Az ügynök halála
Az amerikai álom szertefoszlása és a költészet születése mind belefér Az ügynök halálának legfrissebb újraértelmezésébe. Csiszár Imre egyszerre látja időtlen görög drámának és 21. századi társadalomkritikának Arthur Miller klasszikus darabját, amelyben a főhős bukása vezet a katarzishoz.
A laikus mindig úgy gondolja, ha egy színház vagy rendező elővesz egy klasszikust, annak jó oka van. Nagyon leegyszerűsítve: valami újat mond nekünk a régi szöveg. Most mi ez az újdonság?
– Nem a darab aktualizálhatósága fontos. Az ügynök halála számomra a világirodalom három legnagyobb emberiségdrámáinak egyike. A 19. századé Ibsen Peer Gyntje, a 20. századé a Szecsuáni jólélek Brechttől, a 21. századé – számunka, ma 2017-ben Magyarországon mindenképpen – Az ügynök halála. Igen, nem tévedés, holott Arthur Miller 1949-ben írta ezt a remekművet.
Miért gondolja mégis e századinak a majd hetven éve írt darabot?
– Miller olyan tulajdonságokkal ruházta fel az amerikai kisembert, mint a görög drámaírók hőseiket. És ebből a klasszikus időtlenségből kikeveredik egy igazi 21. századi tragédia. Miller darabjában kétfajta stílus érhető tetten: a realista és az expresszionista. A családi dráma realista stílust kér, így is adjuk elő. Ugyanakkor van egy expresszionista síkja is: Miller megbontja az időt, visszavisz minket a kezdetekhez. Egyszer csak felbukkan egy olyan szereplő, aki már rég nem él: Ben bácsi figurája a gyors meggazdagodás lehetőségét villantja fel, szükség van rá, hogy megértsük az ügynök motivációját. Ez a szereplő számomra épp olyan, mint Aiszkhülosz darabjában, a Leláncolt Prométheuszban az Erő és az Erőszak. Valami megbontja a realizmus megszokott menetét. Amennyire csak lehet, kihasználjuk a szürreális megszólalás lehetőségét, ami nagyon mai életérzést sugall.
De hogyan lesz ebből görög dráma?
– A kulcs Willy Loman alakja. Egész életét a családjának szentelte, egy biztos kispolgári létet teremtett meg a számukra. Amikor megöregszik, hirtelen mindenki elfordul tőle, olyan világban kellene élnie, amelyben erre a megfáradt, beteg, kissé már szürke emberre nincs többé szükség. Nem találja a helyét a társadalomban, nem tudja eltartani a családját, így csak egy választása marad: feláldozza magát. Ebben hasonlít a görög drámák főhőseire, akik megvakították magukat, öngyilkosságba és gyilkosságokba menekültek. Loman áldozata kell ahhoz, hogy eljussunk a katarzishoz. És ez nem csupán egyéni sors, hanem egy magát túlélt kor látlelete. Hirtelen kiderül, hogy a kapitalizmus nem minden világok legjobbika. Ezt az üzenetet persze annak idején a politika is igyekezett kihasználni.
Érdeklik az előképek? Keleti Éva fotográfiája Timár József bőröndös Willy Lomanjáról beleégett az emlékezetünkbe, a róla készült szobor ott áll a Nemzeti Színház szoborparkjában.
– Megrendítő helyzet, amikor a szerep és a színész élete „összecsúszik” – ez volt a nagybeteg Tímár József utolsó alakítása, búcsúja a színpadtól. De nemcsak az az ’59-es előadás fontos, hiszen Timártól Latinovitson vagy Bodrogi Gyulán át Gálffi Lászlóig sokan eljátszották Lomant – sokféleképpen, különböző felfogásban és rendezésben. De nekünk ezeket a munka során el kell felejtenünk, újra kell fogalmaznunk az egészet. Hiszen minden korszak újraírja a maga ügynökét. A már említett ’59-es változat a példázat jellegét domborította ki a darabnak: nézzétek, jelenleg itt tart a világ. Ez volt az üzenet. Mi nem aktualizáltunk, de nem is akartunk visszamenni ’49-be, a megírás pillanatába. A mű szellemisége, eszmeisége a fontos és nem a külsőségek.
Csakhogy a néző nem felejt, ő magával hozza a korábbi előadások élményét, belső képét.
– A mi feladatunk meg az, hogy ezeket az előképeket kiverjük a fejéből. Olyan erős gondolati és érzelmi élményt kell nyújtanunk, hogy azok semlegesítsék az előképeket. Mi a darab társadalomkritikai jellegére helyeztük a hangsúlyt, de nem tandrámát adunk elő. Nagyon fontos, hogy érzelemgazdag előadás szülessen. Mert én nem az aktualizálásban hiszek, hanem a színészi munkában. Épp ezért nem szabad rátukmálni olyan felfogást, ami nem a színész sajátja. Blaskó Péter Lomanje Blaskó személyiségéből fakad, belőle indulunk ki. És ugyanígy tesznek a többiek is. Bánsági, a feleség és a két fiuk is…
A kleptomániás és a nőcsábász.
– Valóban: Happy lefekszik a főnöke feleségével. De azt hiszem, ez több ennél. Nem tudok másképpen kitörni, hát ellopok elégtételként egy drága tollat, ahogy Biff teszi. Ezek a darabban valamiféle lázadás szimbolikus mozzanatai. Ilyen az ügynök szerető-ügye is. A realista változatokban általában egy szállodai szobában találkoznak, nálunk a szerető egy hintában ül, és emögött áll a férfi. Ezzel azt hangsúlyozzuk, hogy ez nem egy kóbor numera volt, hanem Loman próbálkozása, hogy kilépjen a mókuskerékből. Meg is lesz ennek a maga tragikus következménye, amikor Biff rajtakapja az apját. De a fiúk tiltakozása, lázadása sem vezet sehová, hiába egy másik generáció tagjai. Talán az őket körülvevő világ nem engedi el őket, így végül ők is beállnak a sorba, akár az apjuk…
Ezek a szimbólumok adják az előadás már említett expresszionista olvasatát?
– Többek között. Például ott van a nagy családi ház – már csak egyetlen részlet van hátra az évtizedes törlesztésből –, ami leginkább Loman életművét jelenti. Ez ad valahogy rangot és súlyt az életének. Csakhogy a kert földje kiszáradt, nem lehet már bele magot vetni, holott – ezt a beszélgetéseikből megtudjuk – régen tele volt virággal és mindenféle dús növénnyel. Bizonyos értelemben itt arról is beszélünk, hogy terméketlenné vált a világ. De amikor Loman fejében megszületik az önfeláldozó-önpusztító megoldás, hogy miként biztosíthatja a családja gondtalan életet, elered az eső.
Lehet, hogy Miller igazából költő volt?
– Nem lehet, hanem biztos. És nekem ez tetszik a legjobban. Mintha már maga az ötlet, a megoldás megtalálása megváltoztatná a világot.
Papp Sándor Zsigmond
(2017. szeptember 26.)
