Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. november 14. - Aliz Napja

Háttér

Trianon és a Színház 6.

Az összefogás hiánya - A csehszlovákiai magyar színházi élet viszontagságai a két világháború között

Az Osztrák–Magyar Monarchia első világháborús kapitulációjának hírére a prágai Csehszlovák Nemzeti Bizottság 1918. október 28-án bejelentette Csehszlovákia megalakulását, s kiadta a csehszlovák állam első törvényét. A szlovák politikai erők 1918. október 30-án Turócszentmártonban tartottak tanácskozást, ahol létrehozták a Szlovák Nemzeti Tanácsot, amely a szlovák nemzet önrendelkezési jogára hivatkozva a közös csehszlovák állam létrehozása mellett foglalt állást. Az új állam az antant erőinek segítségével megszállta a felföldi és felső-magyarországi országrészeket – azaz a Felvidéket –, s igyekezett az új politikai intézményrendszert kialakítani.

 

A csehszlovák katonai megszállás véget vetett a forradalmak nyomán kialakult anarchiának is, de a konszolidáció nem tartott sokáig, mert az új hatalom – ahogyan Tóth László Kényszerpályán című, 2016-ban megjelent tanulmányában írta – „megmutatta valódi arcát, és fölfedte igazi szándékait, és az élet minden területén megkezdte a lakosság valamennyi rétegét érintő térfoglalását”.

 

Az el(cseh)szlovákosítási harc

Elsősorban a két nagyvárosban, Pozsonyban és Kassán kellett következetesen, lépésről lépésre véghezvinni a nemzeti egyneműsítést, a szlovák és cseh nacionalizálást. Ennek során a Csehszlovákiában berendezkedő új államhatalom mindenütt, így – ahogyan a szlovákok a felvidéki területet nevezték – Szlovenszkóban is birtokba akarta venni a magyar színészet bázisait. Ez nem ment egyszerűen, hiszen a két legnagyobb városban, Pozsonyban és Kassán jelentős magyar közösség élt, s ezt a közösséget jeles magyar színtársulatok szórakoztatták a 19. század végétől kezdve. Hogy némi fogalmunk legyen a nemzetiségi viszonyokról, álljanak itt az 1910-es népszámlálás adatai. Pozsony 78 223 lakosából 32 790 német (42%), 31 705 magyar (41%), 11 673 szlovák (15%), 351 horvát, 33 román, 24 szerb, 9 ruszin, 1638 fő „egyéb” anyanyelvű volt. Míg Kassán a 44 211 lakosból 33 350 magyarnak, 6547 szlováknak, 3189 németnek, 210 ruszinnak, 91 románnak, 28 horvátnak, 18 szerbnek és 778 „egyéb” nemzetiségűnek vallotta magát.
 

Kassán a színlapokat leszaggatták ás szétszórták az utcán, a színlapkihordókat megverték. A rendelet szellemében a 90 százalékban magyar ajkú városban kétnyelvű színlapot kellett nyomtatni, s a Kassai Nemzeti Színház fejlécét is le kellett cserélni - számolt be visszaemlékezésében Faragó Ödön igazgató

 

A régió többi településén azonban már a 19. század végén sem volt egyszerű magyar nyelvű színházi előadásokat tartani. Miklósy Gyula 1887-ben, miután sehogy sem boldogult Iglón, Lőcsén és Selmecbányán, elkeseredetten jegyezte fel naplójába: „No, ha megsegít az isten, hogy ebből a hínárból kiszabadulok, fogadom, hogy nem jövök többé ebbe a tótországba!” [sic!]

