A történeti Magyarország térképe, megjelölve az első világháborút lezáró béke diktálta új határokkal, gyakran tűnt fel propagandaanyagokon. Jeges Ernő nevezetes, Nem! Nem! Soha! feliratú plakátja már 1918 novemberében megszületett, s ez az ábrázolás határozta meg a Horthy-korszak mindennapjait. Az embléma széles körben elterjedt, s a leghatásosabban fejezte ki a trianoni békeszerződés aláírása után kialakult revíziós és irredenta törekvéseket. Ahogyan Pallós Lajos a megjelent, Nem! Nem! Soha! Területvédő propaganda az első világháború után című cikkében (Rubicon, 2014/6.) bemutatta, a térkép nemcsak különféle nyomtatványokon tűnt fel, hanem jelvényeken, ajtóra szerelhető színes plaketteken, iskolai taneszközökön, szódásüvegeken, hamutartókon, dísztárgyakon is.
Pallós cikkében azt is olvashatjuk, hogy a propagandakampányban a területi integritás védelmében történeti, földrajzi, gazdasági, kulturális, etnográfiai és politikai bizonyítékokat is felhasználtak; s az érvelés során gyakran használtak térképet. Amikor „a történeti határok sérthetetlensége mellett kellett érvelni, azt hangsúlyozták, hogy a vitatott területeken a népek elválaszthatatlanul összekeveredtek. Ez utóbbit a híres Teleki-féle etnikai térkép igazolta a leghatásosabban.”
A szóban forgó dokumentum úgy született meg, hogy a Magyar Tudományos Akadémia – gróf Teleki Pál javaslatára – 1918 októberében elhatározta, hogy a Központi Statisztikai Hivatal adatait felhasználva olyan térképet dolgoz ki, amely a korábbiaknál pontosabban mutatja be a néprajzi viszonyokat. Ennek eredményeként született meg végül a béketárgyalásokon is bemutatott Carte Rouge, vagyis a Vörös térkép.
A kolozsvári születésű Incze Sándor által szerkesztett Színházi Élet, a korszak egyik legnépszerűbb, majd tízezer példányban megjelenő hetilapja élen járt annak a ténynek a nyomatékosításában, hogy Magyarország – ismét Pallós Lajos szavait idézve – „az európai civilizáció keleti őrbástyája, amely mindvégig föléje magasodott a tőlünk délre és keletre élő népek kultúrájának”. A lap olvasói az 1920. február 8-án megjelent 6. számban az egyik első propagandatérképet nézegethették; bár az akkori nyomdatechnika nem tette lehetővé a komoly elmélyülést.
A megdöbbentő tényeket Kisfaludy Károly versének sorai – Szülőföldem szép határa! / Meglátlak-e valahára? – egészítették ki, ami azt sugallta, hogy akik a megszállt területen születtek, talán sohasem találkozhatnak rokonaikkal, testvéreikkel, szüleikkel.
Nézzünk meg néhány várost találomra a térképen! Kolozsvár természetesen szerepel, hiszen Incze Sándor mellett innét származott Ditrói Mór, a Vígszínház első művészeti igazgatója, Sándor Erzsi „császári és királyi kamara-énekesnő”, gróf Bánffy Miklós író, aki az állami színházak intendánsa volt az első világháború éveiben. Leolvashatjuk a térképről, hogy Fedák Sári Beregszászon, Nagy Endre Nagyszőlősön, Uray Tivadar Munkácson, Janovics Jenő és Pásztor Árpád Ungváron látta meg a napvilágot. De Aradon is híres művészek születtek: Jób Dániel rendező, Gál Gyula és Rajnai Gábor színművészek, valamint Helvey Laura, a Nemzeti Színház örökös tagja.
A térkép megjelenését követő héten, 1920. február 15-én az alábbi beszámoló jelent meg a Színházi Életben: „Az Apponyi Albert gróf vezetésével Neuilly-be visszautazott magyar békebizottság magával vitte a Színházi Élet legutolsó számát, amelynek megfelelő számú példányait [sic!] a béketárgyalás aktáihoz csatolta. Apponyiék a győztesek elé terjesztik a magyar tehetségeknek azt a térképét, amelyet a Színházi Élet közölt, és amely kimutatta, hogy hány magyar művész és író született az elszakadásra ítélt országrészekben. Vajha ez a mi térképünk hivatását teljesítené odakünt is, és bebizonyítaná a győzteseknek, hogy Magyarország feldarabolása, a magyar kultúra szétszaggatását, kivégzését is jelenti. Ez a térkép bizonyítja, hogy az európai kultúrának mekkora kincsét akarják odakünt összezúzni. Az elszakadó országrészeknek ez a kultúrtérképe, amit a Színházi Élet közölt, és ami, íme, bejutott Apponyiék poggyászába is, égő és forró tiltakozás.”
