Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. július 24. - Kinga, Kincső Napja

Interjú

„A gyerek nem változott”

Interjú Kovács Gézával

Májusban rendezték meg Kaposváron a II. ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálét, amelyen a szombathelyi Mesebolt Bábszínház Az elásott kincs című Vitéz László-játékkal mutatkozott be. A Kemény Henrik örökségét életben tartó előadás megrendezéséért, illetve dramaturgi munkájáért Kovács Géza igazgató kapta meg a Kemény-Korngut Alapítvány frissen alapított Kemény Henrik-díját A bábművésszel Gergó Judit, a Magyar Rádió szerkesztő-műsorvezetője ebből az alkalomból beszélgetett.

 

– Nyilvánvalóan nagyon fontos nekem ez a díj, több szempontból is, egyrészt, mivel egy kiváló képzőművész készítette. Majoros Gyula, aki régi alkotótársunk, egy igazán egyéni látásmóddal bíró alkotó. Ráadásul olyan díjról van szó, ami kicsinyített mása Heni bácsi majdani népligeti emlékhelyének. Természetesen a legfontosabb szempont, hogy Heni bácsihoz kötődik ez a díj.

– Önöknek volt személyes kapcsolatuk egymással?

– Nagyképű lennék, ha azt mondanám, hogy nagyon jó barátságban voltunk, de kétségtelenül barátság volt, folyamatosan tartottuk a kapcsolatot 25-30 éven át. Nagyon sokat játszottunk együtt külföldi fesztiválokon is, tehát elmondhatom, hogy emberileg–szalmailag jó volt ez a kapcsolat. Tagja vagyok a Kemény-Korngut Alapítványnak, amely arra hivatott, hogy a család hagyatékát gondozza, őrizze, feltárja, és közönség elé vigye.

Fotó: Horváth Csaba

– Kemény Henriket a magyar bábművészet atyjának tartják. Mennyire lehet, kell továbbvinni azt a vonalat, azt az irányt, melyet a magyar bábművészetben ő képviselt?

– Fantasztikus ez a családi hagyaték, amelynek persze nem Heni bácsi volt az egyetlen szereplője, hiszen a nagypapa és a papa is ott van ebben. Anélkül, hogy részletezném a családi adomákat, ez egy izgalmas három generációs történet, de elképesztően érdekes, olyan igazi közép-európai családregénybe illő, ahogyan idejön egy zsidó cipész Galíciából, és a magával hozott hagyományaiból, vallásából, félelmeiből is táplálkozó, ám nagyon is magyar tradicionális bábjátékot művel, hoz létre újra, ami aztán több mint százhúsz éven keresztül generációk élményanyagának lesz a meghatározója. Kell-e jellegzetesebb hungarikum, mint Vitéz László? A család története a maga abszurditásában és regényszerűségében akár filmtéma is lehetne. Akárcsak A napfény íze, ez is olyan, ami filmvászonra, vagy színpadra kívánkozik. Itt van egy hosszú-hosszú előtörténetre visszatekintő hagyomány, a vásári bábjáték, amelyet sok-sok száz évre visszamenőleg lehet eredeztethetni Pulcinellán, Petruskán, Punch-on keresztül. És egyszer csak megjelenik a sorba illő magyar hagyomány, ami a mai mapig él. Élő, lélegző jelenségről van szó, és szerintem ez a legfontosabb. Addig fog fennmaradni, ameddig nem lesz múzeumi tárgy, múzeumi előadás belőle. Amíg jönnek újabb és újabb játékosok, színészek, bábosok, fiatalok, gyerekek, akik ezt továbbviszik és a maguk képére alakítják, addig bizonyosan élni fog. Nem hiszek abban, hogy szigorúan ragaszkodni kell a szövegkönyvhöz, vagy ahhoz a játékmódhoz, ahogyan ezt Heni játszotta. Igaz, hogy mi, a középgeneráció tagjai ezt ismerjük, de szerintem mindegy, milyen módon művelik, érvényes az is, ahogy ezt Pályi János vagy Pilári Gábor, vagy nálunk Takács Dani játssza. A Kemény-hagyomány továbbélésnek egyetlen záloga és kulcsa az, hogy újabb és újabb emberek kezdik el játszani, a saját kezükre készítik a bábokat, a saját világukra formálják meg ezt a figurát, a saját karakterükre, belső játékosságukra, indíttatásukra. Ugyanolyan ez, mint a népművészet, amelynek a muzeális értékmegőrzése is nagyon fontos, de ha élő, lélegző, a hagyományokat tisztelő mai népművészetet akarunk, akkor csak ezeknek a fiataloknak és ezeknek a megújuló erőknek van létjogosultságuk.