Pozsonyba 1919 nyarán Bedřich Jeřábek vezetésével cseh társulat érkezett, s 1919. szeptember 27-én Jeřábek kapott megbízást a Szlovák Nemzeti Színház megalapításának előkészítésére, s az első évad megnyitására. A Szlovák Nemzeti Színház, melyet cseh erőkből, cseh művészek közreműködésével hoztak létre, 1920. március 1-jén tartotta meg az első előadást: Bedřich Smetana A csók című operáját adták elő. Ekkor még csak fél évadot tudtak kihasítani maguknak a Városi Színházban; a másik öt hónapon a magyar és a német társulat osztozott. A pozsonyi színházban az államfordulatig csak német és magyar társulatok játszottak. Hosszú ideig a német együttesé volt a főszezon, a magyar társulat csak 1902-től játszhatott a teljes téli évadban.

Faragó Ödön, a kassai színház igazgatója, a következőket írta az 1919-es napról: „A kommün után Hennoque tábornok vezetésével visszajöttek a csehek. Díszfelvonulást rendeztetett magának a tábornok, mondván, ha ti a kommunistákat virágokkal fogadtátok, kitűztétek a magyar lobogókat, akkor a megmentő cseh hadsereget szintén fogadjátok ünnepélyesen. Elrendelte, hogy az utcák szélein az iskolás gyermekek álljanak sorfalat, és virágokat szórjanak a bevonuló hadsereg elé. […] Elrendelték, hogy a város hölgyei deputációban álljanak ott, és rózsacsokrot nyújtsanak át… Persze a hölgyek erre nem voltak kaphatók, sőt nem is jelentek meg.” A helyzetet Biller Irén mentette meg, aki eljátszotta a hálás alattvaló szerepét, s még egy francia mondatot is kapott: „Tábornok úr, szeresse a magyarokat!”

 

Ezt követően azonban gyorsabb ütemben, erőszakosan folytatódott a csehszlovák színjátszás intézményeinek megteremtése, szervezetének kiépítése. A Szlovák Nemzeti Színház társulata ugyan még éveken át cseh nyelven játszott Bratislavában; de azt sikerült elérniük, hogy a város patinás színházépületében a német és magyar társulatok jóval kevesebb játékalkalomhoz jussanak. A szlovák társulat nyolc hónapos évadot tartott Pozsonyban, míg a magyar együttes június közepétől július végéig játszhatott a Városi Színházban; ám ezt követően – augusztus 20-áig – csak a ligeti Arénában tarthatott előadásokat.

Kassán kicsit jobb volt a helyzet, ott akár négy hónapot is eltölthetett a magyar társulat, hiszen itt nem volt állandó csehszlovák társulat, ugyanis egész Szlovákiát a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház látta el előadásokkal.

A Szlovák Nemzeti Színház megalapítása önmagában nem lett volna elegendő, ezért – ismét Tóth Lászlót idézve – „szinte kézenfekvő volt, hogy a (cseh)szlovák hatóságok kiemelt célja a magyar színészet visszaszorítása, nehezen megszerzett társadalmi presztízsének lerombolása, szakmai–anyagi–infrastrukturális hátterének megsemmisítése, elvárható teljesítményének lehetetlenné tétele lesz”.

Elsősorban tehát politikai tettnek számított a magyar és a német színházi monopólium megtörése. Tóth László már idézett, 2016-ban kiadott tanulmányában – a magyar színháztörténet-írásban először – megvizsgálta, hogy mit írtak a szlovák nyelvű összefoglalások erről az időszakról. Kiderült, hogy szinte egybehangzóan állítják, a Szlovák Nemzeti Színház megalapítása a sok nemzetiségű Pozsonyban kizárólag politikai tett volt, a szlovákok – a csehekkel ellentétben – nem érezték fontosnak, hogy saját nemzeti színházuk legyen, s a közönség kezdetben igen csekély érdeklődéssel fogadta az új színház bemutatóit. A színház a hatalom új képviselőinek kezében mégis igen fontos eszköznek bizonyult a város „elcsehszlovákosításában”.

