolgozni. Azt hitték, azért érdeklődőm, mert emelést akarok kérni.
A nézők visszatérő panasza, hogy a szinkronok olykor fordítási hibákat tartalmaznak. Nem a színész alkotja meg a magyar szöveget, de mégiscsak az ő hangján hangzanak el a félrefordítások. Mennyire kellemetlen hibát tartalmazó szöveggel dolgozni?
Schnell Ádám: Ilyenkor általában kiderül, hogy a szövegíró valamelyik fordítóprogrammal dolgozott, ami valóban sok problémát eredményezhet. Alapvetően a dramaturg feladata, hogy megtalálja a megfelelő magyar kifejezést a félrefordított helyett, de más megoldás is van: lelkes fiatal fordítókkal előfordul, hogy bejönnek a stúdióban, mert érdekli őket, mi lesz a munkájukkal. Ha jelen vannak, és a stáb valamelyik tagja kiszúrja a hibát, meg lehet kérni őket, hogy javítsanak, és helyben meg is teszik. Én egyébként más változtatást is szoktam kérni: képtelen vagyok istenkáromlást kimondani – egyszerűen nem megy, nem jön ki a számon –, helyette más szavak, más indulatos reakciók beillesztését kérem.
A leggyakoribb észrevétel talán az, hogy a rendezők olykor a karaktertől idegen hangú színészre bízzák a szinkronszerepet. A különféle internetes felületeken hallható és olvasható reakciók alapján vannak nézők, akiket ez nem csupán zavar, de egyenesen bosszant.
Schnell Ádám: Ez szereposztást érintő kérdés. Sokan úgy gondolják, a szerep elnyerésének feltétele, hogy a szinkronszínész külsejében hasonlítson arra a színészre, akinek a hangját kölcsönzi. De a fizikai hasonlóságnál fontosabb az alkatbeli hasonlóság: egy lassabb beszédű, megfontolt mozgású színész nehezen szinkronizál egy gyors beszédű, izgő-mozgó karaktert.
Rátóti Zoltán: A végeredmény a szinkronrendező igényességén és felelősségérzetén múlik.
Vannak színészek, akiket nem tölt el különösebb örömmel, hogy a nagyközönség úgy tartja őket nyilván, mint mondjuk egy hollywoodi filmsztár állandó vagy csaknem állandó magyar hangját, mondván: van saját arcuk, hangjuk, nevük is! Önöket hogyan érinti, ha nem valamelyik színpadi vagy filmszerepük okán ismerik fel a hangjukat, hanem valamelyik szinkronszerepükhöz kötik azt?
Rátóti Zoltán: Velem nem fordult elő, hogy csaknem állandóan ugyanannak a külföldi színésznek kölcsönzöm a hangomat, de úgy vélem, a közönség részéről ez elismerés. És nem hiszem, hogy például Láng Józsefet zavarta volna, hogy ő Roger Moore – vagyis James Bond – állandó magyar hangja.
Schnell Ádám: Jelenleg a legnépszerűbb karakter, akinek a hangomat kölcsönzöm, Brian a Family Guy című amerikai rajzfilmsorozatból. Néhány évvel ezelőtt Szolnokon léptem fel az Ármány és szerelem című tragédiában, az előadás után odajött hozzám néhány fiatal, és autogramot kért. „Nahát, visszatértek volna a klasszikusok rajongói?”, csodálkoztam. Aztán a fiatalok megnézték az aláírásomat, és visszaadták a papírt: „Azt is írja oda, hogy Brian Griffin”. Mosolyogtam, és aláírtam.
Regényi Huba
Megkapsz egy nagy színészt, figyeled, hogyan csinálja. A feladat: a magad hangi eszközeivel kifejezni ugyanazt. A kulcs: találd el a másik beszédmódját, ritmusát, kövesd le a szerepformálás változásait. Ez is szakmai kihívás, izgalmas játék. Nem sokkal a főiskola elvégzése után a francia film egyik sztárjának, Jean Gabinnek a fiatalkori filmjeit szinkronizáltam. Nagy dolog volt ez nekem pályakezdőként. Bele is feledkeztem néha a film nézésébe, és ilyenkor rámszóltak: Nem moziban vagy, Péter!
