Portré: Szilágyi Ágota
Szilágyi Ágota első szezonja után két díjat is átvehetett a Nemzeti Színház 2024. június 19-én tartott évadzáró társulati ülésén. A Szörényi Éva-díjat – a társulat szavazata alapján – az évad legjobb alakításáért kapta, és az övé lett a kollégák által alapított, félig-meddig tréfásnak tekinthető, a legtöbb beugrást elismerő Arany Ugrókötél Vándordíj is. Mindkettő megerősítette abban, hogy megtalálta a helyét ebben a közösségben. Számítanak rá, és neki is fontos, hogy a lehető legjobban megoldjon minden feladatot. Csak így lehetett egy beugrásból az évad legjobb alakítása.
A 2023/24-es évad volt az első szezonja a Nemzeti Színházban, és „máris” megkapta a Szörényi Éva-díjat, amelyet az évad legjobb női alakításáért szavaz meg a társulat. Tavaly két premierje volt: a Kurázsi mamában parasztasszonyt, a King Lear Show-ban műsorvezetőt játszott. Melyikért kapta?
– Azt gondolom, hogy nem ezekért, hanem a sok beugrásom közül Gertrudis szerepéért kaptam a társulat díját. Nem arról van szó, hogy a Kurázsiban és a King Lear Show-ban játszottak ne lennének fontosak, de azok megjelenítése nem igényel különösebb elmélyülést. Inkább olyanok ők, mint a festményeken a nagy ecsetvonásokkal jelzett figurák. Viszont a Bánk bán Gertrudisa nagy és sokrétű szerep, egy rendkívül erős asszonyt kell megformálni. Egy bonyolult és sok szálon futó, már-már operai előadásról van szó, ahol nagyon pontosnak kell lenni: fogalmazásban, mozgásban, jelenlétben.
Beugrani egy főszerepbe – merész dolog.
– Fejest ugrottam a feladatba. Talán ha négy napom volt a felkészülésre, Ács Esztertől kellett váratlanul átvennem a szerepet. Éjjel-nappal a szövegkönyvet és az előadásról készült videófelvételt bújtam, hogy azt a próbát, ahol az összes szereplő jelen volt, már ne a mozgások és szöveg memorizálásával kelljen tölteni, hanem azzal, hogy a lehetőségekhez mérten „beleköltözzek” a szerepbe. Azon a hétvégén három előadást játszottunk egymás után teltházzal. Beugrás vagy rövid felkészülési idő ide vagy oda: a közönség olyan Bánk bánt érdemelt, amiből nem hiányozhatott Gertrudis lelke. Szerencsére minden segítséget megkaptam a kollégáktól, nemcsak a színészektől, az egész csapattól: a súgótól a fodrászon át a műszaki munkatársakig mindenki szorított nekem. Éreztem a társulat bizalmát, támogatását.
Hogy került kapcsolatba a Nemzetivel? Hívták vagy bekopogott?
– Éppen szabadúszó voltam, vagy mondhatnám úgy is, hogy munkanélküli, amikor Blaskó Bori megkeresett egy ajánlattal. Vele már ismertük egymást, dolgoztunk együtt. Tudta, ki vagyok. Elmondta, hogy az édesapjával, Blaskó Péterrel és az öccsével, Blaskó Bencével szeretne megcsinálni egy Peer Gynt-átiratot. Az előadás teljes címe Grane – képzelgések a Peer Gynt nyomán. Meghatott a bizalma. Ebben a tényleg nagyon szép és komoly visszatekintésben az Ibsen-dráma összes női szereplőjét képviselhetem, sőt, a folyamatos átváltozás során Gomböntő és Dovre apó is én lehetek. A bemutató 2021-ben a Bethlen Téri Színházban volt. Ezt Blaskó Péter miatt sokan megnézték az itteni kollégák közül is, így ismertek meg engem. Ezután hívtak először ide a Nemzetibe néhány beugrásra, majd később saját szerepeket is kaptam. De akkor még nem voltam tagja a társulatnak…
Kérte vagy kérték, hogy legyen tag?
