Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. november 14. - Aliz Napja

Az én színházam

A színház otthont teremt - Kulcsár Edit a balkáni levegőről, színházi forradalomról, a találkozások fontosságáról és a MITEM adrenalinfürdőjéről

Három éve a MITEM főszervezője, számára a nemzetközi fesztivál elsősorban a közösségépítésről szól. Kulcsár Edit Ágota dramaturgi tevékenységéért és a magyar színházművészet nemzetközi el- és megismertetése terén végzett munkásságáért megkapta a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) Magyar Központjának Hevesi Sándor-díját.

Kulcsár Edit Ágota a Berliner Ensemble művészeit köszönti az idei MITEM-en

A hatodik alkalommal megrendezett Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) egy különlegességgel, a Fővárosi Nagycirkuszban játszott Snowshow-val kezdődött. Miért nem egy prózai színházi produkcióval nyitották a fesztivált?

– Mert nem szabunk magunknak merev korlátokat, sem az adódó különleges helyszínek, sem a műfajok tekintetében. Másrészt Szlava Polunyin az orosz, és nem túlzás: az egyetemes előadó-művészet élő klasszikusa, aki miközben a bohóc figurát képes művészi rangra emelni, nemcsak igazi színházat, hanem a szó jó értelmében show-t is csinál. A hó- és boldogsággörgeteg eddig több tucat ország több száz városát bejárta már. Régi tervünk volt, hogy elhozzuk az előadást a MITEM-re.

Nem először van előadás különleges helyszínen a MITEM-en…

– Valóban, emlékezetes Silviu Purcărete grandiózus Faustja, amelyet 2017-ben a rendezői vízióhoz illően a romjaiban is lenyűgöző, egykori vasúti járműjavítóban, a hatalmas Eiffel Műhelyházban adtak elő. A szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház előadása felejthetetlen, látomásos produkció volt. Nagy öröm számunkra, hogy az idei MITEM-en a román rendező Meggyeskertjét – ezúttal mint a sajátunkat – mutathatjuk be a vendégeinknek, hiszen Csehov klasszikusát a Nemzeti társulatával vitte színre Purcărete.

A Nemzeti román színházért felelős dramaturgjaként ennek nyilván különösen örül, különös tekintettel partiumi kötődésére. Minek köszönhető a román színjátszás nemzetközi elismertsége?

– Úgy látszik, a Balkán levegőjében van valami… A román film és színház 20. századi megújulása régre nyúlik vissza. A 60-as évek végének rendezői, színészei, díszlettervezői tudatosan kezdtek kutakodni. Utóbbit azért emelem ki külön is, mert ennek a folyamatnak rendkívül fontos mozzanata volt az, ahogyan a színház szinte forradalmi módon a térben elhelyezte a drámát. Addig a román színház sem volt haladóbb, nyugatosabb, mint a környező országoké. A színpad megújulását rengeteg kiáltványszerű írás, cikk kísérte. Modern szemléletük igazi újdonságnak számított. Sokaknak felajánlott pozíciókat a Ceauşescu-rendszer, de még többeket nem tűrt a rezsim. Ezért a nagy nemzedék jelentős alkotói közül sokan kényszerültek emigrálásra. De még így is elindítottak egy görgeteget, ami a távollétükben is haladt tovább. A kísérletező, új formai megoldásokat kereső színház fontossá és megkerülhetetlenné vált a román szellemi életben. A rendszerváltás után ezek az alkotók vagy hazatértek, vagy külföldön felépített kapcsolatrendszereikkel segítik a román színházat. Silviu Purcărete a 90-es években kapott egy színházat a francia Limoges-ban, de nagy szeretettel rendez odahaza is. Helmut Stürmer díszlettervező, a tavaly elhunyt Lucian Pintilie, vagy az amerikai színiéletben befutott Andrei Şerban is dolgoztak Romániában.

Kulcsár Edit



A romániai Szatmárnémetiben született. 1986-ben szerzett mérnöki diplomát a temesvári Politechnikai Egyetemen. 1989-ig a maroshévízi Ipari Építő Vállalatnál, majd 1992-ig a szatmárnémeti Megyei Építészeti Tervezőintézetnél volt tervezőmérnök.

1992 és 2007 között a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának irodalmi titkára volt, közben 1996-ban végzett dramaturgként a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, 2003-2004-ben pedig a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben a határon túli magyar színházak referenseként dolgozott. 2001 és 2008 között a Magyar Játékszíni Társaság (a határon túli magyar színházak egyesülete) elnökségi tagja és ügyvezető főtitkára volt.