Régebben sem volt jól fizetett munka a szinkron, de izgalmasabbnak, érdekesebbnek éreztem. Volt rangja, a ’60-as évek végétől jó másfél évtizedig külön fesztiválja is Debrecenben. Más technikával készültek a szinkronok, mint ma – ami számomra meghatározó volt. Ha négyen szerepeltünk egy jelenetben, akkor mindannyian ott voltunk, együtt dolgoztunk, hallottuk egymást. Alapos felkészülést tettek lehetővé a szinkronrendezővel, a dramaturggal, néha a fordítóval is… Aztán változott, fejlődött a technika, ami lehetővé teszi, hogy mindenkit külön vegynek fel, mindenki akkor ugrik be a stúdióba, amikor tud. Jó – vagy rossz – példa erre, ahogy vesszük, az utolsó munkám, Az öltöztető. Ebben Ian McKellen (ő voltam én, a címszereplő) hosszú-hosszú páros jeleneteket beszélnek végig az öltözőben a Lear király alakítására készülő híres színésszel, akit Anthony Hopkins játszott és Fodor Tamás volt a hangja. Rajtam volt először a sor, és mivel nem együtt voltunk a stúdióban, és Tamás még nem csinálta meg a magáét, én a semmibe, senkinek, csak üresbe beszéltem-beszéltem, így nem volt kinek a ritmusához, intenzitásához igazodnom. Tamásnak már könnyebb dolga volt, mert neki a fülhallgatóban már az én hangomat be tudták játszani. Ez jó tíz éve volt, akkorra érett meg bennem, hogy ez már nem ez én világom… Nemcsak a technika megváltozása miatt – akár jó munkát lehet végezni így is –, hanem azért, mert a filmek dömpingjében, ahol ipari mennyiségben kell gyártani a szinkront, hajszoltság van. Már „semmire” sem volt idő. Ha elégedetlen voltam, azt mondták, jó volt az, Péterkém, haladni kell. Csak egyszer lehetett megnézni a következő részt felkészülésként, és már csak annyit mondtak egy-egy részletről, hogy ott, az a piros sapkás leszel te. Negatív vagy pozitív figura? érdeklődtem tovább… na, hát ebből kellett volna dolgozni. Az én tapasztalatom és színészi hitem szerint mindez nem teszi lehetővé, hogy a szinkronnal én is hozzáadjak valamit a filmhez. Márpedig az én célom mindig ez volt.
A szinkron a színészet egy különleges és fontos ága, amit én olyan szakmai kihívásnak és játéknak tekintettem, amivel – ha nem is sokat –, de még pénzt is kerestem. Már a főiskola alatt szinkronizáltam, és a ’90-es évek közepéig voltam igazán aktív. 1998-ban vidékre szerződtem (Kecskemétre, majd Békéscsabára), és amíg Pesten megoldható, hogy reggel, vagy két próba között, vagy ha nem játszol, akkor este beugrasz az egyik vagy a másik stúdióba, akár egy félórás munkára is, vidékről ez kivitelezhetetlen, és anyagilag sem éri meg. Így hát „leszoktak” rólam. Akik vidéki színházakban dolgoznak, nem kerülhetnek bele a szinkron – budapesti – világába. És sajnos ez érvényes a rádióra, tévére, filmre is – minden kivétel erősíti a szabályt.
A színművészeti főiskola negyedévén két neves szinkronrendezővel, Kiss Beával és Tomasevics Zorkával volt pár óránk. Ez elegendő volt arra, hogy felmérjem: miből áll ez a munka, hogyan kell csinálni, van-e hozzá képességem és kedvem. Felhívták a figyelmünket egy alapvető különbségre is. A főiskolán mi színpadi beszédet tanultunk, azt sulykolták, arra treníroztak bennünket. Ez többek között azt is jelenti, hogy olyan hangerőt, artikulációt kell alkalmazni, hogy a nézőtér utolsó sorában ülő számára is érthető és élvezetes legyen az alakítás. De a szinkronstúdió mikrofonja előtt – és így van ez a rádiójátékok, a filmek esetében is – másféle intenzitásra, aritkulációra van szükség, sokkal finomabban, moduláltabban kell beszélni, mint a színpadon. Ezt meg kellett tanulni, erre rá kellett érezni.
Kezdőként a legkisebb munkákat is elvállaltam, mert hiába vagy tehetséges, megbízhatóságot is kell mutatni, aztán jöttek a főszerepek – Warren Beatty, Lee van Cleef, Richard Gere, James Woods… Akkoriban nemcsak a kezdőkkel, hanem a vezető színészekkel is foglalkoztak a rendezők, dramaturgok, segítettek a rákészülésben, javították a hibákat. A tapasztalt kollégáktól is lehetett tanulni – hogy a nagyok közül is az egyik legnagyobbat említsem, akivel dolgozhattam: Képessy József. Ő munka közben nemcsak tanácsokat adott, hanem konkrét instrukciókat is.
A Szarvasvadász című ötszörös Oscar-díjas filmre szívesen emlékszem. A rám osztott színész, George Dzundza testes férfi volt, én fiatalabb is és sovány. Csörögi István szinkronrendező elmagyarázta: mindez nem érdekes, mert csak a hang számít, és az passzol, kifejező lesz. A Vészhelyzet című sorozat egyik epizódjában pedig vért izzadtam egy orvos szinkronjával. Csak oldalnyi volt a szerep, de tele latin orvosi szakkifejezésekkel. Sikerült, és a szöveget eltettem emlékbe.