Ennek kivédésére sem a kisebbségi magyar színházigazgatók, sem a kisebbségi magyar politikusok nem voltak felkészülve. Tetézte a bajt, hogy – Tóth László szavaival – a „hivatalos álláspont szerint az országban továbbra is szabadon és állami támogatással építhették kultúrájukat az itt élő nemzetiségek”.

Turczel Lajos Két kor mezsgyéjén című könyvében, amely 1983-ban jelent meg, részletesen szólt a kisebbségi magyar színházról. Leszögezte, hogy a hivatásos színészet mostoha elbánásban részesült, a magyar színtársulat átlagban mindössze 10–15 ezer korona évi segélyt kapott, s aránytalanul csekély tartományi és járási szubvencióban részesült. „A magyar színjátszás fejlődését a köztestületi segélyekből való kisemmizettségen kívül egyéb diszkriminatív intézkedések is akadályozták, például a színházi idény előnytelen megállapítása, a magyarországi színészek szerződtethetőségének korlátozottsága, a helyi színészképzésre irányuló kérelmek elutasítása stb.”

Az el(cseh)szlovákosítási harc eredményét jól szemléltetik azok a számok, melyek Pozsony nemzetiségi viszonyainak alakulását mutatják: 1930-ban már a lakosság negyvennyolc százaléka volt csehszlovák – így szerepel az összeírásban! –, mindössze huszonhat százaléka német és tizenöt százaléka magyar. De Kassán is megfordultak az arányok, a két világháború között a többség szlováknak vallotta magát.

A Rimaszombatban született Blaha Lujza 1926. január 18-án hunyt el Budapesten. Szülővárosában a helyi irodalmi társaság akciót indított, hogy szülőházát emléktáblával örökítsék meg. A „nemes célra” február 28-án országos ünnepélyt rendeztek, a tábla avatásán a szlovenszkói magyar társulat igazgatója, Faragó Ödön (a képen balról a negyedik) is beszédet mondott. A társulat délután és este Szentpétery Zsigmond Tündérlak Magyarországon című népszínművét játszotta – ebben a darabban debütált Blaha Lujza  1867-ben Debrecenben.  Az előadáson fellépett Nagy Izabella, a Nemzeti Színház művésznője is.

 

Faragó Ödön

Ha a szlovenszkói kisebbségi magyar színjátszás történetét vizsgáljuk, három meghatározó – de eltérő minőséget képviselő, a kor kihívásaira különböző módon válaszoló, ellentmondásos megítélésű – színházigazgató pályájáról számolhatunk be. Hármójuk közül Faragó Ödön emelkedik ki, bár alakját nem övezi egyértelműen dicsfény. Faragót Kassán érte az összeomlás híre, de nem menekült el a városból; hanem megpróbált alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Ez nehezen ment, mert az új hatalom képviselői mindent megtettek, hogy életét megkeserítsék: olyan anyagi terhekkel sújtották, hogy ráfizetés legyen előadásokat tartania. Faragó fájdalmasan panaszolta el 1942-ben megjelent Írásaim és emlékeim című könyvében, hogy színlapjait leszaggatták, színlapkihordóit megverték, a színlapokat szerteszórták az utcán. A nyelvrendelet szellemében kétnyelvű színlapot kellett nyomtatnia, s a Kassai Nemzeti Színház fejlécet Národné Divadlo Košice címre kellett cserélnie. Faragó a magyar Vörös Hadsereg bevonulását és a csehek második bevonulását is átélte.

