Ez eddig a legnehezebb közös munkánk, drága Lajosom!
Nem is igen bírok vele. Fel kéne nőni ehhez is, de mint annyi mindenhez az életben, EHHEZ sem sikerül. EHHEZ. Sose hittem, hogy ez a semmilyennek vélt szó még lesújt és felemel. De tele lett tartalommal, tele van Veled.
Már 54 éve ismerkedünk: Főiskolán, munkában, civilben, kamerák előtt-mögött, és itt-ott az országban, ami emlékeim szerint kocsmákat is jelent, ahol – ahogy kell - lecsúszott ez-az.
A lényeg mégis a beszélgetés volt; az a fajtája a folyamatosságnak, ami nem végérvényesít semmit: a szavak azt jelentik, amiknek szánjuk őket, a gesztusok a sajátjaink és a mosolyok az idő múltával is öröknek bizonyulnak.
Találkoztam egy fiatalúrral, aki nem ólálkodott a világmegváltás oly népszerű időlopása körül. Mondtál egy 3, mások szerint 4 betűs szót, kiegészítve a „ság” képzővel és ezzel a magad részéről egyszer és mindenkorra lezártnak tekintetted a megváltás ügyét, világméretekben is.
Kisebb csoda, hogy nem lettünk barátok. Örülök, hogy így lett, hogy így van. Nem volt érkezésünk csalódni egymásban, nem lettünk kitéve szavatossági időknek és nem lövöldöztünk egymásra a politikai totemoszlopok tövéből.
Ehelyett egy reggelinél Rappottenstein vára alatt megkérdezted olyan, már negyvenöt éve tartó ismerkedés közben:
- Édes Tyutyukám, neked van már szerződésed a most forgó remekműhöz, vagy te is csak a filmművészet iránti mérhetetlen elragadtatásod okán vagy itt, a kies Ausztriában?
- Drága Lajosom, értem a kérdés hátteréül szolgáló kétségedet, következésképpen akkor most mi a teendő édes Tyutyukám?
- A producer úr is itt, pontosabban ott reggelizik annál az asztalnál, mi lenne, ha jóétvágyat kívánnánk neki?
Elindultunk a majszolgató pénzember felé egy szűk, de mégis laza kettősben, ahogy Jancsónál megszoktuk és mintha Kende Jancsi kamerája is suhant volna velünk egy képzeletbeli fahrtsínen. Perceken belül lett szerződésünk, pedig csak annyit mondtunk, hogy mi most nem mennénk forgatni, mert igen elfáradtunk az egy hete tartó hitegetésben. Nem hangoskodtunk, csak csendben, diszkréten ásítoztunk a főnök asztala mellett ácsorogva, aztán ücsörögve, aztán kávézgatva. És akkor abból a producerekre oly jellemző táskából előkerültek a szerződéseink. Félretolva remek kávénkat szépen oda firkantottuk mi is, amit ilyenkor kell, hogy Balázsovits Lajos, egy másik paksamétára pedig az én nevem is rákerült. Fölmarkoltuk az előleget, mert mégiscsak az a legjobb múzsa, aztán további jóétvágyat kívánva rendeltünk még egy kávét.
Én dicsérni jöttelek Lajos, nem temetni!
A „Drága Lajosom” nem az alkalomtól elérzékenyült bizalmaskodás. A Drága Lajosomat ugyanúgy, mint az édes Tyutyukámat az évek dolgozták ki és tették találkozásaink táguló keretévé. Forgatások hajnalán, a mindenkori stábbuszok túlzsúfolt illatában köszöntöttelek így:
- Már most akkor, hogy is lennénk ma, drága Lajosom?
- Mint Gábor Miklós Kecskeméten édes Tyutyukám.
Tényleg marha jól dolgoztunk, hűen Gábor Miklós mindenkori remek formájához.
Valamikor a rendszerváltás apróraváltásának elején ott találtalak a házam teraszán.
- Hát te, drága Lajosom?
- Rohadt magas a kapud, édes Tyutyukám.
- Mégis mi járatban?
- Jöttem bocsánatot kérni.
- Miért is, Lajosom?
- Azt nem mondom meg, Tyutyukám.
- És azok a borok, Lajosom?
- Azok azokat megisszuk, Tyutyukám.
Úgy is történt. És lett még kolbász és szalonna, lilahagyma és hideg szóda. Szállt a füst és csendült a pohár. De közben az is kiderült, hogy hol tartunk és az is, hogy miért tartunk ott, ahol tartunk. Nevek röpködtek és szúnyogok. Beraktuk a röntgengépünkbe Magyarországot, a szakmának hívott helyezkedést, aztán a diagnózis is elkészült, de jelzők nélkül, mert az is kár belénk. Előkerült a szemérem ernyője alól, ami igazán fáj... de ide most inkább tennék három pontot.
Került idő egy kis kárörömre. Egy óra káröröm. Gyalázatosan hangzik, de közel volt a legszebb örömhöz és ebben a leereszkedő hajnali köd is egyetértett velünk.