2007-ben lett a debreceni Csokonai Színház pályázati felelőse, majd a következő évtől a teátrum művészeti főtitkára. 2013 óta a Nemzeti Színház dramaturgja, 2017-től emellett a MITEM (Madách Nemzetközi Színházi Találkozó) főszervezője. 2017-ben a Nemzeti Színház társulatának szavazatai alapján Németh Antal-díjban részesült.

 

A marosvásárhelyi származású magyar színésznő, Török-Illyés Orsolya egyszer arról beszélt a román film 2000-es évekbeli sikerével kapcsolatban, hogy a román színészek jobban felvállalják esendőségeiket, s emiatt természetesebb hatást kelt a játékuk. Egyetért ezzel?

– Inkább abban látom a különbséget a román és a magyar színészek játékfelfogása között – bár ezek sztereotípiák persze –, hogy ha egy rendező egy román színésztől kér valamit, nem gondolkozik rajta, hanem azonnal csinálja. A másik, amit tapasztaltam és csodáltam, hogy nem akarják leírni, analizálni az adott helyzetet, hanem bármilyen ösztönös, akár szokatlan gesztust is megengednek maguknak. Nem realista szemlélettel tekintenek a szerepre. 2014-ben a MITEM-en tartottunk kerekasztal-beszélgetést Helmut Stürmer díszlet- és jelmeztervező, Matei Vişniec drámaíró és Alexandru Dabija rendező részvételével A román színjátszás a világszínházban címmel. Ebben a beszélgetésben éppen a nemzeti karakter megragadása volt a nézetkülönbség tárgya. Vişniec amellett érvelt, hogy igenis a román karakter felismerhető a színházuk sikerében, míg Stürmer szerint inkább csak a minőség számít.

Az Ahogy tetszik 2014-es bemutajának a dramaturgja volt Silviu Purcărete mellett…

– Már amennyire Purcărete mellett lehet valaki dramaturg! Elsősorban a magyar Shakespeare-fordítás miatt volt szüksége a szememre, a szövegértelmezői tekintetemre. Az ő alkotói habitusára is igaz, amiről az imént beszéltem: várja, hogy a színészek cselekedjenek. Azt sem bánja, ha végül zsákutcának bizonyul egy-egy gesztus. Végignézve egy próbafolyamatát, nyilvánvalóvá válik, hogy az ő fejében kezdettől pereg egy film az előadásról. Ennek ellenére a próbák során kíváncsian várja a színészi kezdeményezést. Sőt, akiben partnerére talál, azt erősíti is a keresésben. Rendkívüli tehetségű és elmélyültségű rendező.

A MITEM ideje alatt is látható a Nemzeti első emeletén egy fotókiállítás, és nemcsak a Meggyeskert-rendezését érdemes megnézni, hanem Purcărete fotográfiái mellett is érdemes elidőzni. Ezek a felvételek számomra arról szólnak, ami annyira hiányzik az életünkből, a nyugodt szemlélődésről.

Az említett színházi forradalomnak ön is részese volt, hiszen a gyergyószentmiklósi Figura Kísérleti Színház társulatával még színészként is fellépett.

– Ez valóban kísérleti színház volt, egy rendkívül elhivatott csapat közös lázadása. Bocsárdi László például, aki ma a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója, itt kezdte pályáját színészként. Rengeteget beszélgettünk és vitáztunk. De termékeny viták voltak ezek, ebben a légkörben született meg második előadásunk, az Übü király, amiben már én is játszottam.

Később verses előadóesteket is csinált, ahol Hervay Gizella és Szilágyi Domokos költeményeit mondta el. Nem hiányzik a színpad?

– Nem, mert én döntöttem úgy, hogy nem folytatom. A másik szenvedélyem, a vers viszont valóban hiányzik az életemből. Amikor már szervezői oldalról szolgáltam a színházat, „elsorvasztottam” a versmondói énemet. Meg aztán az új feladatokkal átalakul az idegrendszer is, és az ember elveszíti azt a képességét, hogy kifelé sugározzon. Hervay Gizella és Szilágyi Domokos voltak a mi fiatalságunk kortárs költői, és máig nagyon fontosak nekem.

Ez a fiatalság a rettegett Ceauşescu-éra legvadabb korszakára esett. Milyen emlékeket őriz erről az időszakról?