„Tömegezésre” hívtak be többünket még főiskolásként, kiabálni kellett, háttérhangokat szolgáltattunk, aztán kisebb feladatok következtek. Nekem sok anyaszerepem volt, vagy lüke, bolond karaktereket kaptam – úgy látszik, ezt gondolták a szinkronrendezők hozzám illőnek. A tréfát félretéve: a választás elsődleges szempontja az, hogy a hangod jól „feküdjön” a szinkronizálandó színészhez. Vannak olyan sokat szinkronizáló pályatársaim, legendás művészek, akiknek olyan a hangjuk lágéja, vagyis fekvése, tónusa, hogy az jól adaptálható sokféle színészhez, és persze nagy tehetséggel tudnak mindig másmilyenek lenni. Engem a komikus Maya Rudolf szerepeihez hívtak többször is, a legemlékezetesebb munkám pedig a Gótika című pszichothriller volt, amiben Halle Berrynek kölcsönöztem a hangom. Egy börtönpszichológust „alakítottunk”, aki egyszer csak a rács mögött találj magát… Szélsőséges érzelmeket kellett egy mikrofon előtt állva produkálnom egyedül egy stúdióban, hol az életemért nyüszítettem, hol magamba roskadva suttogtam, ehhez tényleg minden színészi tudásomra szükség volt. A visszajelzések igazolták a megérzésemet: ez jól sikerült, hozzá tudtam adni valamit a filmhez.
Ha jó színészi játékot szinkronizálsz, élvezetes munka, jó érzés, ha sikerül megoldanod egy feladatot, és ez pozitívan hat vissza a közérzetedre. De ettől a színházban nem leszek jobb, vagy csak nagyon áttételesen. Inkább fordítva van ez: ha vannak színészi kvalitásaid – beleérző képesség, érzékenység, kifejező hang, ritmusérzék – ezek segítenek abban, hogy jól szinkronizálj.
A kereskedelmi csatornák, aztán a streaming szolgáltatók piacra lépésével elképesztően megnőtt az igény a szinkronra, a hangalámondásra, ezért egyre másra nyíltak szinkronstúdiók, sok helyen rettenetes szakmai körülmények voltak, a gázsik pedig megalázóan alacsonyak. Én is dolgoztam ebben az időben, sajnos szappanoperákban is részt vállaltam. Sosem voltam abban a helyzetben, hogy válogassak, kivel akarok dolgozni – melyik stúdióval, szinkronrendezővel. Úgy látom, hogy ez a sokat foglalkoztatott kollégák esetében is így volt és ma is így van. Ha elvállalod a munkát, azt el kell végezni – minél jobban.
Egy idő után rájöttem, hogy ez nekem nem éri meg – szaladgálok a városban a stúdiók között 20-30 perces munkák miatt pár ezer forintokért, és semmi örömöm nincs benne. Ezért úgy tíz éve eldöntöttem: kiszállok. Egy kedves szinkronrendező ragaszkodik hozzám, aki ha úgy látja, hogy egy szerep nagyon nekem való, szól és neki megcsinálom. Így vagyok benne a Bridgerton sorozatban.
Szerettünk volna arról is képet kapni, hogy egy forgalmazó részéről milyen szempontok merülnek fel a szinkron és annak készítése kapcsán, ezért megkerestük Szalóky Bálintot, a Mozinet sajtókapcsolatokért felelős munkatársát. Amint megtudtuk: a szinkronmunka megrendelője a forgalmazó. Első körben elfogadja a szinkronfordítást, ami jelentősen különbözik a feliratos változattól, hiszen a szájmozgás miatt a szótagszámnak passzolnia kell az eredeti szöveghez. A feliratos változatnál viszont másféle szabályok érvényesek. A szöveg maximum kétsoros lehet, és figyelni kell az egy-egy sorban maximálisan megjeleníthető karakterszámra, valamint arra, hogy a feliratnak mennyi ideig kell látszódnia a vásznon ahhoz, hogy a nézőtéren ülők teljes terjedelmében, biztosan végig tudják olvasni. Mindebből következően a felirat általában tömöríti az eredeti szöveget. A következő fázisban a film ismeretében a felkért szinkronrendező javaslatot tesz a megrendelőnek az egyes szereplők magyar hangjára, olyan szinkronszínészeket ajánlva, akik eleget tesznek a három fő szempontnak: szinkronizálták már a filmben szereplő színészt, illenek a filmbéli karakterhez, és elérhetőek a szinkronmunka tervezett idején. E javaslatok alapján a forgalmazó választ az egyes hangokból, vagy újabb javaslatokat kér, esetleg maga tesz javaslatot.
Arról, milyen szempontok szerint dönti el a forgalmazó, hogy készül-e szinkron egy adott filmhez vagy sem, saját gyakorlatukról Szalóky Bálint elárulta: a gyerekfilmjeiket leszámítva, amelyeket mindig szinkronizálnak, minden filmükből készítenek a szinkronizált mellett feliratos változatot is. Ilyenkor a mozi dönti el, melyiket szeretné műsorra tűzni. Tapasztalataik szerint a plázamozik a szinkronos, a művészmozik a feliratos verziót választják.
R. H.
(2024. december 24.)