Mire felébredtem, Te már Pest felé nyomtad a gázt, én meg azon agyaltam, hogy megtörtént-e mindez, de később találtam tanúkat a teraszon. Üresek voltak.
Amikor kezdtek kiszorítani a színházigazgatói székedből, a szokásos, de megszokhatatlan politikai adok-kapokban, megkérdeztem Tőled, hogy mi a fenéért nem maradtál Olaszországban, ahol világhíres rendezőkkel dolgoztál.
- Mert már nem állt már jól nekem. - így a válasz.
Puff. Úgy álltam ott, mint a bukott diák amikor a tanár elárulja neki, hogy a négyzetgyök-kettő mégis felírható P/Q alakban. Sokszor visszaköszönt ez a mondatod, amikor kiléptem egy-egy helyzetből, mely helyzet más arcát mutatta, mint bemutatkozáskor. Mert már nem állt jól nekem. Tanítani kéne. Egyetemen.
Szombat este Rappottensteinben megbeszéltük, hogy másnap kirándulunk a környéken. A hajnali párában nyújtózkodtak a hegyek. Ébredt Ausztria. A VW zúgása szinte szentségtörésként hatott a vasárnapi tájban. Arról dumáltunk, hogy sehol egy kerítés, a füvet mintha maga Sasson-mester formálta volna hibátlanra, Angliát megszégyenítő gyepszőnyeggé. Egyformára metszett gyümölcsösök, sehol egy kerítés, egy ottfelejtett szamár kóró és sehol egy elvesztett, uramabocsá’ eldobott papírzsebkendő. A hibátlan ország hibátlan vasárnapi reggelén suhantunk a hibátlan úton hibátlanul.
Hirtelen lefékeztél.
- Az jutott eszembe, édes Tyutyukám, hogy mi lenne a véleményed arról, ha most szemetelnénk egy kicsit?
Ahogy egymásra néztünk, az a cinkos mosolyok prototípusa volt. Szívtuk a Marlboroinkat és azon röhögtünk, hogy talán már a cigifüsttel is némi diplomáciai botrányt kavarunk. A felgyűlt hamut nagy kéjjel pöcköltük a reggeli fényben pompázó betonra, aztán azon polemizáltunk, hogy ha a csikket beletaposnánk az út fénylő fizimiskájába, az felérne-e Lehel vezér Ottó fején széttört kürtjének hősiességével.
De hátba támadt minket a gyerekszobánk és lemondtunk a kalandozások korának eme újabb dimenziójáról. Cserébe szinte dallama lett a napnak és este megtérve Rappottensteinbe újra nyugtáztuk, hogy mi magyarok nem értünk a sör főzéséhez, mint ezek itt, a Habsburg ég alatt.
Soha nem számoltam, hányszor dolgoztunk együtt. Akkoriban úgy tűnt, hogy sokszor, most úgy tűnik, nem is annyira. Nem erőltetem a rendezők névsorát, mindig kimarad valaki.
Amikor az Élve vagy halva című filmben Noszlopy Gáspárt játszottad, a szereped szerint egy szekérúton kellett végig vágtatnod, ami ugye önmagában nem nagy boszorkányság. Az út egy 4-5 méteres szakadék fölött vezetett, tetézve a laza murvaborítással. Ez sem baj. A baj az, hogy nem tudtál lovagolni. Rényi Tamás szólt Pintér Tominak, az Oroszlánnak, hogy vegye fel a ruhád duplikátját és jöttek a hajasok is, hogy feltegyék Oroszlán fejére a parókát. Ott állt Tamás talpig Noszlopyban, csak hát kitört a röhögés és akkor azt mondtad, hogy ez így... és most jön a három, mások szerint négy betűs szó a ...-ság képzővel kiegészítve, hogy „Megcsinálom én!
És a nagyon szerethető Lajost elkezdtük csodálni.
Megcsináltad, megtapsoltunk. A kaszkadőrök is.
Rényi az ebédszünetben azzal humorizált, hogy nem tudta eldönteni, kit félt jobban: Téged, vagy a filmet? Melletted döntött, mint mindenki.
Számtalan díjad mellett szülővárosod díszpolgára vagy és a Nemzet Színésze.
Fantasztikus neveket előztél a szavazáson és hidd el Lajos, könnybe lábadt a szemem, annyira büszke voltam Rád.
Locsogok. De az még ide tartozik, hogy a „lenni vagy nem lenni” nagyképű infinitívuszai csak elkényeztetett királyfikra vonatkoznak, mi, a földi rögök örök bukdácsolói így tesszük föl a kérdést: „vagy, vagy nem vagy”.
És Te vagy, mert voltál és leszel, mert vagy.
Én a magam részéről folytatom az ismerkedést Veled és mert hiszek valamiben, valakiben, amit, akit most nevezzünk folyamatosságának, csak a következő viszontlátásig búcsúzom, de addig is ölellek drága Lajosom.
Isten kísérjen utadon.
(2023. augusztus 30.)