Vándorigazgató



Faragó Ödön
(Adony, 1876 – Budapest, 1958) színész, rendező, színházigazgató, aki kalandos életéről két könyvet is írt, 1914-től haláláig vezetett naplója pedig egyedülálló kortörténeti forrás.
A budapesti színiakadémián 1896-ban szerzett oklevelet. Vidéki pályakezdés után 1901-ben az első magyar kabaréhoz, a Tarka Színpadhoz, 1902-ben a Magyar Színházhoz szerződött. Játszott Debrecenben, Kolozsvárott és Kassán, ahol színházigazgatói pályáját 1914-ben kezdte. Ezzel a társulatával nyitotta meg 1915-ben a saját költségén épített új brassói színházat is, amit az 1916-os román megszállásig vezetett. 1919–1923 és 1924–1925 között az akkor Csehszlovákiához tartozó Kassán vezetett magyar társulatot. Azt 1926–1927-ben a szegedi Városi Színházat igazgatta. Pesten 1927-től 1930-ig az Andrássy úti Színházban főrendező volt, majd más fővárosi teátrumokban jutott rendezői és színészi feladatokhoz, de többször csehszlovákiai magyar együtteshez szerződött. 1941-től zsidó származása miatt nem léphetett színpadra. 1945–1946-ban Debrecenben főrendező, majd a fővárosba kerül, és 1946-ban a Művész Színházban, 1956-ig a Nemzeti Színházban kapott szerepeket.

 

Faragó Ödön hamar felismerte, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése után a régi keretek között nem működhetnek magyar társulatok Szlovenszkó területén, ezért 1920-ban memorandumot intézett a szlovák teljhatalmú miniszterhez, dr. Vavro Šrobárhoz, melyben azt kérte, hogy az országban egyetlen magyar színikerület legyen; így Pozsonyban és Kassán ugyanaz a nagy társulat tarthasson hat-hat hónapos megosztásban előadásokat. Faragó ezen kívül a kisebb színtársulatok részére még további négy kerület kialakítását szerette volna elérni Nyugat-Szlovákiában (Komárom, Érsekújvár, Léva, Nyitra és Dunaszerdahely); Közép-Szlovákiában (Ipolyság, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó és Tornalja); Szepesben (Eperjes és a szepesi városok), valamint a Trianon után Csehszlovákiához csatolt Kárpátalján (Beregszász, Munkács, Ungvár). Ez utóbbi javaslatot azonban kategorikusan visszautasították, sőt az egyetlen engedélyezett szlovákiai magyar színtársulat hatóköréből fokozatosan kivonták azokat a városokat, amelyekben magyar szórvány élt: Nyitrát, Besztercebányát, Iglót, Lőcsét, Késmárkot, Eperjest. A Csehszlovákiában 1921. február 16-án megtartott első népszámlálás után csak abban a városban engedélyezték magyar színtársulat szereplését, ahol a felmérés szerint a magyar lakosság lélekszáma meghaladta a húsz százalékot.

Faragó azzal a lépésével, hogy a csehszlovák hatóságokhoz fordult, nemcsak kortársait osztotta meg, de a kisebbségi csehszlovákiai magyar színjátszás történetének kutatóit is. Voltak, akik csak azt látták, hogy együttműködött az ellenséggel; míg mások elismerték, hogy reálisan mérte fel a lehetőségeket, s javaslatával a színvonalas előadásokért szállt síkra. Azt is üdvözölték, hogy Faragó az új történelmi helyzetben szükségesnek tartotta cseh és szlovák darabok magyar nyelvű bemutatását; s operaegyüttesével elsőként vitte magyarul színre Smetana Eladott menyasszony című operáját. A direktor a megbékélés jegyében tűzte műsorára a modern cseh drámairodalom kiemelkedő alkotásait: a budapesti színházakat megelőzve mutatta be Karel Čapek R. U. R. és František Langer Periféria című színművét.

Faragó Ödön memoranduma tehát nem érte el a célját – a hatóságok mindössze egyetlen magyar társulat működését engedélyezték Szlovenszkóban. A színháznyitási engedélyt – a korabeli szóhasználattal: koncessziót – Faragó Ödön nyerte el: 1920–1923 között és 1924-1925-ben ő vezethetett magyar társulatot a Felvidéken. Állandó székhelye Kassán volt, onnan látogatott Pozsonyba, s azokba a helységekbe, ahova még engedélyt szerzett.