Az első világháborút követő gazdasági összeomlás az 1871-ben alapított Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézet helyzetét is erősen megrendítette. Amikor a testület 1931-ben hatvanéves lett, Színészek Lapja címmel kiadott hivatalos közlönyében összefoglalták történetét. Ez a rövid vázlat így jellemezte a drámai változást: „Míg békebeli vagyona megközelítette a 3 millió koronát, most vagyona mindössze 482.710.24 pengő. S míg az ország megcsonkításával elvesztette működési és jövedelmi területének kétharmadát, terheiben ma is a volt egész országra terjednek ki kötelezettségei, mert a nyugdíjakat az elszakított területekre is folyósítja, anélkül, hogy onnan bármi jövedelme lenne, s míg 1914-ben, a háború kitörésekor 412 nyugdíjas, özvegy és árva ellátásáról kellett gondoskodnia, ma ezek száma 620-ra emelkedett; és míg békében 35–38 színtársulata működött, és adózott a nyugdíjához, ma mindössze 18 színtársulat játszik vidéken.”
Abban minden színházi szakember véleménye megegyezett, hogy a vidéki színészet válságának, melyet az 1920-as évek második felétől lehetett komolyabban is érzékelni, elsősorban Trianon az oka. A korábbi időszakot aranykorként ábrázolták, s arra már senki sem emlékezett, hogy a vidéki társulatok vezetői mindig hasonló nehézségekkel szembesültek.
Manapság kevesebb szó esik arról, hogy a vesztes háború után a francia művészek hirtelen elfordultak magyar kollégáiktól, s inkább a Monarchia romjain létrejött kisantant államok kulturális életére figyeltek.
(A kisantant 1921 és 1938 között fennálló katonai és politikai szövetség volt Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia között.) Ezt a fordulatot Bárdos Artúr szemléletesen mutatta be a Játék a függöny mögött címmel, 1942-ben kiadott emlékiratában. Amikor a Belvárosi Színház igazgatója a kommün bukása után Párizsba utazott, meglepte, , hogy a franciák tüntető hűvösséggel és tartózkodással viselkedtek: „Sacha Guitrynek meg akartam venni egy darabját. Mondhatom, nagyon barátságtalan volt. Hogy szó sem lehet róla, ő nem ad el darabot osztrák színháznak. Osztráknak? Hát magyarnak sem, az is osztrák! És különben is: mi még nem írtuk alá a békeszerződést. »Nous n’avons pas encore traité!« [Még nincs közöttünk szerződés!] – hajtogatta csökönyösen.”
Porzsolt Kálmán író, újságíró is szóvá tette, hogy Robert de Flers, a „zseniális vígjátékíró, a francia drámaírók egyletének elnöke” a magyarok ellen, a románok javára írt cikkeket. A Pesti Hírlapban 1922. január 22-én közölt Esti levelében mégis Molière utódaihoz fordult: „Robert de Flers-hez és a többi francia színműíróhoz száll a panaszos szavunk. Ők megértik, micsoda barbárság a magyar színműíróktól és színészektől elrabolni negyven magyar színházat. Milyen kultúrátlan, vad erőszak több millió elszakított magyart megakadályozni abban, hogy a saját pénzén épített magyar színházában magyar nyelvű előadást élvezhessen, mert hiszen a »hódító« csehek, oláhok és szerbek nyelvét nem is érti. S milyen igazságtalanság a magyar íróktól és színművészektől elrabolni negyven magyar színház kenyérkereseti lehetőségét.”
Porzsolt nemcsak annak adott hangot írásában, hogy Kolozsvár, Arad, Nagyvárad, Marosvásárhely, Szatmár, Máramarossziget, Kassa, Pozsony, Nyitra, Igló, Szabadka, Temesvár magyar színháza veszett el, hanem arra is kitért, hogy a cseh, román és szerb írók és színházművészek jóval kevesebb színházat tudnak közönséggel megtölteni, mint korábban a magyarok. A kultúrfölény bizonyítására a publicista azt javasolta, hogy francia, angol, olasz és német nyelvre lefordított magyar színművek és regények seregével kell rohamot indítani a tájékozatlan civilizált nemzetek gyűlölete ellen.
Ebből a hirtelen jött elszigeteltségből mindenáron ki kellett törni. Ehhez hozzájárult az Országos Színészegyesület 1922-ben felállított propagandaosztálya, melyet B. Kovács Andor színész vezetett. Ezt a testületet azért hozták létre, hogy segítse a magyar színészet, valamint az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézet tekintélyét, népszerűségét és anyagi alapjait növelni. E cél érdekében 1925-től színészettörténeti naptárak láttak napvilágot; 1928-ban az osztály vezetőjének tervei szerint elkészült a Mit vesztett a magyar színészet Trianon által? című térkép, majd 1929 és 1932 között Schöpflin Aladár szerkesztésében kiadták a négykötetes Magyar színművészeti lexikont. Azt remélték, hogy a kiadványok eladásából befolyt összeg jótékonyan növelheti az egyesület vagyonát.
