Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. június 15. - Jolán, Vid Napja

Interjú

Premier: King Lear Show

A kétszer kettő a színpadon is öt? Schnell Ádám portré

Egy évad, és már a negyedik bemutató: a King Lear Show címszerepére készülő Schnell Ádám színművészt a próbafolyamat közben arról faggatjuk, hogyan tud színészként egy szezonon belül négy különböző nemzetiségű és művészi felfogású rendezővel együtt dolgozni. És hogy ilyen változatosságra gondolt-e, amikor 2013-ban a Nemzetihez szerződött…

 

Fáradt?

– Már zajlanak a King Lear Show próbái Valerij Fokin rendezővel, és szépen építkezünk, bár a Kirill Fokin által írt darab szerintem még számunkra is tartogat meglepetéseket, hiszen mi nem Shakespeare Lear királyának korát idézzük majd fel, hanem egy mai médiabirodalom életét bemutató valóság­show-ba ágyazzuk az eredeti drámát. Ez a feldolgozás számtalan fordulatot rejteget, és talán még nem is látjuk, mennyi csavar van ebben a történetben. De ez inkább izgalmas, mint fárasztó.

 

 

A kérdésem arra vonatkozott, hogy az idei évadban ez már a negyedik premierje lesz, ráadásul mindegyik előadást más rendezővel viszik színre. Hogyan tud alkalmazkodni a különböző művészi elképzelésekhez?

– Valerij Fokinnal harmonikusak a próbák, a nyelvi nehézségeket Kozma András dramaturg segítségével leküzdjük. A legfontosabb talán egyébként is az, hogy egy új rendező érkezése érdeklődést váltson ki belőlem – és ez ebben a valóban tartalmas évadban teljesül is. Amikor a korábbi MITEM-eken megnéztem Theodórosz Terzopulosz rendezéseit, kicsit aggódtam, hogyan fogok tudni részt venni ebben a sajátos módszerrel, különleges légzéstechnikával kidolgozott színházi világban. Aztán amikor a görög mester elkezdte velünk két éve a Bakkhánsnőket, most pedig a Kurázsi mama és gyermekei próbáit, megnyugodtam: ő pontosan tudja, hogy nem az évek-évtizedek óta vele együtt dolgozó színészekkel szövetkezik, hanem velünk. Kíváncsi volt ránk, és az érdekelte, mi hogyan viszonyulunk a módszeréhez, mennyit tudunk hitelesen beépíteni abból a játékunkba. A georgiai Avtandil Varszimasvilivel hasonló volt a helyzet: A revizor próbái a megszokott „izgatott nyugalomban” teltek. A költői színházban gondolkozó újító rendezők mellett izgalmas felüdülés volt Rátóti Zoltán rendezésében az Egy, kettő, három. Molnár Ferenc egyfelvonásosából a polgári színjátszás szabályai szerint építkező előadás készült.

 

 

Pedig az Egy, kettő, három bankigazgatójaként annyi szöveget kellett megtanulnia, hogy az embernek a legkevésbé a felüdülés jut erről az eszébe…

– Norrison bankár szerepében nem is annyira a szöveg mennyisége a megterhelő – bár az sem csekély –, hanem az a sebesség, ahogyan ezt a szöveget mondanom kell. Olyan tempóban beszélek végig, hogy gyakorlatilag a kollégák végszavainak sem hagyhatok időt. Aki látta az előadást, tudja: a többiek éppen csak közbeszólnak a veszetten – és rendkívül szórakoztatóan – szervezkedő bankigazgató szavaiba, akinek egy órája van arra, hogy egy egyszerű sofőrből előkelő vőlegényt, társasági embert faragjon…

Ilyenkor könnyebb a bakizás is?

– Könnyebb téveszteni, de talán orvosolni is egyszerűbb. Az egyik előadás során egyszer csak rájöttem, hogy az egyik szereplőt nem is hívtam be, és már ott áll, várja, hogy szólítsam… Mit tegyek? Elindult bennem egy párhuzamos monológ, hogy a kimaradt szereplőt „visszahozzam”, miközben pörgetni kellett a szövegemet, és az előadás folyt tovább. A következő pillanatban rájöttem, hogy ezt már nem tudom kijavítani. Viszont olyan tempójú az előadás, hogy egy-egy ilyen apróság a nézőknek sem tűnik fel.