A csehszlovák hatóságok 1923 tavaszán váratlanul elvették Faragó Ödön koncesszióját. Az volt a céljuk, hogy olyan ember vezesse a magyar társulatot, aki nem ápol jó viszonyt a csehszlovákiai magyar politikai pártok vezetőivel. Földes Dezső, Faragó társulatának színésze, ilyennek számított. Erről a korszakról Csiszár Mirella így számolt be a Színháztörténet nagyítóval című, 2018-ban megjelent kötetben: „A politikailag megbízható, de tapasztalatlan Földes [...] alig egy évig regnált. Ez az időszak elég volt ahhoz, hogy bebizonyosodjon, Földes nem rendelkezik a társulatvezetéshez szükséges képességekkel, rendezői tehetséggel és tőkével. A társulat körüli botrányok egyre gyakoribbak voltak, előadások maradtak el, a társulati tagok nem kapták meg járandóságukat; a közönség távolmaradással tüntetett. A szlovák sajtó a helyzetet úgy értékelte, hogy a magyar lakosságnak nincs szüksége színházra, felesleges is magyar színházi szezont tartani Kassán, a csehszlovák társulat átveheti a magyaroknak fenntartott terminust is. Így egyre gyakrabban vetődött fel Faragó Ödön neve, aki megoldást jelenthetett a szlovenszkói magyar színészet válságára.”

Földes Dezső koncessziójának lejártával 1924. június 14-étől 1926 októberéig ismét Faragó Ödön kapott játszási engedélyt. A társulat június 14-étől Losoncon, majd Léván, Komáromban, Érsekújváron, Rimaszombatban és Rozsnyón játszott, mert a kultúrpolitika gyökeresen megváltoztatta a kassai évad beosztását. Amikor az engedély lejárt, Faragó feladta a kilátástalan küzdelmet, s Magyarországra költözött. Később még többször visszatért: 1932-től 1934-ig Földes Dezső, 1936-ban Iván Sándor társulatában szerepelt színészként. Az Iván Sándorral megkötött szerződése egy évadra szólt, de novemberben megvonták tőle a játszási engedélyt. Az első bécsi döntés után ismét régi sikereinek színhelyén próbált érvényesülni. Újfent Csiszár Mirellát idézzük: „Hamar bele kellett törődnie, hogy zsidó származása miatt nincs esélye arra, hogy ismét a Kassai Nemzeti Színház élére kerüljön, sőt a Színház- és Filmművészeti Kamara azt sem engedélyezte számára, hogy koncessziót kapjon a kárpátaljai színi kerületben. Kénytelen volt 1939 szeptemberében elfogadni azt a megoldást, hogy a színtársulatot névleg Iván Sándor vezesse, az ő neve pedig csak színészként szerepeljen a színlapokon.” A vállalkozás azonban teljes kudarccal végződött, s Faragó Ödön végleg elhagyta Szlovenszkót.

Az Osztrák–Magyar Monarchia legjelentősebb színházépítő vállalkozói, Fellner és Helmer tervei szerint épített pozsonyi Városi Színházat 1886. szeptember 22-én Erkel Ferenc Bánk bánjával nyitották meg. A Vasárnapi Újság beszámolója szerint a „határszéli város kizárólag magyar jellegű ünnepéllyel kívánta fölavatni új színházát, habár e színház nem lesz egyelőre állandó otthona a magyar színészetnek. Pozsony lakosságának nyelve még nem eléggé magyar arra nézve, hogy a magyar Tháliát élvezhetné.” A Városi Színház német és magyar nyelven játszott, Trianon után Szlovák Nemzeti Színházként működött, nyitóelőadása a cseh Smetana A csók című operája volt. Az 1920 körül készült felvételen a homlokzaton a szlovák elnevezés alatt még a teátrum német és magyar neve is látható.
Földes Dezső