– Azt kértem, hogy adjanak még munkát, de sokáig nem mertem ennél többre vágyni. Meg kellett ismernünk egymást, látnom kellett, hogy annak a színésznek és embernek, aki én vagyok, lehet-e helye ebben a közösségben, ebben a színházban. Amikor már el tudtam képzelni, sőt hinni tudtam abban, hogy a Nemzetinek valóban szüksége lehet rám, akkor mertem csak megengedni magamnak az idetartozás vágyát. Innen pedig már magától értetődő volt a folytatás. Megtörtént!
Bevonzotta?!
– Így is mondhatnám.
Hisz az ilyen „ezoterikus” történetekben?
– Lehet, hogy ez most valami ezoterikus megközelítésnek, misztikus magyarázkodásnak tűnhet, de meggyőződésem: csak akkor kaphatunk meg valamit, ha tudjuk, hogy mire vágyunk. Csak arra tudunk figyelni, azért tudunk bármit is tenni, aminek a csírája már a szívünkben van. Amikor megértettem, hogy itt a helyem, a Nemzeti Színházban, nyilván másfajta hittel és önbizalommal kezdtem el részt venni a közös munkában. Majd miután hívott az igazgató, és felajánlotta ezt a lehetőséget, természetes volt igent mondanom. Persze utána egész éjszaka nem tudtam aludni...
Amikor a szülővárosából, Szatmárnémetiből elindult a színészi pálya felé, gondolt arra, hogy egyszer a Nemzetiben játszhat?
– Eszembe nem jutott…
Egyáltalán, mennyire látszott onnan a magyarországi, a budapesti színházi élet?
– Nekem semmi nem látszott onnan az itteni színházi életből. Gyerekként, középiskolásként az összes színházi élményem Szatmárnémetihez kötődött. Amikor Marosvásárhelyre kerültem, az erdélyi színházak munkáit követtük, de Budapestre csak egyszer jutottunk el egy tanulmányi kirándulás során. Akkor még nem volt ekkora jövés-menés. A magyarországi színházi életre főleg a Vásárhelyre érkező pesti vendégrendezők munkáiból és elbeszéléseiből következtettünk. Később ez persze változott, de akkoriban Vásárhely volt a világunk közepe.
Miután megkapta a színészi diplomát, miért éppen Temesvárra szerződött?
– Temesvárra hívtak, ezért odamentem. Mindig oda mentem, ahová hívtak. Nagyon korán kezdtem el jó szerepeket kapni. Elismerték a munkámat. Jól éreztem magam.
Mégis eljött onnan! Pedig kétszer is az évad színésznőjének választották.
– Tanulni akartam. Fejlődni. Úgy képzeltem, ha ismeretlen vizekbe vetem magam, jobban megtanulok úszni. Tudtam, hogy Temesváron a jobbak közé tartozom, de azt is tudni akartam, hogy ez vajon máshol is érvényes lesz? László Sándor, az újvidéki színház akkori igazgatója többször rendezett Temesváron, ismertük egymást, jókat dolgoztunk együtt. Például Csehov Cseresznyéskertjében én voltam Ranyevszkaja, a Párizsból hazatérő földbirtokosnő. Nagyon szerettem, de huszonöt éves voltam, borzasztó éretlen. Nem tudom, hogy milyen lehettem ebben a szerepben, de van egy tippem… Sándor biztatott, hívott is Újvidékre, ezért odamentem.
Egy másik vidéki színházba, Románia után Szerbiába. Miért nem inkább Budapest felé vette az irányt?
– Szívesen jöttem volna Budapestre, de nem hívtak. Még 2010-ben Temesváron történt, hogy Balázs Zoltán, a Maladype vezetője ott rendezte vendégként az Odüsszeusz hazatérése című előadást. Abban én voltam Pallasz Athéné. Ritkán történik meg az emberrel, hogy egy munka mindent átformáljon, amit addig a színházról gondoltál. Velem ez történt. A közös munka után Zoltán két kollégámat is hívott a társulatához. Fájt, hogy engem nem. Utólag örülök, mert aztán Újvidék is fontos állomása lett a szakmai és személyes fejlődésemnek. Amikor aztán 2014-ben az újvidéki társulat West Side Story-jával Budapesten vendégszerepeltünk, Zoli megnézte az előadást. Utána megvárt, beszélgettünk kicsit, és szerződést ajánlott. Így kerültem Budapestre, így lettem 2014-ben a Maladype Színház tagja.