Hogyan tanul meg ennyi szöveget?

– Az Egy, kettő, három szövegét a tempó miatt úgy kellett megtanulnom, hogy gondolkodás nélkül menjen. Ezért például fűnyírás közben mondogattam magamban. Szerencsére nagy a kert… Különben nagyon szeretem ezt a szerepet, mert Molnár Ferenc remek humorú két egyfelvonásosát, az Egy, kettő, három mellett Az ibolyát a nemzetis kollégák mellett közösen vittük színre Rátóti Zoltán színészosztályának növendékeivel. A fiatalokkal önmagában is érdekes együtt dolgozni, de a két Molnár-darab a Gyulai Várszínházzal közös produkció, ami fontos emlékeket idéz bennem.

 

A Tündöklő Jeromos címszerepére gondol?

– Két évvel ezelőtt mutattuk be Gyulán Tamási Áron darabját Márkó Eszter rendezésében, ami szép emlék számomra, és nagyon szeretem játszani a nagy intrikust, aki a legravaszabb politikusok eszköztárát használva megpróbálja maga mögé állítani egy székely falu népét. Gyula azonban már régebb óta fontos a számomra, hiszen másodéves színinövendékként 1987-ben a várszínházban mutattuk be Háy Gyula Mohács című történelmi drámáját osztályfőnökünk, Szirtes Tamás rendezésében a Madách Színház akkori „felnőtt” színészeivel. Eltelt több mint két évtized, és az Egy, kettő, háromban már én vagyok az egyike a tapasztalt színészeknek, akik a mostani hallgatókkal együtt lépnek fel.

 

 

Alakításáért a nézők szeretete mellett tavaly megkapta az Őze Lajos-díjat is. De egy kicsit merüljünk el ebben a színpadon töltött huszonöt évben! Több színházban játszott, de a leginkább meghatározó állomás a József Attila Színház lehetett, amelynek 1996 és 2013 között társulati tagja volt. Hogyan emlékszik vissza az ott töltött időszakra?

– Többfelé játszottam, megfordultam Szolnokon, Pécsett és Zalaegerszegen, de valóban a József Attila Színház volt a legmeghatározóbb. A nemrég elhunyt Benedek Miklósnak köszönhetem, hogy rendezőként meghívott az Illatszertár című vígjátékba szerepelni. Az az előadás nemcsak nagy sikert aratott, hanem igazi közösségformáló ereje volt számunkra is: mindannyian, akik szerepeltünk abban a produkcióban, a mai napig felemlegetjük. Benedek Micu és köztem kialakult egy rendező-színész összhang, és három évvel később Léner Péter igazgató le is szerződtetett. Mivel az egy emberileg és szakmailag is minőségi társulat volt, nagy örömmel csatlakoztam. A rá következő közel két évtized persze igen változatos, és néha hullámzó volt: a bulvártól az operettig, a polgári színművektől a kortárs drámáig sok mindenben szerepeltem. Amikor 1998-ban elhunyt Gaál Erzsébet rendező, róla nevezte el stúdiónak Léner Péter a pincében lévő – egyébként gyalázatos állapotban lévő, az 1950-es években talán börtönként funkcionáló – játszóhelyet, ahol teret adott kísérletezőbb, a nagyszínpadtól eltérő felfogású rendezéseknek.

Népszínház a földszinten, művészszínház a pincében?