Kemény Henrik, 1960-as évek, sajtófotó

– Mi a titka Vitéz Lászlónak? Az valahogy természetesnek tűnik, hogy száz-százharminc éve a gyerekek ott ültek a vásárban, és szájtátva nézték, de annak a mai gyereknek, aki az internet és a számítógép előtt nő fel, mit tud még mindig adni az a helyzetkomikum, melyet Vitéz László képvisel?

– Amikor itt a bábszínházban, Szombathelyen a Vitéz László-adaptációnkat készítettük, végignéztük azokat a videó-anyagokat, amelyek fellelhetők voltak a Magyar Televízió archívumában. Érdekes volt szembesülni azzal, hogy a gyerekek az archív felvételeken ugyanolyan módon reagálnak az előadás humorára, feszültségére, fordulópontjaira, mint ahogy ez aztán Dani előadásában is megfigyelhető. Szerintem a gyerek nem változik. Biztos, hogy sokat szegényedett és kopott a világunk, és ránk telepedett ez a rengeteg mindenféle szenny és piszok, ami körülvesz minket és árad felénk a sajtóból, a televízióból, sok helyről, de a gyerek belső lelkisége nem változott. Amikor találkozik egy ilyen figurával, és találkozik azzal a mélyről jövő atavisztikus félelemmel, hogy ott az ördög, és jön egy kis piros sipkás figura, tele életenergiával, életigenléssel, fogja a kis palacsintasütőjét és fejbe vágja a gonoszakat, akkor az felold bennünk minden félelmet. Segít, hogy kinevessük a halált és az ördögöket, ami szerintem örökérvényű, ez nem fog soha változni. Éppen ezért gondolom azt, hogy a gyerek nem változott, ha ilyen örökérvényű előadással találkozik, ugyanúgy reagál, mint száz évvel ezelőtt.

– Ha ennyire alapvető dolgokat fogalmaz meg, akkor miért nem marad meg a bábjáték Vitéz Lászlónál, mi az, ami előhívta, hogy ma már művészi bábelőadások legyenek, akár felnőtteknek szólóan is?

– Összetett kérdés ez. A vásári bábjáték mindenkor csak az egyik ága volt a bábművészetnek. Ennek vannak szakrális gyökerei, vannak művészi indíttatásai. Komoly hagyományai vannak a művészi bábjátéknak is. Már a 18. században, az Esterházy-kastélyban is játszottak művészi bábjátékot. Most, ha csak a modern magyar hagyományokat nézem, így száz–százhúsz évre visszamenőleg, sokan kezdtek foglalkozni ezzel, úgy is, mint új kifejezési lehetőségeket hordozó műfajjal. Az irodalmárok közül Kosztolányi, Balázs Béla, de mások is írtak bábjátékokat. Képzőművész alkotók kísérleteztek vele Orbók Lórándtól A. Tóth Sándoron át Blattner Gézáig, Rév Istvánig, a Remsey családig. A magyarokon kívül nagyon sok festőt, szobrászt fel lehetne sorolni nemzetközi viszonylatban is. Elég, ha csak Klee vagy Kandinszkij nevét említem.

Fertőd, Eszterháza, a bábszínház épülete az 50-es években (forrás: egykor.hu)

Rengeteg ága-boga, rétege van ennek a művészetnek a játékmód vonatkozásában. Ezek közül a vásári bábjátékos hagyomány egy fantasztikus, esszenciális kivonatot jelent, mert itt együtt kell lélegezni a közönséggel, felszabadultnak kell lenni, fontos a testkoordináció. Ez a műfaj ma is egy csomó olyan színészmesterségbeli kérdést vet fel, ami mind-mind nagyon lényeges. Az csupán a huszadik század képződménye, hogy a gyerekeknek kezdünk játszani, vagy talán a 19. század végi új pedagógiai eszmékkel jött elő, de a báb – mint tudjuk –, felnőtt műfaj volt valamikor. Felnőtteknek is játszották, pontosabban a vásárok többrétegű közönségéhez szóltak a bábjátékok, ugyanúgy, mint valaha a commedia dell’arte.

– Vissza lehet hozni még ezeket az időket? Most is még, ha az embernek azt mondják, hogy bábjáték, akkor az ugrik be, hogy gyerek.

– Ez elsősorban Magyarországon van így. De már itthon is azt érzem, hogy nagy reneszánsza van a műfajnak, a társművészetek egyre inkább érdeklődnek a bábszínház iránt, elég, ha csak a táncra, vagy a „nagyszínház” produkcióira gondolunk, ahol a bábot sok esetben végre már nemcsak mint effektet használják, hanem mint valami olyan speciális, saját tartalmat hordozó drámai komponenst, ami fontos, hogy megjelenjen egy előadásban. Ember és báb viszonylatában elég, ha csak Gordon Craigre gondolunk, akinek az egész színházi filozófiája ebből indul ki, vagy a drámaíró Beckettre, de fölemlíthetünk egy olyan nevet is a színháztörténetből, mint Tadeusz Kantor, akit ez a műfaj gyakorlati értelemben is foglalkoztatott. Ma már komoly nemzetközi irodalma van ennek, és én hiszem, hogy ez egyre inkább így lesz Magyarországon is.