Szatmárnémetiben évekig zongorázni tanult, majd énekelni is. A West Side Story Mariájaként pedig megtapasztalhatta, mit jelent a musicalsiker. Haladhatott volna tovább azon az úton.
– A zenének mindig helye volt az életemben, és ez valószínűleg sosem fog változni. Szerintem előbb tanultam meg énekelni, mint beszélni, ennek köszönhetően a beszéd és énekhang képzése az én gondolkodásomban nem válik el egymástól. Azt hiszem, a prózai szerepeim felépítésében is zeneien gondolkodom, de ez csak az utóbbi években vált tudatossá. Érzem a szöveg ritmusát, tudom, hogy hol kell lassítani, hol kell váltani, érzem a csendek erejét, és azt is érzem, amikor elveszítem a fonalat, és csak darálok. Az, hogy gyerekkoromban hét évig zongoráztam, alapvetően meghatározza a színházról való gondolkodásomat, és ezért nagyon hálás vagyok. Erdélyben amúgy nem válik el egymástól a zenés és prózai színészet. Prózai színészeket képeznek, akiknek énekelni is tudniuk kell, hogy amikor egy színház tesz egy bátor lépést, és műsorra tűzi a Csárdáskirálynőt, akkor abban is részt kell tudni venni. Szóval én egy ilyen prózai zenés színész vagyok, és én ezzel, ebben a formában teljesen elégedett vagyok.
Budapesten nem lehetett könnyű a bemutatkozás. Ráadásul egy olyan kísérletező, alternatív színház, mint a Maladype közönsége nem túl nagy.
– Ez így van. Egy polgári lakásban, 50-60 néző előtt tartottuk a bemutatóinkat. Volt egy rajongói bázisunk, viszont azt, hogy a munkánknak milyen visszhangja van a szakmában, csak homályosan érzékeltük. Ennek ellenére életre szóló szakmai tudással vértezett fel az ott töltött öt év. Komoly műhelymunka előzött meg minden bemutatót, rengeteget tanultunk festészetről, filmekről, társművészetekről. Ott kaptam eszközt ahhoz, hogy miként érdemes foglalkozni egy szöveggel. Bátor előadásaink voltak: Balázs Zoli Dada Cabaret-t rendezett négy szereplővel és egy zenekarral, Zsótér Sándor III. Richárdot csinált nekünk egy szobában, a díszlet egy pékasztal és egy festőállvány volt, a jelmezek jyskös állatmintás takarók. Aztán ott volt Jean Genet-től A balkon, ami kurvákról és püspökökről szólt. Zoli például úgy rendezte meg a Három nővért, mint egy festészettörténeti utazást, a Csongor és Tündében pedig megengedte magának azt a pimaszságot, hogy én játszhattam Csongort és Tündét is.
Vörösmarty drámai költeményét jól ismerte. Többször mesélt arról, hogy már diákként megrendezte, játszhatta is Tünde szerepét. De nem lehetett könnyű ez a kettősség!
– Első hallásra talán furcsának tűnik, de abból indult ki ez a rendezés, hogy Csongor is és Tünde is, miközben a szerelmet keresi, a maga tükörképét szeretné megtalálni. Pedig ahhoz, hogy megfoganjon a szerelem, meg kell ismernünk önmagunkat, ki kell lépnünk saját korlátaink közül, el kell fogadnunk a különbözőségeket. Nekem azért is kedves ez az előadás, mert ennek köszönhetően ismertem meg a férjem.
Szakmabeli?
– A férjem Szilágyi Bálint rendező, de akkor nézőként vett részt az előadáson. A vége felé, amikor Tünde megtalálja a lekötözött Csongort, volt egy szép monológom. Ezt úgy kellett elmondanom, hogy a nézők közül kiválasztottam valakit, akire ráruháztam Csongor szerepét. Ezen az előadáson Bálint ült az első sorban, őt választottam, és neki mondtam el: „Oh, kit e szív dobbanása / Megjövendőlt vágyaimnak, / Csongor, itt vagy, karjaimtól / Többé el nem távozandó...” és a többi, és a többi… Megállt a levegő. Soha nem tapasztalt fény és nyugalom áradt szét a szobában. A rendező, Balázs Zoltán is megjegyezte előadás után, hogy ott a végén milyen személyesen fogalmaztam, és hogy mindig így kellene. Hát igen, szerintem is mindig így kellene. Csongor és Tünde idén nyáron házasodtak össze.