– Remekül működött! Léner Péter kifejezetten támogatta, hogy akár rendezői diplomával nem rendelkező kollégák is megvalósíthassanak egy-egy előadást. Így rendezett engem három nagyon emlékezetes előadásban is Sztarenki Pál kollégám: Mrożek Emigránsok, Eugene O’Neill Hosszú út az éjszakába című darabjában, és egy norvég szerző, Axel Hellstenius Minden jót, Elling! című vígjátékában. Mindegyikben kiváló kollégákkal játszhattam, és a közönség is szerette ezeket a produkciókat. Különleges lehetőségeket adott nekünk ez a tér, mert alig ötven néző fért el benne, és olyan közel játszottunk a közönséghez, ami a nagyszínpaditól teljesen eltérő módon hatott. Az Emigránsok végén például éppen ennek az intim közelségnek is tudható be, hogy a nézők ahelyett, hogy udvariasan tapsoltak volna, csendben ültek. Megtapasztalhattam, hogy néha a színész legnagyobb elismerése éppen az, ha elmarad a taps.

Ennyi jó élmény után miért váltott? 2013-ban az akkor kinevezett Vidnyánszky Attila Nemzeti Színházához szerződött.

– Az embernek időről időre szüksége van változásra, és kezdtem azt érezni, hogy már kipróbáltam magamat, és sokat dolgoztam a „hagyományos” magyar színházi felfogás szerint. Valami újra vágytam, olyan rendezővel szerettem volna dolgozni, akinél az egy meg egy néha nem kettő. ­Vidnyánszky Attila költői színházának pedig ilyen volt a híre, sőt mint tudjuk: nála a kétszer kettő mindig öt. Korábban személyesen nem ismertem ugyan, de az Új Színházban rendezett előadásai közül többet láthattam is, a Bolha a fülbe című vígjáték például nagyon tetszett. Ezért amikor 2013-ban megkapta a Nemzetit, felhívtam, hogy szívesen csatlakoznék. Ő pedig némi gondolkodás után leszerződtetett.

Bejött a számítása?

– Abban az értelemben látszólag nem, hogy először csak négy évvel a Nemzetihez szerződésem után rendezett engem Attila.

Nem volt csalódott?

– Arra gondoltam, Attila biztos szólna, ha nem volna rám szüksége. De addig is jó dolgom volt, mert olyan kiváló rendezőkkel dolgoztam, mint például Silviu Purcărete, David Doiasvili, Árkosi Árpád, Sardar Tagirovsky, Galambos Péter vagy Kiss Csaba. Aztán a 2017-ben bemutatott Csíksomlyói passió című előadásban rám osztotta Annás főpap és a próféciájával alaposan elkéső Jónás szerepét. Két hétig nem is értettem, mi történik velem a próbákon. Csináltam, csináltam, de nem tudtam, mit miért teszek. Fiatal kollégáimat, Attila egykori kaposvári növendékeit kérdezgettem: Ti már régóta dolgoztok együtt vele, tudjátok, mi lesz ebből? Megnyugtattak: eleinte ők sem értenek az egészből sokat, de idővel kialakul a játék rendszere. Így is lett. Ebből egy bonyolult, Jézus születését és kereszthalálát párhuzamosan mesélő, archaikus és kortárs szövegekből építkező, sokszereplős, látványos előadás született. Jó érzés részt venni benne. Megemeli az ember lelkét.

Hogyan tudná a legegyszerűbben elmagyarázni, miben kíván meg mást a színészektől Vidnyánszky?

– Egyrészt nála mindig van egy erős koreográfia, és gyakran párhuzamosan futtat cselekményeket a színpadon, de színészként talán azt volt a legnagyobb kihívás elsajátítani, hogy a holtidőkben is megmaradjon az energiaszintem. Az éppen nem beszélő színész természetesen mindig a központi eseményt szolgálja, magatartásával arra irányítja a néző figyelmét, de Attilánál különösen fontos, hogy a színpadon mindenki és mindig „éljen”. Ez egy egészen másfajta, mondjuk így: telített jelenlétet követel meg a színésztől. Megpróbálok minden pillanatban „élni”. Amint az ember megérti, hogy ebben van rendszer, még ha költői rendszer is, tud vele menni. Előbb Az ember tragédiájában, aztán a Rocco és fivéreiben már beszéltem „vidnyánszkyul”, és sokkal hamarabb tudtam viszonyt kialakítani a szerepemhez, és az előadás művészi koncepciójába is könnyebb volt belehelyezkedni.

