Premierportré: Szarvas József
A sikerei sorát kezdjük az idei ünneppel, a Nemzeti Színház fennállásának jubileumával. Húsz éve eljátszhatta a nyitó előadásban Ádám szerepét. Igaz, ezért bőven kapott kritikákat is…
– Csak kritikát kaptam amiatt, hogy Szikora János rendező felkérésére igent mondtam, és elvállaltam Az ember tragédiája-előadásban Ádám szerepét. Molnár Gál Péter volt az egyetlen kritikus, aki megvédett, egyébként mindenki másnak csak negatív megjegyzése volt.
Nem bánta meg, hogy elvállalta ezt a szerepet?
– Egyáltalán nem bántam meg, akkor sem, azóta sem, hogy igent mondtam a felkérésre, és részese lehettem a Nemzeti Színház megnyitásának. Pontosan tudtam, hogy emiatt a szakmai barátaim közül sokan elfordulnak majd tőlem. Hatalmas össztűz zúdult erre színházra, az épületre, a nyitóelőadásra, a közreműködőkre, és ebbe a körbe beletartoztam én is, de nem voltam igazán érdekes, nem rólam szólt, nem miattam történt ez a támadás. Arra mindenképpen jó volt, hogy elgondolkodjak a művészek, a művészet, a művészeti intézmények feladatáról. A Nemzeti Színháznak nemzeti alapon kell a kultúrát képviselnie. Számomra nyilvánvaló volt, hogy a művésznek kultúrahordozónak, kultúraközvetítőnek kell lennie. Ha jól meggondolom, a Nemzeti Színházat ért atrocitásoknak is komoly szerepe volt abban, hogy az őrségi Viszákon, ahol házat vettem, megszülessen a Kaszás Attila Pajta Színház és Galéria, röviden a KAPSZ.
Nagyot ugrottunk!
– Az akkori kudarcélmény után sikerült magamra találnom. Részben személyfüggő is, hogy ki hogyan áll fel a vereségből, hogyan dolgozza fel a keserűséget. Most már tudom, hogy nekem megvan az a képességem, hogy ilyenkor újabb célt tűzök magam elé, de ez a döntés nem haragból, nem gyűlöletből, hanem értékalapon történik. Soha nem valami ellen, hanem valamiért fogalmazom meg a céljaimat. Számomra az volt a kérdés, hogyan tudok én hiteles kultúraközvetítő lenni. A gondviselésnek köszönhetően találkoztam Kovács Gyulával, a pórszombati erdésszel, a gyümölcstermesztés tudós művelőjével, vagyis pomológussal, aki évtizedek óta gyűjti az egész Kárpát-medence még meglévő ősi gyümölcsfafajtáit. Az ő munkája, valamint a viszáki KAPSZ segítette mozgalommá Kárpát-medence őshonos gyümölcskultúrájának mentését. Neki köszönhetően újabb élményekkel, ismeretekkel gyarapodtam, újabb célokat fogalmaztam meg. Az ő munkája és a Tündérkert mozgalom hatására jutottam el a viszáki Pajtaszínház felépítésének gondolatáig.
Maradva még a Nemzeti Színházban, hogy érzi, a mostani születésnap már igazi ünnep?
– A szakmai közgondolat ma sem kíméli a Nemzeti Színházat. Nem adja meg azt az elismerést, amelyet a közönség természetesen elvár tőle. Engem elkeserít ez a helyzet. Hívhatjuk akár szakmai megosztottságnak, vagy politikai megosztottságnak, mindegy. Ez még akkor is létezik, ha nem beszélünk róla. Erről én sem akarok nyilatkozatokon keresztül bárkinek, bármit is üzengetni.
Akárhogy is történt, a Nemzeti Színház megnyitása színháztörténeti esemény volt. Az is biztos, hogy bekerül a krónikákba: Szarvas József játszotta a nyitóelőadáson Ádám szerepét. De mégsem ezzel vált igazán ismertté. Nagyon sokan még mindig az Üvegtigris Cingáraként azonosítják. Nem zavarja ez a skatulya?
– Egyáltalán nem zavar, ha valaki Cingárként emlékszik rám. Ettől én még pontosan tudom, ki vagyok, hol a helyem a világban. Azzal is tisztában vagyok, hogy a filmeket többen látják, mint a színházi előadásokat, ezért egy-egy filmszerepre nyilván többen emlékeznek. Nem hiszem, hogy belekényszerültem volna bármilyen skatulyába. Nagyon különböző karaktereket formáltam meg itt a Nemzeti Színházban és filmekben is. Annak pedig különösen örülök, hogy részese lehettem egy olyan kiváló alkotó közösségnek, amelynek köszönhetően megszületett, és kultikus film lett az Üvegtigris. De most már nemcsak Cingárként, és nem is csak a színházi munkám miatt ismernek az emberek, hanem a Tündérkert és a Pajtaszínház miatt is sokan megállítanak…
Sikerült ismét Viszákra kanyarodnunk!
