Slava Polunin: „Mindig is vonzódtam az abszurdhoz és groteszkhez”

A MITEM meghívására június 16–18. között öt alkalommal is láthatjuk a Színházi Olimpia részeként a nemzetközi kulturális élet ikonikus alakja, a Franciaországban élő Slava Polunin legendás társulatának SnowShow című előadását. A művésszel a három évtizede hatalmas sikerrel játszott darab kapcsán beszélgettünk. 

– Karrierjét pantomimművészként kezdte. Hogyan alakult ki ebből későbbi karaktere?

– Mindig is vonzódtam az excentrikushoz, az abszurdhoz és groteszkhez. A korai színházi kísérleteimben szervesen használtam is ezeket a kifejezőeszközöket, mígnem egy rendező egyszer azt mondta, hogy túl sok a groteszk abban, amit csinálok, ez már sokkal inkább bohócművészet. Bevallom, akkoriban nem szerettem a cirkuszt, de aztán beleástam magam a történetébe. Nagy mesterek életművével találkoztam, és a korai mozi remekei is nagy felismeréssel szolgáltak. Elkezdtem tanulmányozni, hogy mi a bohóc, és rájöttem, hogy nagyon is közel áll hozzám. Ezután már csak a saját karakteremet és álarcomat kellett megtalálnom.

– Rögtön meg is született Asissai és a SnowShow? 

– Minden előadás lassan születik. Ötletek, kísérletek és az azokból levont tapasztalatok formálnak, érlelnek egy-egy produkciót. Így volt ez a SnowShow esetében is. Valami olyasmit szerettem volna csinálni, amiben az én személyiségem van a középpontban, pusztán azért, hogy minden jellem, karakter és érzés, amit fontosnak tartok egy előadásban tudjunk közös nevezőre jutni. 

– Ha jól tudom, Chaplin, Marcel Marceau és Leonid Yengibarov művészete volt a legnagyobb hatással karaktere, Asissai megalkotására. Mi tanult tőlük?

– 27 éves voltam, amikor Charlie Chaplin 1977-ben elhunyt. Személyesen sosem találkoztunk, de nyugodt szívvel mondhatom, hogy ismerem az összes alkotását és trükkjét. Több százszor láttam a filmjeit és tanultam belőlük, még egy antológiát is szenteltem a gegjeinek. Marceau esetében már más volt a helyzet, egyetlen lehetőséget sem szalasztottam el, hogy amikor Leningrádba jött, megnézzem az előadásait és találkozzam vele. Egyfajta mindenesként segítettem a társulatát, mígnem egy alkalommal lebetegedett, és arra kért, hogy a saját előadásommal helyettesítsem őt. Nagy megtiszteltetés és fantasztikus élmény volt. Ami Yengibarovot illeti, szintén nem ismertük egymást, de ő volt az, aki kinyitotta számunkra a tragikomikus pantomim világát, mindig is példaképként tekintettem rá. 

– Asissai esetében egy néma karakterről beszélünk. Mi teszi őt vonzóvá? 

– Ezt leginkább a közönség tudja megmondani, mindenesetre én folyamatosan érzem a karakterem felé áradó szeretetet, a szimpátiát. Azt hiszem, hogy mindenki mást lát benne, de negatív visszajelzést még nem nagyon kaptam. 

– A SnowShow című előadást 2019-ben már láthatta a budapesti közönség. A MITEM meghívására akkor a Fővárosi Nagycirkuszban léptek fel, most pedig a Nemzeti Színházban állnak majd öt alkalommal színpadra. Hogy lehet az adott körülményekhez adaptálni az előadást?

– A SnowShow karrierje pontosan harminc éve indult. Nem csak az évek során, de előadásról előadásra változtatunk a különböző helyszínektől, a művészeink adott napi hangulatától és a közönségtől is függően. Gyakran közvetlenül az előadás előtt adom meg, hogy ki, melyik szerepet játssza. Azt hiszem, ez az egyik kulcsa annak, hogy a darab három évtized után is élő, és tud újat mondani. 

– Ezzel nem kis feladat elé állítja a társulat tagjait. Hogyan választja ki, hogy kivel dolgozik? 

– Ez az egyik legnehezebb dolog, hiszen nem csak jó előadókat, hanem különleges, a boldogságra hajlamos embereket keresek. Olyan személyiségekre van szükségem, akik kiegyensúlyozott, vidám légkört tudnak maguk körül teremteni, mert ez a mi előadásaink lényege, mozgatója. Nyitott szemmel kell járnunk a világban, hogy megtaláljuk a legalkalmasabb kollégákat. 

– Művészként mi a legfontosabb az ön számára?

– Ha egyszerűen akarok fogalmazni, akkor az, hogy őszinték maradjunk és megértintsük a közönséget, hogy folyamatosan feszegessük a köztünk, művészek és a nézők között lévő vékony határokat és közben megtaláljuk az egyensúlyt. Számomra az a legfontosabb, hogy a közönség nagyobb része úgy érezze, boldogság tölti el, és máskor is vissza akar térni. 

– Egy interjúban azt mondta, tudja milyen boldognak lenni és ezt meg is szeretné osztani. Lehet ezt tanítani?

– Ez minden bizonnyal lehetetlen, ellenben meg lehet osztani egy boldog élet tapasztalatait, azt, hogy engem mi tesz boldoggá, és hogy ezt az érzést, hogyan tudom fenntartani. Ha a közönségből már egyvalaki rá tud erre kapcsolódni, akkor célt ért, amit csinálunk.   

– Milyen tervei vannak a jövőt illetően? 

– Elmúltam 70 éves, rengeteg fellépésünk van és még annál is több ötletem. Nemrég a munkáimnak szentelt kiállítás nyílt és több könyvem is előkészületben van. Hamarosan megnyitjuk a Párizs melletti szakmai műhelyünk, a Sárga malom új évadát is, egyszóval nem unatkozom. 

– Ha választania kellene, mi lenne az, amit átmentene a 22. századba az egyetemes színházi kultúrából?

– Ami jelentéktelen, az önmagától feledésbe merül, minden mást viszont kötelességünk megőrizni. Vannak olyan jelenségek, például a Comedia dell’ Arte, vagy Meyerhold kísérletei, melyek közelebb állnak hozzám, de ez nem azt jeleni, hogy az ókori görög tragédiára vagy a kabuki színházra ne lenne szükség. Az emberiség kultúrájának elemei olyanok mint a felfűzött drágakövek, melyek mindegyike utánozhatatlan, azok számára pedig, akik alkotni akarnak, létfontosságú. Tegyünk fel tehát mindent arra a bárkára, vigyázzunk rá, gyarapítsuk és legfőképp tegyük elérhetővé az utókor számára.

Az interjút Slava Poluninnal Ur Máté készítette.

(2023. május 30.)