– Van erre befogadó közönség?

– Ez már nehezebb kérdés. Talán abban az esetben, amikor a társművészetekkel együttműködik a bábjáték vagy a nagyszínházi előadásban azonos értéken jelenik meg, mint a színész. Nem véletlen, hogy a Nemzeti Színháznak az egyik legsikeresebb előadása A holdbeli csónakos volt, Valló Péter rendezésében. Nem is tudom pontosan, de úgy kétszáz előadást ért meg, és tíz évig ment a Nemzeti Színházban teltházakkal, tehát ilyen szempontból van közönsége. Ha viszont csak felnőtt előadásként nézem… nagyon nehéz egy felnőtt előadást eladni. Szombathelyen most egy passiójátékot játszunk, amit nagyon sokan láttak már, felnőtt közönség is, vegyes utcaszínházi közönség is. Azt tapasztalom, hogy kisebb az érdeklődés a felnőtt előadásra, arányaiban ez húsz százalék körül van nálunk.

Weöres Sándor: A holdbeli csónakos, Nemzeti Színház, 2003, terv: Keresztes Dóra, r: Valló Péter (fotó: Gordon Eszter)

– Ön mivel lenne elégedett a szakmájában, az életében?

– Mindig szerencsém volt, mert fantasztikus mesterekkel találkoztam, akik mindig újabb energiákat és tudást adtak nekem, akik, ha ma már nincsenek is itt, de végigkísérik az életemet. Nagyon nagy tehetségű, fantasztikus kollégáim voltak körülöttem a fiatalok közül is. Megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy csak tehetséges emberekkel dolgozzak együtt, akiktől – akár fiatalabbak, akár idősebbek – még mindig folyamatosan tanulok. Energiát kapok tőlük, és remélem, én is adok nekik. Most itt, Szombathelyen is egy nagyszerű fiatal társulat vesz körül, tehetségesek, fiatalok, tisztességesek, és szerintem nagy jövő áll előttük. Ezért érdemes csinálni ezt, és persze ott van a közönség is. Értik és szeretik a nézők, amit mi adunk, még ha nem is mindig találunk bele a közepébe. Amit nagyon fontosnak tartok, hogy bármelyik előadásunkat meg merem mutatni a szakmai közönség előtt, és ez a kollégáim tehetségét bizonyítja. Azt viszont eddig még nem sikerült elérnem – és azoknak a színházaknak sem, ahol eddig dolgoztam –, hogy előálljon az a kegyelmi állapot, amikor egyszerre van jelen egy tehetséges társulat jó alkotókkal és mesterekkel, jól kikeverhető egy évad, több évre előre tervezhető sok minden, és megvan az anyagi támogatás is. Most itt, Szombathelyen ugyan a város forrásai és a mi bevételeink biztosítják a folyamatos működést, mégis ez a bábszínház 19 éve méltatlan körülmények között dolgozik. Az a kegyelmi állapot még sohasem jött létre az én szakmai életemben, hogy a társulattal méltó körülmények között tudjunk dolgozni, méltó módon tudjuk a közönséget fogadni, az épületeink nem gyerekcentrikusak. És ezt Zalaegerszegen sem sikerült elérni, ott is több terv készült, hogy milyen legyen az új bábszínházépület. Kecskeméten létrejött egy színház a terveink alapján. Ott legalább maga az épület megfelelő lett, de akkor nem vártam meg a kegyelmi állapotot, mert azt gondoltam, hogy egy alkotó ember életében néha váltani is kell. És nem akkor kell elmenni, amikor már küldik, hanem akkor, amikor úgy érzi, hogy meg kell újulnia, és lehetőséget kell adnia a többieknek is, hogy új energiákat kapjanak. Az én életemben az lenne jó, ha itt, Szombathelyen valósulna ez meg. Ez igazi csoda lenne, mert nemcsak nekem jelentene hatalmas eredményt, hanem a városnak és a közönségnek is.

 

(Gergó Judit rádióinterjúja alapján készítette Ungvári Judit)

 

The Child Has Not Changed”
An Interview with Géza Kovács, holder of Kemény Henrik Award (by Judit Gergó)

In the puppetry profession it is Géza Kovács, director of Mesebolt Puppet Theatre, Szombathely, who first received Kemény Henrik Award in 2014 at the VIIth Biennial Meeting of ASSITEJ (International Association of Theatre for Children and Young People). The awardee relates the story of the Galician Jewish Korngut-Kemény family, which kept up and renewed the tradition of Hungarian fairground puppet boothes. Then he talks of the chances of passing down this tradition under the present circumstances with the final conclusion that the message encoded in Vitéz László is perennial because the most adequate representation of the struggle between life and death in personality development, even today, is puppetry.

(2023. február 15.)