– A Figurát 1984-ben alapították Bocsárdi Lászlóék, én két év múlva csatlakoztam. Mondhatjuk, hogy ez volt a Ceauşescu-rendszer legsötétebb időszaka. Nekem mégis ezek a legszebb éveim. Ez az érzés határozta meg a gyermekkoromat is. Akkoriban Szatmárnémetiben szerencsére éppen volt magyar líceum, vagyis középiskola, és anyanyelvemen tudtam tanulni. Ráadásul a kisebbségi lét remek közösséget kovácsolt, az ellenállás, a rendszerrel szembeni lázadás éltetett minket. A temesvári Politechnikai Egyetem Építőmérnöki Karára kerülve is a közösséget kerestem. Így találtam rá a színjátszásra, néptáncházra.

Hogyan került virtigli bölcsészként a műszaki tudományok közelébe?

– Nem a saját döntésem volt. Minket gyakorlatilag nem engedtek humán pályára. Ha el is tudta valaki végezni a kolozsvári magyar szakot, állást nem könnyen talált. Ezért tereltek a szüleim más tanulmányok felé. De Temesváron is – bár elvégeztem a műszaki egyetemet – elsősorban a színjátszást kerestem. Mátray László, a Temesvári Állami Magyar Színház színész-rendezője (aki csak névrokona a Nemzeti színpadán mostanában gyakran látható színész Mátray Lászlónak) tartott nekünk színházi tréningeket, sokat tanultunk tőle és egymástól, de ő adott a kezünkbe fontos szövegeket, például a 20. század egyik nagy színházi újítójának, a lengyel Grotowskinak az írásait is. Igazi szellemi pezsgés volt, és rengeteg közös terv. Nekem a színház máig a közösségépítésről szól.

Silviu Purcărete Faust című előadása után a közönségtalálkozón. Mellette Nagy Lajos, tolmács, Silviu Purcărete, rendező, Constantin Chiriac, a szebeni Radu Stanca Színház igazgatója,  Helmut Stürmer, díszlettervező és Vasile Șirli, zeneszerző. 

A MITEM főszervezőjeként is a közösségépítést tartja a fesztivál küldetésének?

– Nagyon örülök, hogy lehetőségem van részt venni a MITEM-program kialakításában – ez is egyfajta közösségépítés a hazai és a nemzetközi színházi életben. Ez a nagyszabású színházi találkozó alkalmat ad arra, hogy minden eddigi tapasztalatomat felhasználjam. Mintha mindig is erre törekedtem volna, és most ténylegesen párbeszédet kezdeményezhetünk. Hiszen a MITEM nemcsak rangos szakmai rendezvény, hanem találkozási pont is: itt a legnagyobb örömünkre megfér egymás mellett orosz és ukrán társulat. Mellettük szerb, litván, német, kazah, dán, portugál, cseh, francia, svéd és határon túli magyar előadások színesítik a fesztivált. Nekünk „csak” az a dolgunk, hogy mindent megtegyünk azért, hogy a színpadon megvalósulhassanak a társulatok álmai. Nagy izgalmat hoznak ezek a találkozók, a MITEM hihetetlen adrenalinfürdő. A fesztivál ideje alatt azt éljük meg, amiért fiatalon színházzal kezdtünk foglalkozni.

Ha már a fiatalságot említi, milyen érzés volt tavaly novemberben visszatérni szülővárosába, Szatmárnémetibe a Nemzeti Körhinta című előadásával?

– Ez számomra hatalmas élmény, de ami fontosabb: a szatmáriaknak is az volt. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat fennállásának 60. évfordulóján már szerepelt a Nemzeti a Vitéz lélek című Tamási Áron-drámával. Tavaly novemberben pedig a Nemzeti a szatmáriak 65. születésnapját ünnepelte a Körhintával. A szatmári színházat gyerekkoromtól az otthonomnak tekintem, talán most éreztem először, hogy vendégként térek haza, annyira megfiatalodott a társulat. Vidnyánszky Attila hite kell ezekhez a vendégjátékokhoz, ő a Nemzeti küldetésének tartja, hogy teátrumunk a határon túl is otthon legyen. Ennek a sorozatnak az egyik csúcspontja volt a tavaly augusztus 18-i Csíksomlyói passió előadás a somlyói nyeregben. Ez az este a színházban töltött évtizedeim esszenciája volt: maga az előadás és azok az emberek, akikkel átéltem. Ahogyan a passió a közönségre hatott – erre az állapotra törekszik minden előadás. Erre az együttlétre, amelyben mindenki a személyiségének legszebb, legigazab valójában van jelen.

 

Lukácsy György

| fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2019. május 2.)