– Igen, mert azt mindenképpen szeretném még elmondani, hogy különös öröm számomra látni, hogyan jutott Kovács Gyula erdész vállalása a KAPSZ közreműködésével Kárpát-medence Tündérkertjein át 2022. március 26-án a Nemzeti Színházba, ahol nagyszabású Tündérkert Gálaestben volt részünk. Ez egy jótékonysági esemény volt, a bevételt a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház bajba jutott családjainak megsegítésére és a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola javára ajánlottuk. A gálaműsor előtt kiállítás nyílt Kesselyák Rita almafajokat bemutató festményeiből. Ekkor tartottuk Ambrus Lajos Nagy almáskönyvének a bemutatóját is. Körülbelül 200 könyvet mindjárt megvettek a vendégek. Csodálatos volt találkozni, együtt ünnepelni azokkal, akik részt vesznek ebben a kultúrahordozó munkában.
Olyan nagyszerű művészek léptek fel a gálán, mint Miklósa Erika operaénekes, Fülei Balázs zongoraművész, a Cantemus énekegyüttes, itt volt Szokolay Dongó Balázs népzenész, fellépett Pál István Szalonna és zenekara, Berecz István és néptáncegyüttese, a Nemzeti Színházból Barta Ágnes, Berecz András... Nagyon sokan részt vettek ebben a közös munkában. A színházigazgató, Vidnyánszky Attila is megerősített abban, hogy a jövőben is rendezhetünk ilyen tündérkerti gálát a Nemzeti Színházban. Mindig lesz okunk az ünneplésre, hiszen nagyon komoly munkát végez mindenki, aki részt vesz a közösségek megerősítését is szolgáló értékmentésben.
Visszatérve a szakmai sikereihez: egyetemi oktató lett. Osztályt indított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ezért is kapott bőven hideget és meleget!
– Ezekkel a megjegyzésekkel nem tudok mit kezdeni. Tudom, hogy vannak, voltak olyanok, akik szerint nem vagyok alkalmas erre a feladatra. Ez az ő véleményük. Viszont akiktől a felkérést kaptam, úgy látják, képes vagyok erre. Amikor én is átgondoltam, hogy vállaljam-e, tudtam, hogy lesznek kritikus hangok, mégis igent mondtam, mert számítanak rám, bíznak bennem, és én is kedvet érzek ehhez a munkához. Örömet okoz számomra, hogy részt vehetek a fiatal tehetségek szakmai felkészítésében.
Apropó: tehetség! Honnan ismerhető fel a tehetség?
– A tehetségnek olyan kisugárzása van, olyan energiákat szabadít fel, hogy azt nem lehet nem észrevenni. Természetesen a színművészetire jelentkező fiatalokban ott van a közlésvágy, a „szeretném magam megmutatni” szándéka, de több kell ennél. Persze ha a tehetség nem párosul szorgalommal, igényességgel, akkor ez elhal, megszűnik. Nekem most az a dolgom, hogy ne engedjem elhalni a tehetségeket.
Március 25-én mutatták be a tévében Az énekesnő című filmet. Ezt is a sikerei közé sorolhatnánk, de attól tartok, ilyen negatív szerepe még nem volt, mint ebben a filmben ez az ávós főtiszt…
– Nincs ilyen, hogy negatív szerep. Létezik egy ember, egy mindannyiunk közül. Neki is vannak személyi adatai, családtagjai, szociális helyzete és így tovább. Aztán van egy kor, amelyben él, amelyben talpon kell maradnia. Oka van annak, hogy mit gondol a világ dolgairól, hogyan viselkedik bizonyos helyzetekben. Neki is megvan a maga igazsága. Nekem erről az ávósról színészként nem lehet véleményem, magánemberként természetesen gondolhatok bármit, de a munkám során nem véleményezhetem a kijelentéseit, cselekedeteit, mert akkor oda a hitelesség.