Faragó Ödön pályafutásáról szólva már említettük Földes Dezső nevét, aki első balul sikerült igazgatása után sem vonult vissza, sőt meghatározó színházvezetőként egészen 1939-ig Csehszlovákiában működött. Földes színészi pályáját Pozsonyban kezdte 1906-ban, s ezt követően többször is játszott a városban. A Tanácsköztársaság alatt Budapesten a kollektív színtársulat igazgatójának nevezték ki, és tevékeny szerepet vállalt a Magyarországi Színészek Szakszervezetében is. A lapok szerint a kommün bukása után ezért menekült Magyarországról Csehszlovákiába.

Először – ahogyan már szó volt róla – 1923 őszén lett a szlovenszkói magyar társulat vezetője, s amikor egy év múlva megbukott, a Magyarság című napilap, Forgách Antal gróf a felvidéki színészei jövőjéről című írásában így tálalta az eseményeket: „Földes Dezső parancsot kapott Kállaitól [dr. Kállay József teljhatalmú csehszlovák miniszterről van szó – G. T.] a magyar színészet lejáratására, és az utasítást végre is akarta hajtani. Harmadrendű társulatot szervezett, repertoárja egyáltalában nem volt, és arra fordított gondot, hogy az előadások mennél összetanulatlanabbak és rosszabbak legyenek. Az előadások állandóan tátongóan üres padsorok előtt folytak le, és már-már úgy látszott, hogy a kormány elérheti a célját, és azzal a megokolással, hogy a magyarságnak úgy sincs szüksége színházra, meghúzhatja a magyar színészet felett a halálharangot.” (A lapnak nyilatkozó Forgách Sándor 1925-től 1931-ben bekövetkezett haláláig a Szlovenszkói Színpártoló Egyesület elnöke volt, és a Magyar Nemzeti Párt alelnökeként is tevékenykedett.)

Földes kétes értékű küldetése után sem hagyott fel színházszervezői tevékenységével, s csakhamar arról értesülhettek a csehszlovákiai magyarok, hogy kamaratársulattal járja a településeket. Néhány évvel később úgy emlékezett erre az időszakra, hogy a kisebb vidéki városokra „kolduskoncessziót” kapott.

Földes Dezső neve 1928-ban ismét bekerült a szlovenszkói lapok híreibe. Ekkor az addigi egységes magyar színikerületet két részre osztották, s a nyugati részt, Pozsony székhellyel, Földes Dezső kapta meg (a kassai részt pedig Iván Sándor). Bár az igazgató fogadkozott, hogy megváltozik – valójában nem történt előrelépés.

Móricz Zsigmond, amikor 1929-ben elkísérte feleségét, Simonyi Máriát, akit Földes Dezső hívott pozsonyi vendégjátékra, ezt jegyezte fel élményeiről a naplójába: „Pozsony – A gyönyörű színház. Ezt mi építettük, s ma csehek játszanak benne. Kéthetenkint két nap a magyaroké. Szörnyű politikai marakodás. A magyarság semmi szervezetre nem képes. Most itt teljes felfordulás van. Például a direktorharc. Egy társulat volt. Iván [Sándoré]. Nem színész, műveletlen ember, de jó szervező, 100 tagú társulata volt, jó előadások, s igen jól ment neki. De magyar tüntetésszámba ment a munkája, ezért kettészakították a területet, ő kapta Kassát s Földes Dezső Pozsonyt. Most mindeniknek rosszul megy. A magyarság Földest utálja. Üres a háza. Elvből nem mennek be. Erre jövőre Ivántól, épp ma jött meg a híre, elveszik a csehek a koncessziót […]. Magyar felfogás szerint az egész arra való, hogy lejárassák a magyar kultúrát.”

