2002. március 15. Itt voltam ennek az új Nemzetinek a nyitásán, az alakuló társulat tagjaként, amely Az ember tragédiájával avatta fel az épületet. Felemelően szép emlék.
Hiába szidták és szidják még ma is, nekem az, hogy épült egy Nemzeti, önmagában csodálatos dolog. Már nem ideiglenes játszóhely, mint volt az 1837-es alapítása óta mindegyik épület 167 esztendőn át. 2002-ben, először a magyar színházi „történelemben” felépült A NEMZETI. És nekem jó érzés ránézni egy épületre, ami nemcsak színháznak, hanem Nemzeti Színháznak készült.
Szeretem a nézőterével, az akusztikájával együtt. Gobbi Hilda emlékével együtt, aki téglajegyek gyűjtését kezdeményezte és szervezte, hogy felépülhessen végre a Nemzeti. És Schwajda György energiájával együtt, aki végül felépítette ezt a Nemzetit. És az emberek, a közönség szeretetével együtt szeretem, akiknek a Nemzeti ma is több, mint csupán egy színház a sok közül.
Még nagyon fiatal ez a ház, tizenöt éves, de már sok mindent megélt. Szinte mindent, amit egy színház köteles megélni. Gyönyörű sikereket, kevésbé emlékezetes bemutatókat, fiatal tehetségek pályakezdését, nagy alakításokat és szomorú búcsúzásokat. Mindent.
A színház örök. Amióta ember van és ameddig ember él a földön, színház volt és színház lesz. Az a csodálatos néhány óra, amit a színpad és a nézőtér, minden mást feledve együtt tölt, semmivel se helyettesíthető. Amikor együtt játszik a színész és a néző, egymásba feledkezve, nevetve vagy sírva, feszült figyelemmel gondolkodva, elszakadva a mindennapoktól, elmerülve a varázslatban, azt semmi más nem tudja, csak a színház.
Kívülről a színház is egy épület csupán, kőből, betonból, fából, üvegből, mint a többi ház. De odabent csoda történik minden este. Csoda, amit szeretni kell, és amire vigyázni kell.
Jó, hogy tizenöt éve megépült ez a mi csodatárunk!
Bodrogi Gyula
(2017. február 22.)