Az énekesnő története az 1950-es évek elején játszódik. Ezt a kort még nem élhette meg. ÁVH-s tisztet sem ismerhetett…
– Az apám volt egy ideig rendőr. Azért jelentkezett a rendőriskolára, mert ávós akart lenni. Úgy tudta, azoknak jó „pízt” adnak, és ráadásul lakást is kapnak. Aztán kiderült, hogy volt a családjában egy Horthy-huszár, így csak rendőrnek mehetett. Az 56-os forradalom kitörésekor vele is védették a Rádiót. Neki sem lehetett könnyű megérteni, átlátni az akkori helyzetet. Az apám puskával a kezében szökött meg Pestről. Közben nem értesült arról, hogy elbukott a forradalom. Már bevonultak az orosz tankok, amikor ő megérkezett Hortobágy-Kónyára. Betörte a pártház ajtaját, és azt kiabálta az ott talált embereknek: „Piszkos, mocskos kommunisták, kifelé!” Hogy ezért nem végezték ki, és nem lett ügy ebből a történetből, leginkább édesanyám apjának köszönhette. A nagyapámat nagyon tisztelték az ottani emberek. Apámnak csak annyit mondtak, hogy bújjon el a családjával Kónyán. Gyerekként én nem láttam gonosznak az apámat, még akkor sem, amikor megvert, de nyilván benne volt a személyiségében, amit a rendőriskolában tanultak. Abból a korból maradt fenn a szigorú parancs: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Borzasztó!
Beszéljünk az új bemutatójáról, a Bakkhánsnőkről és a görög drámákról! Következhet egy újabb sikertörténet. A könyvéből tudom, hogy a főiskolai vizsgán Hegedűs Géza azt mondta, hogy jelesre csak a görögök tudják a mitológiájukat, ő pedig jóra, így azon a vizsgán József is csak négyest kaphatott…
– De csillagos négyest kaptam! Hogy ez siker volt vagy kudarc, azt nehéz lenne eldönteni. Nekem akkor nagyon kellett volna az ötös. Szerettem volna, ha a jobb tanulmányi eredménynek megfelelően több ösztöndíjat kapok, és akkor hétvégenként gyorsvonattal utazhattam volna haza, Debrecenbe. Akkor én már családos ember voltam…
A főiskolán mennyire volt téma az ókori görög színház?
– Nem foglalkoztunk igazán ezekkel a görög drámákkal. Pedig fontos lett volna. Ezek a nagy klasszikusok nagyon koncentrált, nagyon pontos színészi játékot igényelnek. Az első görög drámám egy főszerep volt, az Oidipusz a Vígszínházban 1994-ben. Magam is meglepődtem, ahogy megnyílt számomra ez a történet, ennek az embernek a tragédiája. Ha színészként sikerül megtalálni, zsigerből megérezni az irányt, amely felé ez a szerep mutat, és ha erős elhatározással ebbe bele is tudunk állni, akkor ezt az igazságtartalmat a néző is megérzi.
– Több interjúban is elmesélte, ahogy az Oidipusz-előadás után a rendező, Ács János megölelte, és a saját arcán érezte, ahogy folynak a rendező könnyei. A könyvéből miért maradt ki ez a történet?
– A könyv, a Pustol a hó, és az ebből készült előadás is inkább csak arról szól, hogy én ki vagyok, honnan jöttem, mit akarok. Színházi előadásokról nem nagyon írtam ebben a könyvben. Nehéz is lenne szavakkal elmondani, mi történik a színpadon.
A következő bemutatón, a Bakkhánsnők című drámában Teiresziászként, tehát viszonylag kis szerepben láthatjuk…
– Talán ha tíz mondatom van…
Tehát most még annál is kisebb lett a vak jós szerepe, mint ahogy azt Euripidész megírta?!
– Nincs olyan, hogy kis szerep. Akár egyetlen mondatban, egyetlen megszólalásban, de egy néma szerepben is benne lehet minden, amit egy személy képvisel. Ahogy az ember színpadra lép, meg sem kell szólalnia, mégis válaszolnia kell az alapkérdésekre: Ki vagyok? Honnan jöttem? Mit akarok? Egyébként ebben az előadásban Teiresziász nem vak. Legalábbis eddig nem szólt a rendező, Theodórosz Terzopulosz, hogy vakként kellene megjelennem a színen.
Pedig most akartam megkérdezni, hogy lehet látóként vaknak látszani, vagy mi kellett ahhoz, hogy Cingárról el tudta hitetni velem: ő bizony egy tehetségtelen figura?!
– Kár lenne ezért a kérdésért! A válasz egyszerű: tehetség kell ahhoz is, hogy eljátsszuk a tehetségtelent. Teiresziász esetében pedig nincs jelentősége a vakságnak, sokkal fontosabb, hogy tisztán, pontosan látja a jövőt, a hatalmi viszonyok alakulását.