Ha a vagyont nem is növelte számottevően az egy pengőért árult propagandatérkép, a figyelmet ismét az utódállamokba került színházépületek sorsára irányította. A Magyarság című napilap hosszabb ismertetésben üdvözölte a kiadványt: „Azt a fájdalmas veszteséget, mellyel az esztelen és ostoba trianoni országcsonkolás a nagy múltú és európai színvonalon álló magyar színészetet sújtotta, érdekes módon szemlélteti egy térkép, melyet az Országos Színészegyesület adott ki. Az angol, német, olasz és francia magyarázó szöveggel ellátott, rendkívül díszes kiállítású térkép a trianoni vonallal négyfelé szakított Nagymagyarországot [sic!] ábrázolja, az ország elszakított és megmaradt színházainak miniatűr képeivel.” A cikk szerzője felhívta a figyelmet, hogy a térképen a magyar művészet apró végvárai is láthatók, „melyeket az új Európa jegyében megalakult új hatalmak lelakatoltak, vagy csendőrlaktanyák, esetleg börtönök céljaira használnak.”
S hogy mit tartalmazott a négy nyelvre lefordított szöveg? Nem volt túlságosan hosszú: „Nagymagyarország [sic!] színészete közel 150 esztendős. E térkép feltünteti egykori színházainkat, melyeket igaztalanul elvettek tőlünk; és azokat, amelyeket részünkre meghagytak. E megcsonkítás miatt kb. 1200 színész maradt kenyér nélkül. Tönkretette 54 éves nyugdíjintézetünket és ma 580 nyugdíjas színész, özvegy és árva küzd az éhhalállal. Ezek száma nap-nap mellett nő.”
A kiadvány szerkesztője fontosnak tartotta megmagyarázni, hogy a térképen a színházak alatt feltüntetett évszámok azt jelentik, hogy azon évben épült a színház, illetve azon évben jártak első ízben magyar színészek a városban. A térképet az egyesület vezetősége szétküldte a nagyvilágba, s köszönőlevelek sokaságát kapta. A Budapesti Hírlapban 1928. szeptember 22-én megjelent néhány üzenet. Elsőként – kis elégtétellel – a francia színészegyesület levelét közölték: „Van szerencsénk jelenteni, hogy megkaptuk levelüket és a hozzácsatolt térképet, amely mutatja, hogy mit vesztettek Trianon által. Fogadja, kedves elnök uram, testvéri együttérzésünk nyilvánítását.”
A térképet természetesen megkapta Harold Harmsworth, azaz Lord Rothermere is, aki 1927-ben, az első világháborút lezáró békeszerződés aláírását követően először hívta fel a figyelmet Magyarország helyzetére. Saját alapítású napilapjában, a Daily Mailben jelent meg a Magyarország helye a Nap alatt című cikke. A lord közvetlen hangú, bizakodásra buzdító sorokat küldött: „A trianoni gyász nemcsak az egész magyar kultúrára, hanem különösen az önök hivatásának tagjaira is nagy csapást mért. Meg vagyok győződve, hogy az Önök részére is eljön a reneszánsz napja, és biztos vagyok abban, hogy megtörténik Magyarország újjászületése.” (Budapesti Hírlap, 1928. szeptember 22.)
A térkép színháztörténeti adattárát Erődi Jenő állította össze. Erődi vidéken kezdte színészi pályáját, majd ügyelőként dolgozott a fővárosban. Szenvedélyesen foglalkozott a magyar színháztörténet emlékeivel; a Magyar Színművészeti Lexikont is az ő gyűjteménye alapozta meg. Erődi lelkesedése azonban nem mindig párosult szakmai következetességgel. A térképen sok helységnév alatt olyan dátum szerepel, melyek félrevezetik a mai kutatókat. Szerencsére az Irodalomtörténet című folyóiratban (1929. 117–118.) közölt recenzió megmagyarázza a furcsa évszámokat. A hibákra Perényi József irodalomtörténész, piarista gimnáziumi tanár mutatott rá: „A térkép mint propagandaeszköz megfelel céljának, de színészettörténeti szempontból sok kifogás alá esik. […]
A tervezők egy kissé felületesen jártak el, mert összezavarják az iskolai drámák előadásait a világi színészet előadásaival, holott feladatuk az lett volna, hogy az első magyar előadástól kezdve állítsák egybe a magyar nyelvű színészet feltűnését, és azután az önálló színházi épületek emelését.” Perényi megrovóan írta, hogy aki a térkép alapján akarna fogalmat alkotni a magyar színház történetéről, nem kapna hűséges képet, hiszen a legelső dátum – 1692 – Nagyszombatnál szerepel, „pedig ott ekkor csak iskolai dráma volt”.