Tíz évvel később, amikor ismét Földesé lett az engedély, a Prágai Magyar Hírlap 1938. szeptember 1-én kiadott számában Környei Elek így értékelte teljesítményét: „A szlovákiai magyar színészet válságát ma hű tükrében Földes Dezső színházvezetésének tíz éve mutatja meg. Mérlege ismeretes. Az igazgató ügyes kereskedelmi vállalkozónak bizonyult a nemzeti kultúra szempontjából úgyszólván mit sem jelentő színházával, amelynek művészi értékét – a legtöbbször létminimum alá szorított színészegzisztenciák miatt – olykor budapesti vendégművészekkel biztosította. A kormányrendszer mégis meg volt elégedve ezzel a teljesítménnyel. A magyarság illetékes színházügyi szerve, a Szlovákiai Magyar Színpártoló Egyesület azonban a tíz év alatt soha nem tudta lelkiismeretének megnyugtatásával ajánlani a magyarság részére az előadások pártolását, mert azoknak – néhány kifogástalan előadás kivételével – kevés közük volt a magyar kultúrához. [...] Ebben az áldatlan állapotban, amelyben sem közönség, sem a színész, egyedül az élelmes színházigazgató találta meg mindenkor számításait, évről-évre gyengébb lett a magyar színjátszás Szlovákia nyugati részeiben, de különösen sorvad a pozsonyi magyar színiévad, amely tíz évvel ezelőtt még három hónapig tartott, míg az utóbbi években mindössze hathetes lett.”

 

Iván Sándor

Csehszlovákiában a két világháború közötti korszakban Iván Sándor dolgozott még hosszú ideig színházigazgatóként; 1926-ban, Faragó Ödön visszavonulásakor ő lett a szlovenszkói magyar társulat vezetője. Iván színészként kezdte pályáját Polgár Károly pozsonyi együttesében, majd a Faragó-társulat titkáraként tevékenykedett. Kováts Miklós A magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában, 1918–1938 című, 1974-ben Pozsonyban megjelent monográfiájában így jellemezte a direktort: „Iván Sándor lényegében a Faragó által kialakított színigazgatói koncepciót vette át, az ő nyomdokain haladt tovább, de elődjének nagyvonalúsága és kísérletező merészsége nélkül. Azt azonban leszögezhetjük, hogy Iván mindent megtett a magyar színészet érdekében, ami erejéből és anyagi lehetőségeiből tellett, sohasem az egyéni hasznot, hanem a társulat, a magyar színjátszás érdekeit tartotta szem előtt.”

A kassai színház Lang Adolf tervei szerint épült. Ünnepélyes átadására 1899. szeptember 28-án került sor. Várady Antal előjátéka után a budapesti Nemzeti Színház Jászai Marival, Márkus Emíliával, Pálffy Györggyel és Újházi Edével a főbb szerepekben Katona József Bánk bán című művét adta elő. A megnyitóra megjelent kötetben Herczeg Ferenc így írt a színház hivatásáról: „Nagy ereje […] abban van, hogy nagyképűség nélkül, játszva és szórakoztatva oktat.” A két világháború közötti átmeneti viszonyok után Kassán jó két évtizedre megszűnt a magyar nyelvű színház, és annak megújulása már nem ebben az épületben történt.

A pénztelenséggel hadakozó szlovenszkói magyar igazgatóknak alig maradt energiájuk, hogy művészeti kérdésekkel foglalkozzanak. Műsorukat a budapesti színházi repertoár nyomán állították össze, gyakran hívtak meg művészeket vendégjátékra, s csak elvétve kerültek színre a kisebbségi magyar drámairodalmat reprezentáló művek. Ebben is Faragó Ödön járt az élen: „az adott nehézségekhez viszonyítva igényesnek mondható műsorpolitikát folytatott, a közönség nevelésével is törődött. Nagy érdeme, hogy társulata műsorában a hazai magyar íróknak (Lányi Menyhértnek, Merényi Gyulának, Sándor Imrének, Sebesi Ernőnek, Sziklay Ferencnek, Vécsey Zoltánnak) is teret adott, és ezzel a csehszlovákiai magyar drámairodalom kibontakozásához hatékonyan hozzájárult” – foglalta össze az színházigazgató érdemeit Turczel Lajos.