A Csíksomlyói passió a kőszínházi bemutatója óta „zarándokútra” tért, nemcsak a Nemzetiben, de szabadtéren is előadják, ilyenkor a szokásos kétszáz néző után több ezernek kell játszani. Miben követel mást a színésztől egy-egy ilyen monumentális előadás?

– Korábban, a 2000-es évek elején Dér András Budaörsi passiójában amolyan mesélőként már részt vehettem egy hasonlóan grandiózus produkcióban, de a Csíksomlyói passiót 2018-ban előadni a somlyói nyeregben több tízezer ember előtt, az döbbenetes élmény volt. Nagyobb energiákat kell a színésznek mozgósítania, hogy az előtte lévő hatalmas szabad teret befogja, hogy a játékának az intenzitása eljusson a tőle távol lévő nézőkhöz is. Azóta felléptünk az esztergomi dóm előtt, a debreceni Nagytemplomnál, a tavaly megrendezett Színházi Olimpián pedig pünkösdkor játszottuk a passiót a Szent István-bazilika előtti téren. Ezek valóban ünnepi alkalmak mindannyiunk pályáján és életében.

 

 

Minden rendező sajátos világot teremt. Új dolgokat tud meg magáról egy színész az új művészi hatások és kihívások által?

– A pályám a Nemzeti Színház stúdiójában indult, ahol Bodnár Sándor tanított, nevelt minket. Ő mindig azt mondta nekünk: egy színésznek mindent tudnia kell. Ebben a szellemiségben nőttünk fel, az persze más kérdés, hogy erre képesek vagyunk-e. Árnyaltabban fogalmazva: a színész dolga, hogy törekedjen a rendező megértésére, és abból fogalmazza meg a saját szerepét. Egy régi példa jut eszembe, szintén a régi Nemzeti stúdiós időkből. Goldoni Chioggiai csetepatéját vittük színre Bodnár Sándor rendezésében, én játszottam Isidorót, a jegyzőt, aki abban a koncepcióban egy erősen piperkőc nőcsábász volt. Amikor a szüleim megérkeztek a bemutatóra, figyelmeztettem őket: ne lepődjetek meg, nem úgy fogok viselkedni a színpadon, mint az életben. Ez egy huszonéves színinövendék felismerése volt, azóta természetesen tudom, hogy éppen ez a szakmánk lényege, hogy olyan dolgokat csinálok a színpadon, amiket a magánéletben nem. Sőt, a számomra legkedvesebb alakításaim éppen hogy messze állnak a mindennapi viselkedésemtől. A Tündöklő Jeromos címszerepének felépítésekor Márkó Eszter rendezővel egy külön gesztusrendszert dolgoztunk ki, hogy érzékeltessük a nagy manipulátor kifacsart, kicsavart személyiségét. Olyan pózokban állok meg, olyan hangokat hallatok, amikre sosem ragadtatnám magam a hétköznapokban.

A King Lear Show címszerepében most szintén egy emberek befolyásolására szakosodott embert alakít…

– A Lear Corporation alapítóját és elnökét játszom, aki időnként megengedi, hogy királynak szólítsák. Shakespeare alaptörténetét megtartotta Kirill Fokin átdolgozása, de a fiatal orosz író azt kereste, ma kiknek a kezében van a hatalom. Politikusoknál, bankvezéreknél, médiacézároknál – Kirill ez utóbbira építette az adaptációját. Még abban is a shakespeare-i koncepciót követi, hogy a médiacézár Lear az utódlás mérlegelésével maga ellen fordítja három lányát. Igaz, a King Lear Show-ban a lányok sokkal kíméletlenebbek, mint az eredeti műben. Saját manipulációs technikáját fordítják szembe az apjukkal. A három lány nem spontán cselekszik, hanem apjuk manipulálása egy valóságshow része. Izgalmas koncepció, és ígérem, máshogy fogok viselkedni a színpadon, mint a magánéletben.

 

Lukácsy György

| fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2024. május 16.)