Ahhoz mit szólt volna, ha az eredetiségre hivatkozva ebben az ókori görög drámában most is férfiak játszanák a női szerepeket? Lett volna akár bakkhánsnő is?
– Ezen még nem gondolkodtam, de játszottam már női szerepet. Még a főiskolán történt, hogy a Shakespeare-dráma, az Ahogy tetszik Rosalindája voltam. Az eredeti történet szerint ez a lány fiúruhában gyógyítgatja Orlandót, nekem meg azt kellett játszanom – egy duplacsavarral –, hogy fiúként lány vagyok, és a fiú szerepét játszom.
A kassai Thália Színházban 2018-ban mutatták be a Leenane szépe című előadást. Abban egy kellemetlen öregasszonyt játszott. Mivel tudta rávenni a rendező, Bérczes László arra a szerepre?
– Régóta ismerjük egymást Bérczes Lacival, sokat dolgozunk együtt. Közös munkánk volt a már sokat emlegetett könyv, a Pustol a hó, és ő rendezte az ebből készült előadást is. Fogalmam sincs, miért mondta, hogy a Leenane szépében nekem kell eljátszanom az idős nő, Meg szerepét. Megkérdeztem tőle, tényleg jól meggondolta-e. Ő igent mondott, én pedig elhittem neki. Szerencsére beültetett egy kerekesszékbe, így legalább nem kellett nőként mozognom a színpadon, de az erős sminket nem úsztam meg.
Mindig, minden szerepet elfogad?
– Nehezen mondok nemet, de ha valamit nagyon rossznak érzek, akkor azt nem vállalom. Egyszer vendégként kellett volna egy kortárs szerző drámájában eljátszanom egy szerepet, azt nem vállaltam, mert olyan gyengének, olyan hamisnak éreztem az egészet.
Itt a Nemzeti Színházban most hét darabban játszik, az Euripidész-dráma lesz a nyolcadik. Ezek között nem volt egyik sem kérdéses?
– Itt a színházban minden bizalmi kérdés. Ahová leszerződik az ember, ott társulati tagként vállalja az együttműködést. Természetesen megbízom Vidnyánszky Attila értékítéletében, szakmai tudásában, pontosan ismer, az ő felelőssége, hogy az általa vezetett Nemzeti Színházban milyen feladatokkal bíz meg engem.
Gondolom, a Bakkhánsnő rendezőjét, Terzopuloszt korábban nem ismerte.
– Igen, most dolgozunk először együtt Theodórosz Terzopulosszal, tolmács segítségével kommunikálunk. Persze jó lenne vele a próbákon túl is beszélgetni szakmai kérdésekről, újabb színházi törekvésekről. Rendkívül felkészült szakember. Mindent tud erről a drámáról is. Olyan energiával, olyan átéléssel beszél róla, hogy nem lehet kérdés számunkra, követnünk kell őt a kijelölt úton. Tulajdonképpen egy szertartásszínház részesei lehetünk. Nagyon erősek a formák, mindennek pontos ritmusa, lüktetése van, de a kötöttségek ellenére se csorbul a szabadságunk. Fantasztikus rendező: figyel bennünket, meglátja, meghallja, hogyan tud a színész leginkább önazonos lenni. Mi nagyon hiszünk a rendezőnek. Bevonz, behúz bennünket ebbe a világba. Ennek a delejes hatásnak köszönhetően tudjuk megfejteni, megérteni a tragédia lényegét. Lehetőséget teremt arra, hogy magunktól jöjjünk rá, mi is történik ebben az élethelyzetben, és nekünk mi a szerepünk itt. Remélem, hogy a közönséget is sikerül bevonzanunk ebbe a különös világba, és az élmények hatására elindul az igazságkeresés felé.
Filip Gabriella
Szarvas József
Kossuth- és Jászai-díjas, érdemes és kiváló művész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Debrecenben született (1958), a közeli Ebeshez tartozó Kónya-tanyán gyerekeskedett. A cívisvárosban hentesként dolgozott. Volt segédszínész a debreceni Csokonai Színházban (1977–83), majd amatőr színész lett. 1987-ben Horvai István és Kapás Dezső osztályában végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A Vígszínház (1987–97) és a kaposvári Csiky Gergely Színház (1997–2001) után egy évig szabadúszó volt. 2002 óta a Nemzeti Színház társulatának tagja.
A Nemzeti Színház 2021/2022-es évadjában a Bakkhánsnők mellett a Mester és Margarita, a Tizenhárom almafa, a Médeia, a Sára asszony, a Csongor és Tünde és A kassai polgárok előadásain, valamint a Pustol a hó című önálló estjén látható.
(2022. május 9.)