Ugyanerről a korszakról a Nyugat tekintélyes kritikusa, Ignotus így számolt be a Kassai Napló 1924. január 31-ei számában. „Még irodalmi kísérletekre is telt, fiatal kassai magyar költők darabjainak előadására. Jól eső színház volt, az emberek szerettek bele járni, – nem tüntetésből, mert ugyanazon réteg magyar közönség volt, mely a csehszlovák operai előadásokat is szeretettel hallgatta, s hálásan megtöltötte. Vagyis semmi politikai vagy kultúrérdek nem látta kárát, hogy a magyar szerette és frekventálta a maga színházát.”

Iván Sándor műsorpolitikájáról jóval kevesebb dicséretet lehetett leírni. Kováts Miklós színháztörténész az eredmények közé sorolta Lányi Menyhért Nyári zivatar című színművének 1928. október 12-én megrendezett ősbemutatóját, a Hamlet előadását, valamint Henrik Ibsen Kísértetek, Alfréd Neumann Oroszország és Gárdonyi Géza Ida regénye című művéből készült színpadi adaptáció színre vitelét.

 

Stratégiai kísérlet

Megemlítettük már a Szlovenszkói Magyar Színpártoló Egyesületet, mely hosszú vajúdás után 1925-ben alakult meg, a hatalom által erősen korlátozott jogkörökkel. Ennek ellenére a testület szívósan küzdött a magyar színjátszás helyzetének megjavításáért, a fejlődést korlátozó intézkedések megváltoztatásáért, de a hatóságok mindig mereven elzárkóztak attól, hogy a színházigazgatók kiválasztását a színpártoló egyesület végezhesse. A döntésben kizárólag a prágai kormányhoz közel álló csehszlovákiai magyar politikai körök véleményét vették figyelembe.

A két világháború közötti csehszlovákiai kisebbségi magyar színjátszás támogatására azonban nem sikerült a közönséget megnyerni. Pedig ott lebegett előttük a legjelentősebb erdélyi értelmiségieket, kultúrpolitikusokat és mecénásokat egybegyűjtő Helikon körhöz kapcsolódó, 1933-ban alapított erdélyi színpártoló szervezet, a kolozsvári Thália Rt. sikere, ahogyan arra Környei Elek A magyar színészet megoldatlan problémája Szlovákiában és egy megoldott példája Erdélyben című, már idézett írásában felhívta a figyelmet: „Hogy a szlovákiai magyar színészet problémája csakis a magyarság illetékes szervének, a Szlovákiai Magyar Színpártoló Egyesületnek útján nyugodhatik meg, s a magyarság valóban joggal követeli ezt a megoldást: bizonyítja a magyar színészet kérdésének egyik megoldott példája Erdélyben, ahol a kormányrendszer sokáig szintén mereven elzárkózott attól, hogy a magyarság saját akarata szerint oldja meg ezt a fontos kultúrkérdést. A kolozsvári Thália színházvállalat öt éve azonban igazolta, hogy a színházkérdés egészséges szellemű megoldását egyedül akkor remélhetjük, ha a színházért a felelősséget nem a kommerciális érzékű vállalkozó, de a megszervezett magyarság közösen vállalja.”

Erre az összefogásra azonban sohasem került sor, ezért aztán a csehszlovákiai kisebbségi magyar színjátszás megújulására tett hatalmas erőfeszítéseket nem kísérhette siker, s az igazgatók, drámaírók, színészek, rendezők kudarcként élték meg ezt az időszakot.

 

Gajdó Tamás

| fotó: OSZMI, OSZK Színháztörténeti Tár

(2020. augusztus 24.)