A közhangulatot jól jellemezte, hogy a Budapesti Hírlap 1930. január elsején megjelent számában lekicsinyítve megjelent az Országos Színészegyesület propagandatérképe. A lap újságírója erőteljes felütéssel hívta fel a figyelmet arra, hogy a színésztársadalmat súlyos igazságtalanság érte; s ezt az igazságtalanságot világgá kell kiáltani: „A térkép, amelyet cikkünk keretében közlünk, nem alkalmas arra, hogy megállapítsuk, mennyit raboltak el tőlünk nyelvben, érzésvilágban, a színpad varázsában megnemesedett örömben és lelket tisztító szomorúságban. Ez a térkép csupán hozzávetőleges képét adja annak, hogy mit vesztettünk színházakban.”
A vidéki színészet helyzetéről szóló beszélgetésben a színészegyesület titkára, A gyimesi vadvirág című népszínmű szerzője, Géczy István drámai hangon elemezte a kialakult helyzetet: „A válság oka nem a rendszerben és nem a szervezetben van. Több tényezőre vezethető vissza. A legfontosabb és legsúlyosabb ok természetesen: Trianon. A térképen épülettel jeleztük, hány színházépületet vesztettünk el, s pontok mutatják, hány olyan várost vesztettünk el, ahol kisebb színpadon játszhattak a színészek. Háromnegyed rész teret vesztettünk, és a megmaradt egyharmad területen fele annyi társulat tengődik, mint amennyi békében játszott. És ami ugyancsak keserves, színészeink háromnegyed része szorult össze itthon, az egynegyed területre, és csak egynegyede játszhat megszállott területen. De ott sem mindenütt. Csehszlovákiában mindössze két magyar társulat, Romániában öt magyar társulat van, Jugoszláviában egyetlen magyar társulat sincs. Sőt. Még a magyar műkedvelő előadásokat sem engedélyezik.”
Az 1928-as esztendőben Kosztolányi Dezső szerkesztésében jelent meg A vérző Magyarország című antológia, melyben Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója A magyar színpad, ahogy volt, és ahogy lesz című esszéjében jóval árnyaltabban szólt a kialakult helyzetről. A propagandatérképhez azt a Hevesi-szöveget kellett volna mellékelni. Az Európában is ismert rendező ugyanis nem az igazságtalanság tényét ismételgette – inkább a magyar nyelvű színjátszás másfél évszázados nemzetépítő szerepéről beszélt. Kiemelte, hogy a „budapesti Nemzeti Színház Buda vagy Pest erejéből sohasem jöhetett volna létre; Déryné, aki koronatanú ebben a kérdésben, igazat mond, amikor azt állítja, hogy a magyar színjátszást Kolozsvár teremtette meg, és Kassa nevelte fel”. Hevesi arról is írt – „ha a magyarságban csak egy kis ragaszkodás él még … a magyar városokban a magyar szót a színpadon elhallgattatni nem lehet.” A Nemzeti Színház igazgatójának az volt a meggyőződése, hogy a „színpad fölöttébb alkalmas arra, hogy külön területeken élő nemzetrészekben is teljes vehemenciával tartsa fenn a nemzeti öntudat nagy gondolatát.” Úgy vélte, hogy ezt a célt csak úgy lehet elérni, ha a kortárs drámaírók a színpadon a nemzet legnagyobb problémáiról szólnak: „Ennek a nemzeti drámának nem Kisfaludy, hanem Katona szellemében kell fejlődnie. Nemzetinek kell lennie, s nem hazafiasnak; drámainak, és nem retorikainak, művészinek, és nem propagatívnak.”
Hevesi Sándor átfogó, meggyőző erejű, tárgyilagos írása – talán nem véletlenül – jóval kisebb nyilvánosságot kapott, és az abban javasolt programot nem fogadták meg kortársai. Fájdalom, hogy a második világháború végéig csak olyan drámai művek születtek, melyek – Hevesi szavaival – a „naiv karzati közönség tapsait” váltották ki. Ugyanakkor érthető, hogy a magyar társadalom nem tudta higgadtan szemlélni az Európában lejátszódó eseményeket, s úgy érezte, Magyarországgal olyan igazságtalanság történt, melyet világgá kell kiáltani. Egyszerűbbnek és hatásosabbnak tűnt a színházban is a „mindent vissza” jelszó szellemében megszületett színjátékokat előadni, mint az ezeréves történelem sorsfordító eseményeit elemző drámai műveket műsorra tűzni.
Gajdó Tamás
| Illusztrációk: OSZMI, OSZK
(2019. december 13.)