A Maladype Színház után elkezdte a Semmelweis Egyetemen a gyógytornász szakot. Talán a pályamódosítás foglalkoztatta?
– Igen, határozottan foglalkoztatott a gondolat. Miután eljöttem a Maladypétől, és kitört a járvány, nehéz időszakon mentem keresztül: egy kávézóban dolgoztam, amikor lehetett. Színházi munkám nem nagyon volt, úgy éreztem, hogy mindenhol falakba ütközöm, el vagyok vágva mindentől, nem kapok lehetőséget arra, hogy megmutassam magam. Akkor elhatároztam, hogy nem leszek elfelejtett, sírdogáló színésznő, és hogy keresnem kell valamit, amiben jó lehetek, és ami segít újra csatlakozni egy közösséghez. Aki elindul a lejtőn, annak azt tanácsolnám, hogy azonnal keressen magának egy jó közösséget! Tudtam, hogy a gyógyítás és az emberi test felépítése, működése érdekel. Ekkor felvételiztem gyógytornász szakra és közben azért imádkoztam, hogy kitisztuljon a kép: mivel tudnék leginkább másokat szolgálni, ha a körülmények állása szerint ez nem a színészet? Felvettek, és egy új világ nyílt meg előttem.
De nem fejezte be az egyetemet… Ez jó jel!
– Két évet elvégeztem, egyelőre szüneteltetem a hallgatói jogviszonyt. Még folytathatom. Talán egyszer befejezem. Ehhez persze idő kell. De azért büszke vagyok magamra, mert rajtam kívül csak kevés olyan színészt ismerek, aki fel tudja sorolni mondjuk az alkar izmait…
Színészi munkája most van bőven. A Nemzeti színpadán nagyon sokféleképpen van jelen. Csak A kaukázusi krétakör esetében talán öt szerepben. Hogy lehet egy este ötször átváltozni?
– Másképpen készül az ember egy olyan szerepre, amikor fel kell építeni, be kell mutatni egy személyiséget, vagy amikor csak meg kell jelenni egy-egy színben valamilyen gondolat képviseletében. Talán úgy tűnhet, könnyebb az ilyen kisebb szerep, de néha sokkal nehezebb, hiszen nincs lehetőség a részletes kifejtésre. Helyből kell ugrani, nincs idő bemelegíteni a motort.
De nem ezek lehettek a szerepálmai?!
– Nincsenek szerepálmaim… Na jó, bevallom: egy azért van. Hedda Gabler. De ez maradjon köztünk.
Ha jól számolom, nyolc előadásban játszik, az évadot pedig az Esthajnal úriasszonyával nyitja. Mit kezd ennyi „ellentétes” karakterrel?
– Ezek nem feltétlenül ellentétes karakterek. Más közegben mozognak, máshol, más korban élnek.
Vagy kérdezhetném úgy is, melyik típus a kedvesebb, az ismerősebb?
– Nem szeretem az ilyen tipizálást. Sokkal jobban érdekel a játszott ember, mint a típus. Sablon alapján én nem tudok hiteles képet rajzolni egy emberről, legyen az parasztasszony vagy úrinő. Őszintén: nem is vagyok jó ebben, viszont csodálom azokat, akik ezt tudják. Az Esthajnalon túl az új évadban is lesz még jó pár érdekes feladatom, amit nagyon várok. Hogy csak a legközelebbiket említsem, a Bánk bánnal a bulgáriai Plovdivban vendégszerepelünk, és érkezik a társulathoz Jan Fabre belga rendező, aki nagyon különleges művész. A 2024-es MITEM-en látott Mítikasz-csúcs című nyolcórás előadása a fesztivál egyik csúcspontja volt. A Vér vagyok című elődásának már folynak az előkészületei, és annyit mondhatok, nagyon izgalmas… Az én szövegem misztikus írók szövegeiből, bibliai idézetekből és anatómiai kifejezésekből áll – nagyrészt latinul. Örültem, hogy végre a színházban is használhatom azt a tudást, amit a gyógytornász-hallgatóként szívtam magamba. Utólag ez is értelmet nyert.
Filip Gabriella
(2024. november 21.)